Alice Clayton - Faldöngető 2.

 

Prológus

Fordította: Maca Lovely Stone

Csodálatos napok voltak azok, legmeztelenebb napok...

December

Soha nem ünnepeltem a karácsonyt a családom nélkül. Számomra a karácsony a családot jelenti: a közelit, a távolit és azt, amelyet majd később együtt alapítunk. Család és barátok szépen együtt, a kivágott fák, becsomagolt ajándékok, házi tojáslikőr, amelyből soha nem marad. Hangulat, mint a Norman Rockwell képeken, még a részeg nagybácsival is. Mert a világon semmi miatt nem változtatnék ezeken az ünnepeken.

Mostanáig. Az idei karácsony teljesen más volt. Ezúttal a klasszikus örvénybe belekeveredett egy faldöngető is.

Simon szabadúszó fotósként dolgozik és ez tényleg szuper volt. Mivel a megrendelések a National Geographic és a Discovery Channeltől érkeztek vagy bárkitől, akinek szüksége van egy olyan fotósra, aki képes elutazni még a legtávolabbi helyre is a világon. Idén karácsonykor az ünnepi hangulatot fogja fényképezni Európa nagy városaiban és szinte egész decemberre eltűnt.

Mivel most már hivatalosan is mi vagyunk, folytattuk tovább a mindennapi életünket. Simon továbbra is az útjait és a kirándulásait tervezgette az egész világon: Peru, Chile, Anglia vagy egy hosszú hétvége L. A.-be, egy fotós kurzusra a Playboynak... Szegénykém.

De, amikor a világjáró Faldöngetőm haza jött, akkor igazán otthon volt. Velem, vagy az én, vagy az ő lakásában. Együtt mentünk vacsorázni Lillian-nel és Benjaminnal vagy pókerezni másik két párral, a legjobb barátainkkal. Együtt voltunk az ágyamban, a konyhámban, a konyhapultomon – otthon.

Úgy tűnik, hogy karácsonykor mindig elutazik. Mondta, hogy egyszer Rómában a Szent Péter téren a tömegről kellett képeket készítenie. Máskor pedig a Dél-Csendes-óceánon lévő Vanuatu szigeteken, amelynek lakói a világon elsőként az időzóna miatt, ünnepelnek. Még az Északi-sarkon is volt, ahol éjfélkor hó angyalt csinált.

Azt mondod, hogy fura? Nem egészen. A szülei meghaltak egy autóbalesetben, amikor középiskolás volt. Ekkor már tizennyolc volt és az élete a feje tetejére állt. Mivel nem volt más rokona, néhány hónappal a tragédia után elhagyta a szülővárosát, Philadelphiát és a Stanfordi Egyetemre ment, a múltra már nem akart emlékezni.

Számára a karácsonyi időszak nagyon nehéz volt. Már kezdtem megérteni a Faldöngetőmet – azt a férfit, aki mögé bújt, a mítoszt, a legendát. A karácsonyi ünnepek, általában elég kényes kérdés volt. Tekintettel arra, hogy csak rövid ideje jártunk együtt, nem a legjobb döntés lenne, hogy az én szüleimmel töltsük az ünnepeket. Ráadásul még nem találkozott Reynoldsékkal, valószínűleg nem a karácsony a legjobb pillanat, hogy ezt a nagy lépést megtegyük a közös életünkben.

Ezért nem voltam meglepve, hogy úgy tervezte, hogy egy egész hónapon át, távol lesz az otthonától. Sokkal inkább ő lepődött meg, amikor az útjára pimaszul meghívtam magam.

– Szóval, Prágából Bécsbe megyek, majd Salzburgba, és valószínűleg karácsonyra is ott maradok. Fesztivál lesz ott...

– Én is megyek.

– Megint? A fenébe, jól vagyok. Végeztünk egy órája... – És a gyönyörű kezét a lábam közé csúsztatta. Késő este volt november végén, és mi csak az ágyban feküdtünk. Simon hazatért néhány napra, így állandóan egymásra másztunk.

– Nem, nem, uram. Európába akarok menni veled. Szeretném, hogy együtt töltsük az első közös karácsonyunkat, tényleg együtt. Élvezni fogjuk!

– De mi lesz a családoddal? Nem lesznek csalódottak?

– Túlélik. Lesz ott hó?

– Hó? Persze, hogy lesz hó! De te tényleg biztos vagy benne? Az utóbbi időben mindig egyedül voltam karácsonykor, így könnyen tudom kezelni. Nem bánom – mondta, de nem nézett a szemembe.

Mosolyogtam és felemeltem az állát. – De én nem bánom. Különben is, Szenteste és újév között szabad vagyok, úgyhogy veled megyek és kész.

– Maga a főnök, Miss Reynolds – mondta, és elkezdett az ölemen körözni az ujjával.

– Igen, én vagyok, Mr. Parker. És amit most csinálsz, azt légy oly szíves és ne hagyd abba... mmm...

Így kerültem bele egy karácsonyi mesébe. Így az Osztrák Salzburgba repültem, ahol egy szép régi fogadóban szálltunk meg. Esett a hó, a fákat ezer fehér fény díszítette, és Simon a kötött pomponos sapkában egyszerűen zabálnivaló volt. Úgy viselkedett, mint egy tökéletes turista és lefoglalt nekünk egy lovakkal húzott szános körutat. Harangokkal! Huszonnegyedikén este egy meleg takaró alól egymásba fonódva néztük a várost és a holdat a folyó felett.

– Nagyon örülök, hogy itt vagy – suttogta, és gyengéden megharapta a fülem.

– Tudtam, hogy örülni fogsz – kuncogtam, amikor a keze bekúszott a pulóverem alá.

– Szeretlek – motyogta mézédes hangon.

– Én jobban – válaszoltam, és a szememben megcsillant egy könnycsepp.

Új hagyomány? Meglátjuk...

***

Február 14.

SMS, Simon és Caroline között:

Épp most érkeztem, készen vagy?

Majdnem. Már csak felöltözök. Gyere fel.

Már a lépcsőn vagyok. Elkésünk.

Ne aggódj. Csak ne vedd le a nadrágod.

Ezt még nem hallottam tőled.

Ne rugdosd már az ajtómat, gyere inkább be!

Megnyomtam a "Küldés" gombot, majd felültem a konyhapultra. Ahogy a kulcs megzörrent a zárban, el kellett, hogy nyomjam a nevetésem. Húsz perc múlva a bandával kellene találkoznunk egy romantikus vacsorára. Ezzel a forgalommal az utcán kész csoda lenne, ha ez sikerülne háromnegyed óra alatt. Egy kis szerencse nélkül soha nem érünk oda.

– Drágám! Mit csinálsz? Mennünk kell! – kiáltotta. A bejáratnál egy koppanással földre dobta a táskáját. Miközben közeledett a folyosón, drámaian sóhajtottam, és közben azt mondtam:

– Ma nem megyek sehová. Nem érzem jól magam. – Hallottam, hogy hirtelen megállt, és a dupla Le Creuset edényemre mertem volna fogadni, hogy a kezével a hajába túrt és nyelt egyet.

Hetekig könyörögtem neki, hogy vigyen Valentin napi vacsorára és kihangsúlyoztam, hogy ezt a barátainkkal is meg kell tervezni. De csak egy hétre jött haza, és egyértelmű volt, hogy inkább otthon maradna, a kanapén hemperegni a barátnőjével.

A barátnőjével.

A gondolattól, hogy én Simon barátnője vagyok, még mindig kiráz a hideg. Ő megszokta, hogy egy hárem ura volt. Most azonban én lettem a barátnője.

Azok után, hogy már január közepétől azzal bosszantottam, hogy Valentin napra biztosan San Francisco-ban legyen, és órákig a telefonon Sophieval és Mimivel szerveztünk a tökéletes romantikus estét egy étteremben, Simont a váratlan döntésem, hogy maradjunk inkább otthon, rákényszerítette, hogy elgondolkodjon, hogy valójában, minek is akart ő barátnőt.

– Biztos vagy benne? Hisz annyira fontos volt ez neked...

Amint befordult a konyhába, hirtelen megállt. A pulton, fülig érő mosollyal, kötényben és egy 15 cm magas tűsarkúban ültem szerényen. Almás pitével az ölemben.

– Egy valami még fontosabb, – mondtam – de egy étterem tele emberekkel nem az. És be se engednének oda, mikor csak ez van rajtam. – Leugrottam a pultról, és hátat fordítottam neki. Óh, igen, csak a kötény volt rajtam. És a tűsarkú – ne felejtsük el a tűsarkút.

– Nos, Caroline - mondta nehezen.

Továbbra is vigyorogtam rá. – Van valamim a számodra.

– Az biztos.

– Butuska, sütöttem neked egy kalácsot. Almás pitét, csak neked. És még mindig meleg. Csak ide kell jönnöd érte – törtem belőle egy darabot, majd belemártottam a fahéjas cukormázba, amely lecsöpögött a kalácsról. – Először a kalácsot vagy engem kérsz?

Kiderült, hogy mindkettőt.

Április

– Most figyelj rám. Azt hittem, ez menni fog nekünk így együtt. Együtt nézzük a baseballt, titokban mogyoróvajat adok neked, és mégis ezt csinálod? Miért? Miért csinálod ezt velem mindig? És ami még fontosabb, hogy miért hagyom még mindig, hogy ez megtörténjen?

Ezt a beszélgetést hallottam a lakásom ajtaján át, amikor felmentem a ház lépcsőjén. Simon egyedül volt otthon. Lehet, hogy valakivel telefonál. Bementem és a sarkon át az ebédlőbe néztem, ahol azt láttam, hogy az asztalnál ül Clive-val, a macskámmal szemben. Köztük volt Simon Stanfordi pulcsija. A kapcsolatunk elején Clive ezt a pulcsit "jelölte meg" több alkalommal is, de egy ideje úgy tűnt, hogy már nem tartja fontosnak emlékeztetni Simont, hogy ki az igazi úr a háznál. Úgy gondoltuk, már felhagyott ezzel a szabályszegéssel. Úgy látszik rosszul gondoltuk...

Majdnem kitört belőlem a nevetés. Simon nagyon komolyan Clive-ra nézett, de a macska látszólag nem törődött a fejmosással. Ő csak csóválta a farkát, mintha az nem a testéhez tartozna. Halkan visszamentem a folyosón a bejárati ajtóhoz, és hangosan zörögtem a kilincsel, hogy tudja, már otthon vagyok.

Aztán újra beléptem az ebédlőbe, de Simon egyszeriben csak az újságot olvasta. A macskámmal való beszélgetéséről, nem is szólt egy szót sem.

Meghagytam minden méltóságát, majd néhány órával később, úgy tettem, mintha nem vettem volna észre a szemetes kukában a pulcsit.

Május

A hálószobában szörnyű hang hallatszott, amely megtörte az éjszaka csendjét, majdnem megrepesztve a dobhártyámat. A zaj felriasztott a Clooney-val való álmomból, ismeretlen eredetű, mint egy hangos fűrészelés. Éreztem, hogy elönt a verejték, mert a hátam mögött, Simon meleg teste ölelt. Ez a szörnyű zaj a szájából közvetlenül az agyamba tört. Oda küzdöttem magam egy hűvös helyre a párnámon, de a forró lehelete hullámokban tört rám, miközben a horkolása – Bassza meg, ez horkol! – rázta az egész belsőm.

Még Clive is biztonságba vonult a komód tetejére.

Kész voltam a piszkos tárgyalásra, amely egy iskolai játszótérre emlékeztetett. Felhúztam a lábam, majd közvetlenül az izzadt és horkolós férfi testébe rúgtam, amely elfoglalta az ágyam és felvert az álmomból.

– Uff! – Felriadt, és akaratlanul magához vont, hozzám tapadt a forró testével. Kibújtam az ágyból, és megálltam fölötte, jól meglendítettem a párnám, amin már nem volt egy milliméter hűvös hely se.

– Mit csinálsz, drágám? Te belém rúgtál? – És erre ő összegömbölyödött.

– Azonnal fejezd be! – ordítottam.

– Mit? Mit fejezzek be? Gyere... gyere vissza az ágyba – motyogta lassan, és már tért is vissza az álmához, amelyben talán egy favágó volt.

– Ne próbálj elaludni! Nincs! Több! Horkolás! – ordítottam, mint egy őrült. Amikor valaki megzavarta a szent álmomat, akkor megszállott nő lett belőlem.

– Horkolás? Ne túlozz, nem lehet olyan súlyos... a fenébe!

Hirtelen kihúztam a párnát, és feje a matracra esett.

– Ha én nem tudok aludni, akkor senki se fog aludni! Túl hangos vagy és teljesen felhevült! – ordítottam.

– Hogy felhevült vagyok, már régen tudjuk, igaz?

– Ááááhh!!!

– Várj, PMS-ed van? – kérdezte, és amikor rájött a tévedésére, nagyon rémült arcot vágott.

Az este hátralévő részére, a szomszéd a lakásába lett száműzve. Nekem aludnom kellett.

Július

– Nos, Caroline, ez csodálatos volt.

– Igen, az volt – doromboltam, körbe öleltem a lábammal, és magamhoz szorítottam. Még magamban éreztem. A lélegzete az enyémmel keveredett, és míg én a hajával játszottam és ujjaimmal a hátát simítottam, lassan lenyugodott. Néhány perc múlva felkönyökölt. Hátra simítottam haját.

– Neked nem sikerült, ugye?

– Nem szerelmem, de még így is fantasztikus volt.

– Akkor máris kárpótollak – mondta, és kezét a testünk közé vezette. Meglepődött, amikor leállítottam. – Miért ne?

– Nem mindig kell erről szólnia. Anélkül is szép lehet, tudod? Néha elég nekem, hogy közel vagyok hozzád. – Biztosítottam és lehúztam egy lassú és édes csókra.

– Nagyon szeretlek – súgtam a fülébe, és amikor válasz helyett rám vigyorgott, a szívem nagyot dobbant.

A Nagy Orgazmus Szünet után, ahogy magamban nevezem, minden alkalommal ott volt nekem O? Természetesen nem, nem mindig. De sokszor, elég gyakran többszörös O-m volt, és néha vele tartott G is. Akkor szinte el is ájultam.

Habár szeretem a szexet a konyhapulton, a zuhany alatt, a konyha padlóján, a lépcsőházban... ez csak egyszer történt meg... a nyugodt kellemes szex volt a kedvencem. Amikor Simon rajtam volt, és éreztem testének súlyát, és minden szeretetét odalent, bennem, magam körül. És ha már O elkerült, az se számít.

Tudtam, hogy úgyis visszatér.

Simon visszajött az ágyba egy üveg vízzel és Clive-val a nyomában. A bensőséges pillanatok alatt a macskám, bölcsen inkább kint maradt, mivel egyszer már támadásba lendült, és seggbe rúgás lett a vége. A további szereplést inkább feladta. Az, hogy Simon kiment vízért, annak volt a jele, hogy visszatérhet hozzánk, hogy meg legyen szeretgetve.

Amikor Simon átadta az üveget, bekapcsoltam a TV-t, hogy leellenőrizzem az időjárást. Tudni akartam, hogy szükségem lesz-e esernyőre a következő napokban. Együtt vagyunk, mindenki a saját oldalán, az ágy közepén Clive-val, figyeltük az időjárás jelentést. A kezünk a köztünk lévő párnán összefonva.

Bombasztikusan éreztük magunkat.

***

Augusztus

– Csak mondd ki. Tudom, hogy már a nyelveden van.

– Nem kell semmit mondanom, Caroline. A nyögéseid nekem mindent elmondanak.

– Nem, nem, tudom, hogy már remegsz. Tehát tessék.

– Rendben. Én megmondtam.

– Most jobban vagy?

– Jobban.

– Rendben. És most fogd be, és hagyd, hogy befejezzem az evést.

Simon felnevetett. Én csak kortyolgattam a finom Pho tésztalevesem. Évekig meg voltam győződve arról, hogy utálom a vietnami konyhát. Meggondoltam magam, amint Vietnamban megkóstoltam.

Ismét bebizonyosodott, hogy Simon barátnőjének lenni sok előnnyel jár. Meghívott egy délkelet-ázsiai utazásra: Laosz, Kambodzsa és végül Vietnam. Nem tudtam az egész úton vele tartani, de azért utána mentem egy hétre Hanoira. A National Geographic-nak fényképezett, és együtt bejártunk számos települést, homokos strandot és nyugodt hegycsúcsokat. Minden nap csodálatos ételeket ettünk, és minden estét átszeretkeztünk.

Jelenleg a Ha Long öbölben olvadoztunk a csodálatos ételektől, amit a lakóhajón készítettek el nekünk, ahol a szállásunk volt. Néztem a sziklás szigetecskéket, amik felbuktak a víz felszínére, mintha az egy sárkány háta lenne, amely a víz alá akarna merülni. A nap éppen lenyugodóban volt, és Simon, hogy lehűtse magát és felfrissüljön, a hajó faráról hátraszaltóban beleugrott a tengerbe. Amikor észrevettem, hogy hogyan csorog a víz a lábára tapadt zsebes nadrágból, és csupasz mellkasáról, a látványtól jobban folyt a nyálam, mint a Pho levestől. Olyan szépen éltünk.

Az összes út közül, amelyen együtt voltunk (akár spontán hétvégi vagy hosszabb egzotikus kiruccanások), ez fogott meg legjobban. Vietnam varázslatos volt, bódító és ragyogó. Már a lakóhajón is megfogadtam, hogy egy nap visszatérek ide. Ha Simon elhoz.

Amíg én továbbra is a tésztalevesem kortyolgattam, Simon egy doboz Tiger sört bontott ki magának, és közben egymásra mosolyogtunk. Több hónapja éltünk együtt, és már szavak nélkül is megértjük egymást. Az ölébe húzott, és együtt néztük a naplementét. Forrók voltunk, ragadósak a sós víztől és a verejtéktől. Már majdnem két napja, csak a zöld bikinim felső részében meg a derekamra kötött kendőben éltem. Simon megragadta a csípőm és hüvelykujja a vékony szövet alatt kutakodott.

– Ugye milyen nagyszerű? – mondta.

– Igen, nagyszerű. – Figyeltem, ahogy a nap az öböl mögé süllyed, majd odafordultam Simonhoz, hogy megcsókoljam. A hasamban még mindig a pillangók repdestek, amik még nem hagytak el. És remélem sosem teszik.

Szeptember

– Szia.

– Szia.

– Ébren vagy?

– Nem egészen. Várj, te mit csinálsz itt?

– Elkaptam egy korábbi járatot. Már nagyon hiányoztál.

– Mmm, te is nagyon hiányoztál.

– Én édes Caroline-om. Rajtad... nincs semmi?

– Szörnyű meleg van.

– Ez nagyszerű – mondta.

Mögém feküdt, éreztem teste melegét, és a tikkasztó meleg ellenére is kellemes volt. Kezével végigsimított a bordámtól a csípőmig, megragadott és az ölébe húzott. Ahogy megéreztem őt, nyögdécselni kezdtem. Így reagált a testem az érintésére. Egy pillanatra megállt, hogy a meztelenségemhez csatlakozzon, majd megint hátulról hozzám bújt, hogy szeretkezzen velem.

Incselkedve simogatta a mellem és tudta, hogy ez mit tesz velem. Óvatosan a lábam közé döfött, a lábam az övére helyezte, hogy jobban szét tudjam tárni.

– Akarod? – kérdezte, és meleg lélegzetét a fülemnél éreztem.

– Akarom – helyeseltem. A kezemet hátra nyújtottam, és a hajába túrtam. Nyögve belém csusszant. Amint megéreztem, hogy bennem van, nagy sóhaj szakadt ki belőlem. Kitartó és kézzelfogható volt, ott volt, ahová tartozott.