De
a lábam előbb mozdul, mint az eszem, és éppen akkor kocogok át a kapun, amikor
ő becsukja az öreg VW Bogár ajtaját. Beindítja a motort, de parkolva hagyja a
kocsit, miközben odafutok hozzá.
Lehúzza
az ablakot, és fiatal arcán a fájdalom olyan kifejezést ölt, hogy alig bírok
ránézni.
–
Fáj neked – mondom, és a kezemet a kocsi ablakkeretének tetejére támasztom, hogy
lehajolhassak, hogy jobban lássam őt. – És nekem is fáj. Devi, ennek nem kell
így lennie; nem kell, hogy most fájjon. Gyere be és beszélgessünk. Majd
kitalálunk valamit.
–
Nincs már mit kitalálni – mondja halkan. – Nem lehetek veled, ha te nem lehetsz
csak velem.
Az
ablakkeretre csapok a kezemmel, megrázom az apró autót, ezzel megugrasztva őt.
A düh, mint forró sav tölti meg szavaimat, amikor megszólalok. – Tudod, hogy ez
nem így van! A szívem csak veled lenne, akkor mi a faszért számít, hogy hol van
a farkam?
–
Számomra fontos – válaszolja, és a hangja kissé remeg.
Még
mindig dühös vagyok, a kezem most már az ablakkeretet szorítja, és
legszívesebben szegecsről szegecsre szétszedném ezt a kocsit, amíg bele nem
egyezik, hogy marad. – Tudtad, mire vállalkozol – vádolom. – Pontosan tudtad,
mit jelent egy pornósztárral randizni. Nem tisztességes, hogy most meggondolod
magad!
Könnyek
akadnak a szempilláin, miközben megrázza a fejét. – Nem lehetek ebben a pornó
világban, Logan. Nem tudok a te világodban lenni.
–
Ez a mi világunk – erősködöm, és a könnyei felolvasztják a dühömet egy kusza,
bűntudatos megbánássá. – Mindketten benne élünk, és mindketten szeretünk
pornózni.
–
Nem, te szeretsz pornózni. – Mély levegőt vesz. – És ezért nem is kérném soha,
hogy hagyd abba. Pontosan úgy szeretlek, ahogy vagy, és annak, aki vagy, része
a pornó. Az, hogy azt csinálod, amit szeretsz. Azt hiszed olyan kegyetlen
vagyok, hogy arra kérnélek, ezt add fel?
–
De…
Bár
nincs semmi, ami ezt a szót követné. Csak azt tudom, hogy küzdenem kell ez ellen,
harcolnom kell érte, meg kell mentenem valamit, bármit, mert Devi az, akit nem engedhetek
meg magamnak, hogy elveszítsek…
Kivéve,
hogy igaza van velem kapcsolatban. Én sem engedhetem meg magamnak, hogy
elveszítsem azt, amit szeretek. Ha nem vagyok Logan O’Toole, a világhírű
pornósztár, akkor ki vagyok?
–
Csak soha nem jutott eszembe – fejezem be bénán. – Hogy bárki is ki akarna
szállni a pornóból. Hogy a pornó probléma lenne. Azt hittem mindketten
ugyanazon az oldalon állunk. Azt hittem mindketten szeretjük egymást.
Végül
egy könnycsepp hullik le az arcára, csillogás száguld végig tökéletes arcán. –
Tényleg szeretlek. Jobban, mint te engem, és ezért kell elmennem – és ezért
megyek anélkül, hogy megkérnélek, jöjj velem. Viszlát, Logan.
Rükvercbe
kapcsolja a kocsit, és nekem hátra kell lépnem, hogy ne üsse el a lábam. És
csak akkor, amikor a hátsó lámpái eltűnnek a sarkon az utcám végén, sikerül
elsuttognom, hogy: – Viszlát.
Kiborultam.
Kibaszottul
kiborultam.
A
jó angyal a vállamon azt mondja, hogy ne hívjam fel, adjak neki teret és időt,
mert szüksége van rá, mert ezt kérte, és ha behatolok a mentális és érzelmi
terébe, akkor bizonyos értelemben megsértem a beleegyezését, és ezt nem akarom
megtenni.
Másrészt
Devi Dare most szakított velem és gyakorlatilag hisztérikus vagyok az elárult
nyomorúságtól. Hajnali kettőig bírom ki, mielőtt felhívom, de a hívás egyenesen hangpostára megy. Mintha ki lenne kapcsolva a telefonja.
Még
háromszor felhívom, hogy megbizonyosodjak róla, majd üzenetet hagyok neki. –
Devi – mondom megköszörülve a torkomat, mert az ő neve az első szó, amit
kimondtam az elmúlt órákban, és a hangom rekedt a sírástól. – Kérlek, hívj
vissza. Kérlek.
Ezután
végre kigurulok az ágyamból, és előkeresem a whiskygyűjteményemet. De miután
kitöltök magamnak egy pohárral, alig tudom magam rávenni, hogy igyak egyet. Nem
akarok most részeg lenni. Talán soha többé nem akarok részeg lenni, mert az azt
jelentené, hogy elzsibbadnék a valóságtól, és nem csalhatom ki magam egyetlen
másodpercig sem abból, hogy átérezzem ezt a fájdalmat. Nem akarom; ha ez a
szenvedés az egyetlen, ami Deviből maradt nekem, akkor olyan erősen ragaszkodom
hozzá, amennyire csak tudok. Nem fogom meggyalázni annak a tökéletes dolognak
az emlékét, ami köztünk volt, azzal, hogy amnéziába iszom magam.
Így
hát leteszem az italt, és előveszem a telefonomat, de nem azért, hogy újra
felhívjam Devit, bár szeretném, hanem hogy megnézzem a videót, amit néhány hete
készítettem róla a medencémben. Újra és újra végignézem, ahogy úszik, a haját,
a testét és a vizet, s így alszom el a kanapémon.
Egyedül.
A telefonommal a kezemben és a szívemmel a torkomban.
Felébredek, nem másnaposan, nem
kimerülten, de mégis kábultan. Van az a furcsa, lebegő pillanat a szemem
kinyílása és az emlékezés között, egy pillanat, amikor úgy érzem, hogy valami
rossz történt, de nem emlékszem, mi. Amikor végre eszembe jutnak Devi könnyei és a
szörnyű, valótlan (vajon tudja-e egyáltalán, hogy mennyire valótlan?) szavai,
hogy szeretlek, jobban, mint te engem, és ezért kell elmennem, újra
megsemmisülök.
Számtalanszor
felhívom, oldalakon át írok neki sms-t, mert hogy gondolhatja, hogy jobban
szeret engem, mint én őt? És hogy gondolkodhatott azon, hogy otthagyja a
pornót? Hosszú, tudatfolyamszerű gondolatszálakat írok neki arról, hogy
mennyire szeretem, mennyire hiányzik már most, mi mindent megtennék, hogy
bebizonyítsam neki, de ő soha nem válaszol vissza.
Szerencsére
mára nincs jelenet betervezve, ezért egészen El Segundóig vezetek, hogy
meglátogassam. Nem kéne meglepődnöm, amikor nincs ott, de mégis meg vagyok
döbbenve, és a verandáján várom, hogy hazajöjjön. Az őszi nap magasan és forrón
süt, én pedig izzadok és kényelmetlenül érzem magam, de nem érdekel. Szenvedni
akarok. Szendvedni akarok érte.
De
soha nem jön haza. Csak én vagyok és a nyomorult gondolataim, amíg a nap le nem
megy az óceán fölött, s az ég narancs és rózsaszínbe borul.
És
ekkor zörög be a kocsifelhajtóra az ősrégi Volvo. Egy zömök, fekete bajuszos,
dús fekete hajú, idős férfi száll ki, majd megkerülve a kocsi elejét kinyitja
az ajtót a bent ülő nőnek. Azonnal felismerem.
Ő
Devi anyja.
A
házaspár az ajtóhoz lép, én pedig felállok, izzadt kezemet a farmeromba törlöm,
és kezet nyújtok Mrs. Jones-Daryani-nak, hogy megrázza. Ő nem vesz tudomást
róla, és egyenesen szoros ölelésbe húz. Valamiért megint sírni akarok, de
sikerül összeszednem magam.
–
Szia, Logan – mondja, miközben elhúzódik. – Olyan jó újra látni téged. Ő itt a
férjem, Davud Daryani.
–
Üdvözlöm, Mrs. Jones-Daryani. Örvendek, Mr. Daryani – köszönök. Reménykedve
nézek a kocsira, bár már tudom, hogy üres. – Devi is jön, vagy…
Sue
szánakozó mosollyan néz rám. – Azért jöttünk, hogy ruhát vigyünk neki. Egy
ideig nálunk fog lakni.
Meg
akarom kérdezni, hol laknak, hogy visszamehetek-e velük, de még kétségbeesett
állapotomban is tudom, hogy ezzel átlépnék egy határt. Ezért nem teszem meg. Csak nézem a földet, és próbálok nem sírni Devi szülei előtt.
–
Davud – mondja Sue halkan –, miért nem mész be, és pakolsz össze néhány dolgot
a boombalee-nknek? Beszélni akarok Logannel egy percet.
Davud
bólint, és mielőtt besétálna, súlyos kezét a vállamra teszi. Furcsának kellene
lennie, hogy annak a lánynak az apja, aki épp most dobott, így megérint, de nem
így van. Ehelyett egy kicsit erősebbnek érzem magam, egy kicsit tisztábbnak,
mintha a bőrömön keresztül közvetítené a perspektívát és a bölcsességet. Aztán
megveregeti a vállamat, és kinyitja a lakás ajtaját, besétál, Sue-t és engem a
verandán hagyva.
És
akkor lecsap, keményen lecsap.
Ez
itt a való élet. Itt vannak Devi szülei, akik összeszedik a dolgait, és itt van
Devi, aki nem veszi fel a telefonját, és itt vagyok én, aki másodszor is
összetört szívvel maradtam ebben az évben, kivéve, hogy ezúttal sokkal
rosszabb.
Devi
és tényleg végeztünk.
Visszaülök
a tornácra, és a kezembe hajtom a fejem, és érzem, hogy Sue leül mellém, közben
zenélő csilingelés hallatszik az összes bokaláncától és karkötőjétől.
–
Logan – mondja, és a hátamra teszi a kezét. És megint furcsa érzésnek kellene
lennie, hogy az exbarátnőm szülei vigasztalnak, de valamiért mégsem. – Minden
rendben lesz.
–
Elbasztam – mondom szánalmasan. – Mindent elbasztam.
–
Devi fontosnak tartotta elmondani, hogy nem csináltál semmi rosszat – nyugtat
meg Sue. – A pornó egyszerűen nem neki való. Van különbség.
–
Azt hittem, helyesen cselekszem – mondom még mindig a földet bámulva. – A
helyes dolgot mindkettőnk számára. Próbáltam jobban hasonlítani rá – logikusabb
és óvatosabb lenni –, és azt hittem, hogyműködhet a dolog. Megkapjuk egymást,
és a pornót is egyszerre.
–
Hadd kérdezzek valamit – mondja Sue. – Mélyen legbelül tényleg ezt akarod? Hogy
mindkettő meglegyen?
–
A pornó az egész életem – mondom védekezően. – Ebből fizettem az autót, a
házamat és a nyugdíjalapomat. Ez az egyetlen dolog, amit ismerek.
–
Nem ezt kérdeztem – ellenkezik Sue finoman. – Azt kérdeztem, hogy mit akarsz.
Tegyél úgy, mintha Devi hajlandó lett volna maradni, hajlandó lett volna
továbbra is pornózni. Ez az, ami végül is igazán boldoggá tett volna téged?
Igen,
persze, vissza akarok vágni, de a válasz automatikus és begyakorolt. Mert a
pornó volt az egész életem, amíg nem találkoztam Devivel, és most azt akarom,
hogy az életem több legyen, mint a munkám, függetlenül attól, hogy a munkám
mennyire csodálatos. És azt is tudom, hogy az ok, amiért most védekezem, az az,
hogy végre szembe kell néznem az összes kísértő kérdéssel, miután hetekig
elkerültem őket, megnézem ezeket a kérdéseket, majd megnézem a válaszokat,
amelyeket mélyen legbelül már tudok. A válaszokat, amelyeket akkor kezdtem
megérteni, amikor Devivel először szeretkeztünk kamera nélkül.
Hogy
talán csak Devi kell nekem.
Hogy
úgy szeretem őt, ahogy még soha senki mást nem szerettem.
Hogy
mindent neki akarok adni magamból. Mindent. Vagyis nem adom oda magam senki
másnak.
Sue
ismét megveregeti a vállamat. – A szív- és fejcsakrád erősebb, mint korábban,
Logan, ami azt jelenti, hogy fejlődsz és tanulsz. De semmilyen fejlődés nem
jár áldozatok nélkül.
Aztán
megcsókolja az arcom, és bemegy a lakásba.
Tudom, hogy azt akarod hallani, hogy még
aznap abbahagyom a pornózást, hogy megesküszöm rá, és azonnal cölibátust
fogadok, de nem ez történik. Ehelyett a szavak, amelyeket Sue mondott nekem,
csak nagyon fokozatosan bontakoznak ki megvilágosodássá. És miközben kibontakoznak,
esztelenül és zsibbadtan folytatom az életemet, mint eddig.
Nos,
nem teljesen úgy, mint korábban.
Teljesen
felhagyok az ivással, és egy délután hazaküldöm Tannert a csodálatos
whiskeykollekciómmal. Abbahagyom a közösségi oldalakon való posztolást, mert
belefáradtam a jókedvű boldogság színlelésébe, ami soha többé nem lesz meg, és
emellett csak Devi feedjeit akarom bámulni, egyetlen posztot, egyetlen tweetet,
egyetlen szelfit remélve. Bármit, amihez kapcsolódhatok. De nincs semmi, sem
tőle, sem róla. Amikor Raven elhagyott engem, a Twitter és a Tumblr felrobbbant
az emberektől, akik erről fecsegtek, siránkoztak, és mégis, miután Devi
elhagyott, életem kibaszott szerelme, teljes csend van róla az interneten, mert
senki sem tudta. Csak két hónap volt. És ez volt életem legjobb két hónapja.
Lemondok
a szórakozásról, lemondok a barátokkal való beszélgetésről. A szabadidőmet
azzal töltöm, hogy átolvasom a versgyűjteményemet és a Komplett Idióták
Kézikönyve: Asztológiát, mert az űrről és a csillagokról olvasva közelebb érzem
magam Devihez.
Feladom
az sms-ezést és a telefonálást, de nem mondok le arról, hogy várjam, hogy
csörögjön a telefon. Bár soha nem csörög.
Még
két jelenetet forgatok, miután Devi szakít velem. Az elsőt egy Candi Hart nevű
színésznővel, a másodikat Gingerrel. Mindkettő után viszketést és ürességet
érzek, bár Tanner azt mondja, hogy ezek a legjobb jeleneteim, amiket valaha is
forgattam.
–
Mostanában kurvára benne vagy a zónában – mondja, miközben Gingerrel
feltakarítunk a jelenet után. – A francbe, de intenzív voltál.
Megvonom
a vállam, mert mit is mondhatnék? Hogy teljesen el kell vonatkoztatnom magamtól
minden érzelmet és gondolatot ahhoz, hogy a jeleneteket megcsináljam? Hogy
undorodom magamtól, miközben más nőket dugok, ahogyan rájuk élvezem, mert Devi
az egyetlen nő, akit meg akarok érinteni?
Miután
Tanner elmegy, felballagok az irodámba. Egy hét telt el azóta, hogy Devi
elhagyott, és önmagam üres változatává váltam. Még a monológjaim szerkesztése
és megírása is szörnyű munka és a legrosszabb feladat az utolsó Rossz
Csillagzat-jelenet szerkesztésének befejezése, mert csak arra a szívfájdalomra
emlékeztet, ami a kamera kikapcsolása után ért. Minden pillantása a felvételen,
minden szájhúzása – most már tisztán látom a zavarodottságát és fájdalmát.
Milyen kibaszottul önző és arrogáns voltam, hogy nem láttam ezt korábban?
Csak
néhány percig tudom nézni a felvételt, mielőtt a gyász és a bűntudat elnyel, és
ki kell kapcsolnom. Helyette megszerkesztem a mai jelenetemet Gingerrel.
Kivéve,
hogy nem tudom.
Bedugom
a külső merevlemezt, amelyre Tanner elmentette a jelenetet, és abban a
minutumban, hogy megnyitom, már tudom, hogy nem fog menni. Már attól a képtől
is összerezzenek, ahogy az elején Ginger arcát simogatom, mert ez olyasmi, amit
Devivel csináltam.
Nem.
Ez több annál. Azért csináltam Devivel, mert szinte minden lánnyal, akivel
dolgozom, ezt teszem. Ez a mozdulat sosem volt csak Devié és az enyém volt,
hanem mindig az enyém és a több száz másik lányé, akikkel együtt dolgoztam.
Nem
tudom pontosan megfogalmazni magamban, hogy ez most miért zavar ennyire, de
zavar. Próbálom kényszeríteni magam, hogy túllépjek rajta, és megnyomjam a
lejátszást, de a mozgóképek még rosszabbak, még akkor is, ha megpróbálok a
kevésbé személyes részekre gyorsított előretekereéssel eljutni. De amikor
látom, ahogy a testem Ginger testéhez nyomódik, a kezem durván a melleire
tapad, miközben megdugom, rosszul leszek a szégyentől. Nem puritán,
szexellenes szégyent érzek – nem szégyellem a szexet vagy a pornó készítést –, hanem
mélyen személyes szégyent, mintha nem csak Devit árultam volna el azzal, hogy
leforgattam azt a két jelenetet, miután elment. Mintha elárultam volna magamat.
Ami
nevetséges gondolat. Hogyan árulhatnék el bármit vagy bárkit azzal, hogy csak a
munkámat végzem? Próbálok visszaemlékezni mindarra, amit korábban mondtam. Ez
csak egy munka. Ez csak szex. De ezeket már nem érzem igaznak.
Bezárom
a felvételt, és körbe-körbe járkálok az irodában, kezemmel beletúrok a hajamba.
Semmi értelme sincs az életemnek, bármelyik részének most. Tönkrementem,
érzelmileg, mentálisan és lelkileg, de még mindig képes vagyok merevedni más
nőkre, még mindig el tudok élvezni tőlük. Hogy lehet ez? Talán azért, mert ahogyan
már hetekkel ezelőtt is mondtam Tannernek, a pornósztároknak sokkal fejlettebb
fogalma van a szerelemről, és el tudják választani azt a szextől? Vagy azért,
mert férfi vagyok, és a férfiak arra vannak beállítva, hogy válogatás nélkül
dugjanak?
Nem,
szerintem sem ez az, és nem csak azért, mert Tanner órákig szónokolna a nemi
esszencializmusról, ha azt mondanám neki, hogy ez utóbbit egyáltalán fontolóra
vettem, mint okot.
Nem,
azt hiszem, hogy talán rossz kérdést tettem fel magamnak – nem azt, hogy hogyan
tudok még mindig más nőkkel dugni, hanem azt, hogy miért.
Lehet,
hogy a férfiak és nők természetüknél fogva nem arra vannak beállítva, hogy
monogámok legyenek, talán bárki kikapcsolhatja az agyát és a szívét, és
hagyhatja, hogy a teste reagáljon a bemutatott ingerekre. De talán éppen ez
teszi a kapcsolatokat különbözővé. És különlegessé. Talán ez az, amiért az
emberek az elmúlt évezredekben lemondtak a szexuális szabadságukról, hogy
valaki máshoz kössék magukat. Mert ez az áldozathozatal, egy ember folyamatos
és ismételt választása a világ összes többi embere helyett, ez tesz egy
kapcsolatot különlegessé, ez teszi jelentőssé, ritkává és egyedivé.
Az
igazi kérdés tehát az: miért választom azt, hogy más nőkkel osztom meg magam,
amikor csak Devivel akarom megosztani? Miért vállalom ezt a munkát, amikor ez
azt jelenti, hogy meg kell küzdenem egy olyan szívvel, amely csak egy nőnek
akarja szentelni magát, és csakis egynek?
Nem
tudom, hogy helyes-e változtatni valakiért, akit szeretsz, de azt tudom, hogy
helyes változtatni magadért, ha ezt akarod. De tényleg ezt akarom? Devi olyan
fiatal, még mindig tele van energiával és lehetőségekkel, és könnyű neki irányt
váltani, és új életet kezdeni. De hogyan hagyhatok ott valamit, amiben jó
vagyok, ami sok pénzt hoz, anélkül, hogy bármi biztos lenne a jövőmben? Mi van,
ha mindent feladok érte, és ő már nem akar engem?
Visszaülök
az irodai székembe, és az íróasztalom melletti parafatáblát bámulom. Többnyire
adóbevallások és post-it cetlik borítják, de középre kitűztem valami mást is:
az akasztott ember tarotkártyát, amit Madam Psuka olvasott nekem. Az első igazi
randevúm emlékére ragasztottam oda, de most már többnek tűnik, mint
emlékeztető. Ez egy felhívás a cselekvésre.
Nincs
fejlődés áldozatok nélkül, mondta Sue, és nem pontosan ezt próbálta Devi és a
médium elmagyarázni nekem a kártyával kapcsolatban? Hogy az akasztott ember az
áldozatot és a szenvedést jelképezi a jutalom garantálása nélkül, mert a
tapasztalat által szerzett bölcsesség maga lesz a jutalom?
Mit
áldoznék fel? És mit nyernék?
Azt
hiszem, elhagyhatnám a pornót.
Ez
az első alkalom, hogy engedtem a gondolatnak, hogy formát öltsön, hogy szavakba
öntse magát, még akkor is, ha a tudatom peremén kúszik már hetek óta.
Engedem
magamnak, hogy hangosan kimondjam, csak hogy kipróbáljam. – Elhagyhatnám a
pornót.
Semmi
drámai nem történik. Nem mintha egy glória szállna le a mennyből, és
megkoronázna, nem mintha az irodámat aranyló fény árasztaná el, és angyalok
énekelnének. És nem érzem úgy, mintha egy fán lógnék, mint az akasztott ember,
az biztos.
De
a szavak most már kimondva, a gondolat valóságos, és most láthatatlan ködként
lebeg az irodában, sűrűvé és hideggé téve a levegőt. Korábban soha nem éreztem
ezt valódi lehetőségnek, soha nem tűnt még csak lehetséges útnak sem, mert
szerettem ezt csinálni, mert ez volt az egész életem. De most ott van, hívogat
engem, kibontakozik, mint a tavaszi új levelek. Abbahagyhatnám a pornózást. Nem
kellene többé Logan O’Toole-nak, a pornósztárnak lennem, és visszatérhetnék a
születési nevemhez, visszatérhetnék az álmaimhoz.
Iskolába járni, filmeket készíteni.
Ez
nem ilyen egyszerű, állapítom meg süllyedő gyomorral és körülnézve az
irodámban. Kamerafelszerelések hevernek a szobában, befejezetlen szerződések
halmozódnak az asztalomon, régi adónyomtatványok sorakoznak a túlsó falon, mint
egy halom piros és fehér levél. Az e-mail fiókomban gyakorlatilag ezernyi
megválaszolatlan e-mail van – projektek és jelenetek, amelyek minden
elképzelhető stádiumban vannak, kongresszusi panelek, amelyeken részt kell
vennem, cikkek, amelyekhez interjút kell adnom. Olyan mélyen benne élek a saját
életemben, és olyan sok szál fut rajta keresztül. Minden elvarratlan szál
elvarrása hónapokig tartana, és ennek a sok munkának a gondolatától már előre
kimerülök. Könnyebb lenne elvágni és elfutni… vagy egyszerűen csak maradni.
Maradni és semmin sem változtatni.
Felállok,
és kisétálok az irodámból, megpróbálok elvonulni a gondolataimtól. Elmegyek
úszni, rendet teszek a konyhában. Elmegyek a szüleim házához, és segítek nekik
összepakolni néhány dolgot a Portlandbe való költözésükhöz, és miközben ezt
teszem, a dolgok lassan kezdenek a helyükre kerülni.
A
csomagjaik nem könnyűek, és van, amikor rajtakapom anyát, amint a hátsó udvarra
bámul, olyan arckifejezéssel, ami azt sugallja, hogy mentálisan lejátssza
azokat a gyerekkoromból származó lüke pillanatokat, amikhez a szülők szeretnek
ragaszkodni. Van, amikor rajtakapom apát, amint az állát dörzsöli, és a szoba
közepén állva csak nézelődik. Annyi mindent hagynak maguk mögött, egy egész
életnyi emléket és pillanatot, ami egy családdá olvasztott minket, de mégis
megteszik, és véghezviszik ezeket a hatalmas változásokat, mert van hitük. Mint
az akasztott ember, ők is tudják, hogy az áldozat megéri.
Amikor
aznap este hazaérek, az első dolgom, hogy felhívom Tannert, és mindent elmondok
neki, attól a pillanattól kezdve, hogy Devivel együtt ugrottunk a medencébe
Vidánál, egészen addig, amikor a múlt héten elhagyott, és elmondom neki, hogy
mire gondoltam ma. Többnyire csendben hallgatja, csak akkor szólal meg, amikor
végre véget ér a fecsegésem.
–
Szóval szerinted most már nem helyes pornózni? – kérdezi. Nincs ítélkezés vagy
elvárás a hangjában, de én mégis igyekszem úgy válaszolni, hogy ne értse félre.
–
Nem hiszem, hogy ez helytelen. Egészen biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom
ezt gondolni – még mindig szeretem, és egy percig sem bánom, hogy csinálom. De
azt hiszem, hogy talán, bár nem rossz, de… nem jó nekem többé. Azt hiszem,
valami mást akarok.
Tanner
egy pillanatra elhallgat. – És most mi lesz?
–
Nem tudom. – A kézfejemmel megdörzsölöm a homlokomat. – Azt hiszem, először is
el kell döntenem, hogy tényleg ezt akarom-e csinálni. Hogy tényleg el akarom-e
hagyni a pornóipart.
–
Mert nincs rá garancia, hogy Devi visszafogad – mutat rá Tanner. – Szóval, ha
ezt teszed, akkor bele kell nyugodnod ebbe a lehetőségbe.
Visszagondolok
életem azon pillanataira, amikor éreztem ezt a nagyszerű érzést, amikor éreztem
a víziót, a célt és a kreatív akaratot. Gyerekként és felnőttként, egyedül és
Devivel. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érte teszem ezt – vallom be –,
de magamért is teszem. Ha megkérdezem magamtól, hogy mit is akarok valójában az
életemtől, már nem találok igazi választ – és azt hiszem, ez már önmagában is
elég ok arra, hogy változtassak.
–
Csak mondd el, mire van szükséged, és én mindent megteszek, hogy segítsek –
mondja Tanner, és azt kívánom, bárcsak megölelhetném a telefonon keresztül. De
nem tehetem, ezért megköszörülöm a torkomat, keresek egy ceruzát és egy papírt,
és elkezdjük megtervezni Logan O’Toole, a pornósztár végét.
Végül
is ez eltart néhány hónapig. Helyesen csinálni – szakszerűen és barátságosan
lezárni az összes projektemet és szerződésemet – sokkal nehezebb, mint
egyszerűen összepakolni és elhagyni a várost. De a távozás olyasmi lett volna,
amit önmagam egy régebbi verziója tett volna – az impulzív, érzelmes Logan, aki
csak szerelmet, romantikát és kapcsolatot akart. Könyörtelenül üldözte volna
Devit, elhalmozta volna orgazmusokkal és ajándékokkal és azt mondta volna, hogy
minden más bassza meg.
És
egy ponton azt hittem, hogy el kell hagynom ezt az érzelmes fickót, hogy a
lehető legjobb barátja lehessek Devinek, hogy elemzőnek és logikusnak, sőt, egy
kicsit érzéketlennek kell lennem, hogy a kapcsolatunk erős maradjon. De most
már tudom, amit Devi már tudott – hogy ez nem az érzelem kontra értelem vagy
fej kontra szív. Hanem mindkettő, egymást kiegészítve és kiegyensúlyozottan,
egyszerre. Devi, az én Devim, mindvégig a legbölcsebb volt közülünk,
tapasztalatlansága és kora ellenére.
Nem
tudom megváltoztatni, amit – vagy akit – megcsináltam. De megváltoztathatom, amit
tenni fogok. És így ahelyett, hogy elfojtanám az érzéseimet, vagy
elhamarkodott, meggondolatlan döntések sorozatát hoznám, elhatároztam, hogy
amikor legközelebb látom az én Cassemet, az iránta érzett szeretetemet arra
fogom használni, hogy okos, határozott lépéseket tegyek egy másfajta és jobb
élet felé.
Meg
fogom neki mutatni, hogy az a férfi, akit ismert, visszajött érte, és ezúttal
nem megy sehová.
3 megjegyzés:
Köszönöm szépen!
Szuperek vagytok.
Már csak egy rész és az Epilógus van hátra.
Hű, de nagyon várom.
Köszönöm 😊
Megjegyzés küldése