Alice Clayton - Faldöngető 2.

Tizenkettedik fejezet

Fordította: Emese

Suttogások és szúró pillantások között sétáltunk be a bálterembe. A hely zsúfolásig megtelt, fiatal szakemberek a junior partner/vállalati portyázó/banki mágnás gyereke ,,rám-figyelj” ruháikba öltözve. És a srácok is lenyűgözőek voltak.

A középiskolák országszerte ugyanilyenek voltak. Történetesen ez pont Amerika egyik leggazdagabb városában helyezkedett el, de ettől még vannak egyetemes igazságok. A Nulladik óra^[1] minden egyes archetípusa képviseltette magát itt, és némely hibrid kiadása is. És mindannyian szemet vetettek Simonra.

Aki furcsa módon nyugodt volt. Amint beértünk a terembe, vállait kihúzta, lépései megnyúltak és máris cirkált. A falak mentén évkönyvekből származó, nagyított képek sorakoztak: pompomlányok, focisták, valaki parókában egy színdarabból, valaki pedig a focipályán szaladgált parókában. És ott volt Simon, fent a falon, koronával a fején és egy dögös csajjal a karján. A bálkirály.

– Most már értem – mondtam neki csillogó szemekkel, ahogy ránéztem.

– Mit értesz most már?

– Te voltál a középiskola menő csávója!

Szemeit összehúzta és egy picit elpirult.

– Legyek átkozott! Kíváncsi voltam, hogy felbukkansz-e – hallottuk magunk mögött és ahogy megfordultunk, Simon arcán furcsa kifejezés jelent meg. Johnny Wall Street állt ott, háta mögött pedig a Milliárdos Fiúk Klubja^[2]. Mindenki nagyszerűen nézett ki, mindegyik felettébb feltűnő.

– Henderson.

– Parker.

Csak bámultam a tesztoszteron szikrázását. Ha ez egy western lett volna, ördögszekerek gurultak volna körülöttünk. De mivel ez a Wall Street volt…

Tiszta kokain.

A feszültség csak addig tartott, mint azelőtt Usher kórusának „Yeah” felkiáltása.

– Mi a franc, haver! Nem hiszem el, hogy itt vagy! Kibaszott – Az ember – Parker visszatért a városba!

Wall Street hátba veregette a most már vigyorgó Simont és egy hatalmas zsibbasztó ölelésbe vonta, „Na erről beszélek!”, „Kurvára örülök, hogy itt vagy, haver” és „Haver, Tammy Watkinsnak új cickói vannak és kibaszottul hatalmasak, látnod kell őket!” kiáltások közepette.

Hátrébb álltam és figyeltem, hogyan nyeli el őt ez a csapat srác. Sosem találkoztam velük, soha nem említette egyiküket sem, de ők úgy ismerték Simont, ahogy én soha.

Ezek a srácok ott voltak, amikor Simon felnőtt, amikor az egész világa a vizsgákról, a Jackass-ről, és arról szólt, hogy egy lány levegye neki a pulcsiját. Én Tammy Watkinsra fogadnék.

És ebbe a kiváltságos, fehérbőrű előkelőségekből álló enklávéba érkezett Simon családjának halála. Simon pedig visszavonult, kihasználva az első lehetőséget, hogy teljesen kivonja magát, olyan messzire költözött az egyetem miatt, amennyire tudott, közel Hawaiihoz. Olyan hivatást választott, amely igénybe veszi az egész világon és úgy döntött, hogy fogadott városában, San Franciscoban fog élni. Az egyetlen kapocs ehhez a világhoz Benjamin volt, akinek most hálásabb voltam, mint valaha.

De most hazatért és ez a család kész volt tenni azért, hogy tudja, mennyire is hiányzott nekik.

Simon szélesen vigyorgott, kezet rázott és pacsizott a cimboráival, majd a szeme sarkából észrevett engem.

– Caroline, gyerʼ ide, meg kell ismerned ezeket a srácokat!

A pénisz tenger szétvált és besétáltam a középpontba, ahol ő állt.

– Ő itt Caroline – kezdte és legalább egy farkasfüttyöt hallottam. Örülök, hogy csizmát viseltem.

– És ő Trevor Henderson.

Wall Street kinyújtotta a kezét és én megráztam, miközben felnéztem jóképű arcára. Meleg barna szemei csillogtak, akkor sem engedett el, mikor bemutattak Matthewnak, Marknak, Luke-nak és Johnnak.

Nem viccelek. Az apostolok körülöttünk voltak. Istenkáromlásnak számít, ha mind dögös volt? Sebaj, Trevor még mindig fogta a kezemet.

– Őszintén, haver, nagyon dögös – mondta.

Simon nevetve vette el a kezemet az övéből.

– Vegyél vissza, pöcsfej!

Ez a fickó ártalmatlan volt. És jó ízléssel rendelkezett.

– Gyerünk, mindjárt felszolgálják a vacsorát. Leülhettek az asztalunkhoz. Emlékszel Megan Littlefieldre? – kérdezte Trevor, ahogy a társaság együtt vonult be az ebédlőbe.

– Hm, lehet. Ismerősen hangzik a Littlefield név – értetlenkedett Simon, miközben sétáltunk.

– Most már Henderson; a feleségem.

– Házas vagy? Hűha! – kiáltott fel Simon a fejét rázva.

– Bezony, múlt nyár óta – mondta büszkén, a gyűrűsujját lóbálva Simon arcába.

– Hűha! – ismételte önmagát és rám nézett.

Elnevettem magam és átfűztem a karom az övén.

– Na, gyere te bálkirály!

Felkaptunk egy italt a bárnál, üdvözöltünk még pár embert és leültünk a barátaihoz. És ezt nagy vonalakban mondom csak, mivel úgy látszik, hogy itt mindenki a barátja volt valamikor. Miközben a koktélomat kortyolgattam, néhány lány kezdett el körözni. Simon nyilvánvalóan egy nagy lengőfasz volt errefelé, és elmerengtem rajta, vajon hányan fordultak meg azon a hintán…

A vacsora felszolgálása előtt találkoztam Trevor feleségével és elbeszélgettem vele, amikor Simon ott hagyott, hogy üdvözölje egykori tanárát. Megan velük járt iskolába, bár két évvel alattuk.

– Bár már nem is számít, mindenki ismerte Simont. Ő volt az a pasi, akit minden lány akart. – Álmodozó arccal sóhajtott egyet. Miután észrevette magát, bűntudatosan nézett rám.

– Bocsánat, ez furcsa?

– Nem, teljesen megértem. – Mosolyogtam, talán még vigyorogtam is egy kicsit. Simon egy idősebb úriemberrel fogott kezet, feltételezem a tanárával.

– Szóval, most házasodtatok meg, mi? Gratulálok!

– Köszi! Szuper volt! Itt tartottuk, annak ellenére, hogy most New Yorkban élünk. Egyszerűen így könnyebb volt a családjaink miatt.

– New York? Az állam vagy a város?

– A város. Tehát mindkettő, ugye? – nevetett.

– És mit csináltok ott? – kérdeztem.

– Már nem dolgozom többé. Az eljegyzésünkig dolgoztam a Food Networknek. Ételstylist voltam. Mindenesetre, amikor elkezdtük tervezni az esküvőt, túl nehéz volt ide-oda ingázni, hogy mindent megszervezzek, így felmondtam. Összeházasodtunk…

Csillagokat láttam.

– Sajnálom, még tettetni sem tudom, hogy hallottam bármit is a Food Network után. Te ott dolgoztál! És felmondtál! Miért, asszony, miért, az isten szerelmére? – sírtam, az állam olyannyira leesett, még szerencse, hogy leültünk. Máskülönben megbotlottam volna. Csak nevetett és felhúzta a szemöldökét.

– Hadd találjam ki! Barefoot Contessa?^[3]

– Igen! – sikítottam. Mindenki megállt, hogy ránk nézzen és elvörösödtem. Simon a bár felől nézett és jeleztem, minden rendben.

Újrakezdtem.

– Igen, úgy értem, rajongó vagyok – mondtam hűvösen.

– Én is. Ő nagyon kedves.

– Te találkoztál vele?

Ez alkalommal Simon kimentette magát annál, akivel éppen beszélgetett és elindult felém, Trevorral és az apostolokkal a nyomában.

Tudom, hogy nem logikus, tudom, hogy fizikailag sem lehetséges – de minden szentre esküszöm, hogy lassított felvételben sétáltak. Mint egy akciófilmben. Simon állt elöl, Trevor rögtön tőle balra, a többiek egy kissé lemaradva, mint a libák V alakban. Mindenki megállt, hogy nézze. Olyan volt, mint a legszexisebb vonatszerencsétlenség; senki nem tudta levenni róla a szemét.

Azt mondanám, hogy olyan csend volt, hogy egy tű leesését is hallani lehetett volna, de a korai 2000-es évek zenéje erősen szólt és 50 Cent In da clubja megadta a fiúk saját filmzenéjét. Csak a zafírokat láttam, lézerrel céloztak és hangosan beszéltek. Ismertem ezt a Simont.

Erős Simon. Parancsoló Simon. Nagy, Lengő Farkú Simon. És ezt meg tudtam erősíteni.

Faldöngető Simon.

Odaért az asztalunkhoz, szórakozott pillantással ült le mellém és a vállam köré fonta karjait.

Ó! Édes! Istenem! Simon Parker átkarolt! Úgy értem, mindenki előtt!

Várj, ez nem is a középiskola. És még csak nem is az én középiskolám volt. De ez nem gátolta meg a lányokat abban, hogy a terem minden sarkából szúrós szemeket meresszenek rám. Kissé elmosolyodtam és kihúztam a vállaimat.

– Elárulod miért sikoltozol itt? – suttogta a fülembe és elolvadtam. De még mielőtt teljesen elolvadtam volna, visszavettem az irányítást.

– A csajod, Megan, személyesen találkozott Ina Gartennel! – jelentettem be, miközben szeretettel néztem rá. – Te vagy az új legjobb barátnőm!

– Fogadok, hogy tudok szerezni neked egy dedikált szakácskönyvet – ajánlotta fel.

– Trevor, a feleséged a létező legkirályabb ember! – áradoztam. – Veszek neked egy italt. Mit iszol?

– Csak szódavizet! – mondta, és szégyenlősen mosolygott Trevorra, aki csak úgy sugárzott. Tekintetem közöttük járattam, majd Megan felé íveltem a szemöldököm, aki bólintott.

– Gratulálok! Hűha, ez szuper! Nem lehetsz még olyan régóta, olyan pici vagy! – áradoztam.

– Várj, miről maradtam le? – kérdezte Simon.

– Még csak nyolchetes, most tudtuk meg. – Trevor elvigyorodott és megfogta a kezét az asztalon keresztül.

– Várj, miről maradtam le?

– Ez olyan csodás! – mondtam. – És ilyen hamar az esküvő után. Micsoda egy évetek van… Mi az, Simon? – A vállamat kocogtatta.

– Nem értem. Mi a nyolchetes? – kérdezte tanácstalanul.

– Terhes – mondtam szememet forgatva Meganra, aki hasonlóképp válaszolt.

Simon ledöbbenve pillantott Trevorra.

– Haver? – Trevor bólintott.

– Haver.

Miután Simon megemésztette, elvigyorodott.

– Haver!

Tanuljátok meg, lányok: Így kell kommunikálni valakivel, akit tíz éve nem láttál.

* * *

A vacsora csodás volt, a barátai csodásak voltak, az egész este csodás volt. A vacsora felszolgálása után mindenki újra elvegyült, és az emberek örültek, hogy láthatják Simont. Abból, amit az itt-ott elhangzó apróságokból kikövetkeztettem, az osztálytársai többsége tudta, hogy fotós, néhányan még azt is, hogy milyen sikeres a szakmájában. De igazán fantasztikus volt hallani, ahogy elmesélte a történetét, hogy mit is csinált az elmúlt tíz évben.

És látnotok kellett volna az arcát, mikor az apostolok elkezdték ostromolni a pénztárcáikkal, hogy megmutathassák neki a gyermekeik fényképeit! Mindannyian házasok, mindegyiknek voltak gyerekei, mindannyian jó életet éltek. A jó életet, amely eleve elrendeltetett az amerikai pénzvárosi apostolok számára. Az ajkamba kellett harapnom, hogy ne nevessek, mikor Luke bejelentette, hogy hármas ikrei vannak. Simon úgy nézett ki, mint aki menten elájul. Kezemmel apró köröket rajzoltam a hátára és visszaküldtem a sűrűjébe, mikor régi barátok újabb hulláma haladt el az asztalunknál.

Senki nem szólt egy szót sem a családjáról, én pedig figyeltem, készen arra, hogy közbe lépjek a bugyi nélküli alternatívámmal. Mindannyian örültek, hogy végre újra felbukkant a radaron, és hogy jól van, hogy boldog.

A vacsora után körbejártuk a termet és még több képet láttam a falon az évkönyvből, beleértve az évfolyam legjobbjait: az Osztály Bohóca, a Legédesebb Pár, ilyesmi. A ma este látottak után tudtam, hogy valahol itt van, a kérdés csak az volt, hogy hol. Legjobb Haj? Legszebb Mosoly? Legjóképűbb? Mindhármat láttam, de kiderült, hogy a végén van: a Legesélyesebb a Sikerre.

– Nézzenek oda! Már akkoriban tudta mindenki, hogy utazni fogsz – vicceltem, miközben a kép elé húztam és összehasonlítottam, hogy mit is tett tíz év. A képen magas volt és jóképű, szeme ragyogó és reményteljes, arcán könnyed vigyor. Persze egy kicsit soványabb volt, mint most; csak a legapróbb nevetőránc itt-ott.

Ránézett a képre és bűnbánóan elmosolyodott.

– Nem hiszem el, hogy kitették ezeket a képeket. Milyen kínos.

– Nem, ez szép. Tetszik, hogy láthatom milyen voltál.

– Vicces most látni ezeket. Tudod miért kaptam ezt?

– Szemben a Legbasznivalóbbal? Arra megkapnád a szavazatom.

– Mert úgy terveztem, hogy csatlakozom apám üzletéhez – válaszolta, és a szeme egy kissé elsötétült.

– Sajnálom, Simon! – sóhajtottam, miközben közelebb húzott a kezével, amely egész este a hátamon volt.

Egy pillanatra elhallgatott, és a képet nézte. Mély lélegzetet vett. Azon gondolkodtam, hogy elmondjam-e neki mit nem viseltem a ruhám alatt, volt egy sötét sarok nem is olyan messze...

– Nem, semmi baj – mondta. – Tulajdonképpen jó volt újra gondolkodni ezeken a dolgokon. Ettől nem tűnik olyan távolinak.

– Távoli, a fenét! Isztambul van távol! – mondta egy női hang mögöttünk.

Megfordultunk és egy apró lányt pillantottunk meg, rövidre vágott koromfekete hajjal, orrkarikával, több szemöldökpiercinggel és a legáthatóbb zöld szemekkel, amiker valaha láttam. Az apró fekete ruha, a hálós harisnya és a Dr. Martens bakancs rögtön a testére vonzották a tekinteted és mikor mindezt összeraktad, a csaj kibaszottul ütős volt. Gyilkos kartetkóval.

– Isztambul, ahol ott hagytad a seggem! – fejezte be.

– Viv Franklin! – lélegzett fel Simon, és felcsillant a szeme.

Ajjaj!

– Otthagytam a segged? A francokat! A munkám véget ért, tudtad, hogy elmegyek. Túlságosan bemelegedtél az idegenvezetőbe, hogy észrevedd!

– Mindig hamar berúgtál.

– Húzd fel ezt.

– Ha! Álmodban, Parker! – A lány vigyorgott és rávetette magát, a legnagyobb medveölelésbe vonva, amit valaha láttam. Simon körbe lendítette és rápaskolt a fenekére. Nem viseltem alsóneműt, de még mindig szét tudtam rúgni pár segget. Bár, hogy őszinte legyek, keménynek tűnt.

Letette a lányt, bár karjait szorosan a derekán tartotta, visszafordult hozzám.

– Caroline, ő Viv Franklin. Viv, ő a barátnőm…

– Barátnő? Neked?

– …Caroline Reynolds – fejezte be elengedve őt, hogy magukhoz húzzon.

– Ne bassz! Parkernek barátnője van. Micsoda éjszaka! – kacagott fel, megveregette a vállát és a kezemért nyúlt. Megráztam, nem tudván mi mást tehetnék.

– Örülök a találkozásnak! – mondtam, de ezek ketten már hadarták a kérdéseket.

– Mit csinálsz most? Az öregednek dolgozol? – kérdezte.

– Nem, a saját utamat járom. Adatbányászat.

Ó, bányász volt?

– Azta, jó neked. Még mindig írsz?

Ó, író volt?

– Igen, most adtam el egy új alkalmazást az egyik nagyágyúnak. Szééééép fizetség, ha tudod mire gondolok.

Ó, írt egy alkalmazást…várjunk csak. Mi a fenét csinált?

– Fogadok – mondta Simon. – Tudod, összefutottam az egyik bátyáddal, mikor tavaly Kairóban jártam. Valamilyen új rendszeren dolgozott ott, elég nagy üzletnek tűnt.

– Ó, hát ismered a családom. Mindig a legújabb és legnagyszerűbb dolgokra hajtanak.

– Ja, de a bátyád nem épp a legújabbra és legcsodásabbra hajtott, amikor pornót rejtett el a hátizsákomba, mikor nem figyeltem. El se hiszed mekkora bajba keveredtem…

– Mi a fene történik? Mit csináltok? Hova mentetek ti ketten? És ki a fene tett pornót a hátizsákodba? – kiabáltam, ma este már harmadszor. Többet kéne kimozdulnom, a parti modoromon van mit csiszolni.

– Bocsi, édes! Viv és én együtt jártunk középiskolába…

– Nyilvánvalóan – mondtam egy kicsit halkabban. Viv csak nézett Simonra, mintha az épp most fogta volna lasszóval a Holdat és gyömöszölte volna be a melltartójába. Ami már így is eléggé tele volt; egy aprócska emberhez képest elég nagy mellei voltak.

– …de évek óta nem láttam, míg szó szerint össze nem futottam vele egy isztambuli bárban.

– És a következő hetet azzal töltötte, hogy megpróbált bekerülni a túracsoportomba. Egy nagy túrán voltam, hátizsákkal Európa szerte, amíg bele nem botlottam ebbe a srácba – szólt közbe Viv és határozottan megveregette azt az édes fenekét. Oké, ezt abba kell hagyniuk.

– Igen, és azon az estén, amikor állítólag „otthagytam”, épp a csoportvezetőjével smárolt, mintha a világvége közeledett volna. – Vigyorgott és úgy borzolta a haját, mint egy hugicának.

Kishúg, ezzel még megbirkózom.

– És most itt vagy. Nem hiszem el! Fogadok, hogy mindenkit megleptél itt. Senki sem gondolta, hogy visszajössz miután a szüleid meghaltak, meg minden.

Összerándultam arra várva, hogy Simon megfeszüljön és lefagyjon.

– Úgy gondoltam, hogy most van itt az ideje, igaz? Jó volt visszajönni, tudod? – Aztán rögtön tovább kérdezett az alkalmazásról, amelyet épp most adott el.

Hihetetlen.

Tíz perccel később már hárman álltunk a bárpultnál. Felesekkel. Folytatták a beszélgetést, gyorsan és vehemensen, és elkezdtem összerakni a darabokat. Viv és Simon barátok voltak a gimiben, a szüleik is barátok voltak, blablabla. Az édesapjának egy számítógépes szoftvercége volt és mind az öt, igen, számoljátok meg, mind az öt bátyja ugyanazon a területen dolgozott. Megpróbált kitörni ebből a sémából, más utat járt be, általános bölcsészettudományt tanult és szemesztereket, valamint nyarakat töltött külföldön. De a számok játéka végül őt is elérte, és a családi vállalkozásban kötött ki.

– A középiskolában utáltam a matekot. Utáltam! De jó vagyok benne; egyszerűen van értelme számomra – magyarázta nekem két feles között.

– Végül a saját lábamra álltam, kezdetben kisstílűen, de pár alkalommal szerencsém volt a megfelelő programokkal a megfelelő időben, tudod?

Nem tudtam, de bólogattam.

Amikor Simonnal együtt voltak Isztambulban, nem történt köztük semmi entyempentyem. Ezt világosan megmondta. Mindig csak barátok voltak, barátok, akik irreális körülmények között találkoztak újra és gyorsan összekovácsolódtak.

– Simon egyszerűen egy olyan ember, tudod? A srác, akit talán csak ötévente egyszer látok, de ha szükségem van valamire, egy pillanat alatt ott van – mondta és vettem neki még egy rövidet. – Kibaszottul nagyszerű fickó!

Simon félre vonult, hogy elbúcsúzzon valakitől, aki éppen távozni készült.

– Ti ketten komolynak tűntök. Ugye nem fogod összetörni a szívét? – kérdezte Viv.

– Tessék? – dadogtam meglepődve.

– Ugye? – kérdezte, zöld szemei rám szegeződtek.

– Ez az a rész, amikor azt mondod, hogy ha összetöröm a szívét, akkor betöröd az arcom?

– Nem, a francba. Megöllek! – Vigyorgott. Tényleg nem kellett volna kedvelnem ezt a lányt, de mégis megtettem.

– Nos, nem áll szándékomban egyhamar meghalni. Ez így elég?

– Nekem elég. Komolyan, sokáig el volt cseszve! Próbált playboyoskodni, olyan minden-városban-egy-nő módon, hála Istennek, hogy már vége. Úgy tűnik boldog veled, így én is az vagyok.

– Ennek… örülök.

– Mi hasonló háttérrel rendelkezünk, ugyanolyan neveltetésben részesültünk. Ha a szüleit nem ölték volna meg, valószínűleg sohasem hagyta volna el ezt az életet. Ami egy szuper élet, ne érts félre. De Simon mindig olyannak tűnt, akinek többre van szüksége. Szar ügy, hogy így történt, de miután a szülei meghaltak, elment és felfedezett kicsit, valami máshoz kezdett az életével – töprengett elgondolkodva miközben az italát kavargatta.

– Kalandor, ez nem tévedés – értettem egyet. – Biztos te is az vagy.

– Én? Talán valaha, de most már eléggé lenyugodtam. Saját vállalkozásom van, ami jól megy, mi szükségem lenne kalandra?

Ránéztem erre a lányra, aki annyira különbözött mindenkitől a teremben. Szinte vibrált az energiától, úgy nézett ki, mint aki bármivel megbirkózik. És a szemei csillogtak már a kaland gondolatától is. Mégis egész nap a számítógép előtt dolgozott?

– Igen, nagyon úgy tűnik, mintha tényleg lenyugodtál volna – feleltem, felívelve a szemöldököm. Kihívóan fordította vissza rám a tekintetét.

– Csak most ismertél meg. Miből gondolod, hogy jogod van ilyen megállapításokat tenni?

– A barátom seggét fogdostad, ez nagyjából feljogosít arra, hogy annak nevezzem, aminek látom.

– Vedd feleségül ezt a lányt, Simon! – mondta le sem véve szemeit rólam. Épp most jelent meg mögötte, amit a lány anélkül is tudott, hogy hátranézett volna.

– Vedd el ezt a lányt és csináljatok világjáró babákat. Mondjuk holnap!

Megkoccantotta a poharam, kiürítette a sajátját, alaposan szájon csókolta Simont, és elsétált a vagyonkezelői alapok sűrűjébe.

– Ó, imádom őt! – mondtam, és még jobban nevettem, amikor megláttam Simon arcát. – Nyugi, Faldöngető! Senki sem holnap fog megházasodni.

Egy pillanatig tanulmányozott, majd elvigyorodott.

– Készen állsz az indulásra?

– Tényleg? Máris? Nem akarsz maradni?

– Már találkoztam azokkal az emberekkel, akikkel akartam és csodás volt. De van valami, amin egész este gondolkodtam – mondta kezét a derekamon pihentetve, és a tánctérre vezetett.

– Mi az?

– Nem viselsz semmit sem a ruha alatt, ugye? – mormogta, miközben az orrát az állkapocscsontomhoz dörgölte, amitől megborzongtam.

– Lebuktam – ismertem be. Keze egy kicsit délebbre vándorolt a hátamon, de nem annyira, hogy illetlen legyen.

– Gonosz lány! – lehelte.

– Gyere, búcsúzzunk el az apostoloktól! – válaszoltam, amitől homlokát ráncolta zavartan.

– Úgy érzem, dugni van kedvem a bálkirállyal.

* * *

Elbúcsúztunk mindenkitől, ismét gratuláltunk Trevornak és Megannek. Úgy tűnt, hogy Simon igazán örül nekik és kicsit szomorú a búcsúzás miatt. Kapcsolattartási ígéretek és a múlt dicsőségének utolsó pillanatban elmesélt történetei közepette addig nevetett, hogy majdnem sírt már. Az apostolok összegyűltek, minden jót kívántak neki és megeskették, hogy nem fog ilyen sokáig távol maradni. Megígérte, hogy visszatér.

Végül láttuk Tammy Watkinst is. És valóban hatalmasak voltak!

Simon és Viv telefonszámot cseréltek, majd Viv szorosan megölelte.

Gyorsan visszamentünk a szállodánkba, kezeink összekuszálódtak közöttünk a panelen, miközben hüvelykujjával apró köröket rajzolt tenyerem belső oldalán. Amikor szemei találkoztak az enyémmel, lángolt. Nem sokat beszéltünk és mikor végig mentünk a szobánkhoz vezető folyosón, kezét szilárdan tartotta a derekamon.

A szobán belül ez a kéz felfedezésbe kezdett.

Az ajtó belső oldalához szorított, szája vad és követelőző volt. Kezem azonnal vállához vándorolt, küzdöttem, hogy levegyem a kabátját.

– Tudod milyen mámorító volt számomra a mai este? – mondtam zihálva. Keze rövid időre a torkom köré fonódott, miközben elfordította az arcomat, hogy meg tudja csókolni a nyakam. Mmm, birtokló. Azt akartam, hogy ez az ember birtokoljon ma és minden este. – Figyelni azokat a nőket, azokat a lányokat, akiknek valószínűleg a gimiben volt az első orgazmusuk, amikor rád gondoltak.

Visszahúzódott, hogy őrült vággyal rám nézzen.

– A nők fele ma este meg akart kefélni, Simon, de nem tehetik meg.

Kibújtattam a gombjait, és rángattam, mikor az ujjaim nem voltak elég gyorsak. – Én igen.

Másodpercek alatt kihámozott a ruhámból, egy másodperc múlva a melltartómból is.

– Hagyd a csizmát – utasított miközben levette a nadrágját. – És mássz fel az ágyra!

Hátradőltem, a hűvös paplan végigcsúszott felhevült bőrömön. Fölém került, inge eltűnt, nadrágja kicsatolva, haja kócos eszeveszett kezeimtől. Lenézett rám, tekintete végigsimított testemen, miközben már a pillantásától is megborzongtam.

– Kibaszottul lenyűgöző vagy – morogta, miközben kihúzta magát a nadrágjából és megsimogatta hosszúságát. – Fogalmad sincs róla, ugye?

– Krisztusom, Simon! – leheltem, miközben néztem, ahogy kezét le-fel húzogatja a farkán, erőteljesen pumpálva azt.

– Tárd szét a lábaid nekem! – utasított, és térdeim szétnyíltak, mintha varázsigét mondana.

– Érintsd meg magad, Caroline!

Szívem kiugrott a mellkasomból, a vágy lüktetett bennem a gondolatra, hogy nézni akar. A kezem lesodródott a mellemre, köröztem az ujjaimmal, épphogy csak érintettem a mellbimbóim. Azonnal megmerevedtek, én pedig lehunytam a szemem. Láttam, ahogy Simon nézett, amikor hozzám simult, kínzott a nyelvével és rágcsált azokkal az átkozott fogaival. Megcsipkedtem a mellbimbóim elképzelve a száját, ahogy szopogat és incselkedik már a fájdalommal határos gyönyörrel.

– Lejjebb – parancsolta és hátam még egyszer felívelt az ágyról. Hagytam, hogy jobb kezem délebbre vándoroljon, majd lent felfedezzem, hogy eláztam tőle, micsoda meglepetés! Az első érintésnél elakadt a lélegzete. A második érintésnél a csiklómat súroltam, magam is nehezen lélegeztem, miközben a térdeim kissé összezárultak az elsöprő erejű érzésektől.

– Ah, tartsd nyitva azokat a lábakat! – mondta és éreztem kezeit a térdemen, épphogy csak a combom belső oldalán. – Hogy máshogy láthatnám, hogy elélvezel?

Felkiáltottam és kezem most már önfeledten kutatott odalent. Csukott szemem mögött éreztem, ahogy Simon ujjai örvénylenek és belemerülnek, és pontosan ott csinálják azokat a tökéletes köröket, ahol szükségem van rá, nyomja, siklik és csúszik.

El akartam élvezni, méghozzá keményen. Meg is mondtam neki.

Kinyitottam szemeim és láttam, hogy Simon engem bámul, nehéz szemhéjjal és kéjtől részegen, az öklével a saját izgalma felett mozogva. Rohamtempóban élveztem el, egyik kezemmel a mellemen, ujjaim mélyen bent, ajkaimon a nevével. Alig tértem magamhoz, kezeit máris megmozdította alattam.

– Fordulj meg, állj négykézláb! – Hangja rekedt és telt volt, amelytől ismét megborzongtam. Követtem az utasításait és hátrafordultam, hogy ránézzek. Az egyik erős keze a vállamba markolt, a másik végigsimított a fenekemen. Éppen úgy hajlított meg, hogy egyetlen kemény lökéssel belém nyomulhasson, egyszerre temetve el tekintélyes hosszát. Felnyögtem, mikor még lejjebb nyomott az ágyra, és kezeit csípőmre tette.

Keményen és vastagon szántott belém, minden csípőmozdulatával szinte felnyársalt. Könyörtelenül. Engesztelhetetlenül. Hihetetlenül.

Keményen, szexin és vadul tett magáévá. Felkiáltottam, mikor körülötte mentem el, duzzadt húsom érzékeny volt minden mozdulatára, minden lökésére. Szikrázott a szemem mögött, egész testemmel fogtam fel lökéseit.

– El sem tudod képzelni, hogy milyen érzés, – mondta halk hangon a fülembe, ahogy fölém hajolt. – hogy a farkamra élvezel!

Még egyszer felrobbantam, amikor utoljára belém hatolt, kezei a bőrömbe vájtak, miközben mélyen bennem meglovagolta az orgazmusát.

Egy kupacban zuhantunk az ágyra, izzadt bőrrel és nehéz légzéssel. Miután visszanyertem végtagjaim felett az irányítást, azért küzdöttem, hogy mindkettőnek átfordítsam, és a hajamat kisöpörtem az arcomból, miközben államat a mellkasára támasztottam.

– Ha szerzek egy szurkolólányos egyenruhát, játszhatnánk valamikor újra bálkirályost?

– Amíg viseled a csizmát, szivi! – válaszolta és alaposan megcsókolt. Aznap este nem játszottunk több bálkirályost, de a Fordított Cowgirl és a Diáktanács Elnöke találkozott.

---

[1] Breakfast Club – egy 1985-ben bemutatott amerikai játékfilm, John Hughes rendezésében. A dráma-vígjáték egymástól teljesen különböző öt középiskolásról szól, akik szombat reggeli büntetésüket töltik összezárva iskolájuk könyvtárában

[2] Billionaire Boys Club – gazdag fiúknak létrehozott közösségi klub (1983)

[3] Egy amerikai főzőműsor