Cora Reilly - Maffiába születve 4. - A kísértés hatalmában

Fordította: Feyre

Nyolcadik fejezet

Liliana

A mennyezetet bámultam, vagy inkább azt, amiről tudtam, hogy ott van. A sötétség átláthatatlan volt, még a saját kezemet sem láttam. Néha úgy éreztem, mintha csak sötétség lenne az életemben. Egy hosszú, vég nélküli alagút. Különösen éjszaka kísértettek Anyám szavai. Megígértem neki, hogy boldog leszek, de még abban sem voltam biztos, hogyan fogom ezt megtenni. Mély magányosság töltött el, amely azóta uralkodott el rajtam, mióta Anya meghalt. Soha nem voltunk olyan közel egymáshoz, mint egyes lányok és anyukájuk, de ő ott volt, állandóan jelen volt. És most úgy tűnt, hogy teljesen egyedül vagyok. Persze ott volt Fabi, de ő még fiatal volt, és hamarosan belekeveredik a maffiaüzletbe, és Apám... Jelenleg boldoggá tett, hogy itt lehetek Hamptonsban, de ez csak átmeneti dolog volt.

A nővéreim mindig ott voltak mellettem, de nekik is megvolt a saját életük, férjük volt, és egy nap majd saját családjuk lesz. Mindig szeretni fognak, és mindig gondoskodnak majd rólam, de én a saját boldogságomat akartam, külön tőlük. Azt akartam, ami nekik volt. És tudtam, hogy az egyetlen ember, akivel ezt a fajta boldogságot akarom, az Romero.

Másképp figyelt rám ezen a nyáron. Az elmúlt években az arckifejezése világossá tette, hogy számára nem vagyok más, mint egy lány, akit meg kell védenie. De mostanában valami megváltozott. Persze nem voltam szakértő, ha férfiakról volt szó, de a tekintete olyasmit rejtett magában, amit gyakran láttam Luca arcán, amikor a nővéremet, Ariát figyelte.

Legalábbis egészen biztos voltam benne. Lelöktem magamról a takarót, és felültem. A lebukástól félve nem vettem a fáradságot, hogy felkapcsoljam a villanyt, ehelyett az ajtó felé tapogatóztam. Lenyomtam a kilincset, és kisurrantam a folyosóra. Csend volt és sötét, de legalább itt ki tudtam venni a sémákat. Nem mintha látnom kellett volna valamit ahhoz, hogy megtaláljam Romero szobáját. Pontosan tudtam, hogy hol van. Már nem is számoltam, hányszor képzeltem el, hogy odamegyek. De eddig az ész megállított. Ma este belefáradtam, hogy az észérvekre hallgassak, hogy biztosra menjek. Nem akartam egyedül lenni, nem akartam egész éjjel a sötétséget bámulni, magányosan és szomorúan. Végigosontam a folyosón, vigyázva, hogy ne adjak ki hangot, alig mertem levegőt venni. Amikor elértem Romero szobájának ajtaját, sokáig álltam ott. Odabent csend volt. Persze, már jóval elmúlt éjfél, és ő mindig korán kelt a futáshoz.

Az ujjaim remegtek az idegességtől, amikor megragadtam a kilincset, és lenyomtam. Az ajtó hangtalanul kinyílt. Belopództam, és újra becsuktam, aztán sokáig nem mozdultam, csak az ágy és Romero testének körvonalai felé bámultam. A függönye nem volt behúzva, így a holdfény adott némi fényt. A háta felém fordult, és a takaró csak a derekáig ért. A tekintetem végigjárta izmos vállát és karját. Egy tétova lépést tettem közelebb, egyiket a másik után. Ez annyira rossz volt. Romero már korábban is rajtakapott a szobájában, és ami még rosszabb, rajtakapott, hogy a zuhany alatt kémkedtem utána, de ez sokkal intimebbnek tűnt. Ágyban volt, és ha minden úgy megy, ahogy én akarom, hamarosan én is csatlakozom hozzá. Mi van, ha elküld? Vagy ami még rosszabb, mi van, ha dühös lesz, és elmondja Lucának? Mi van, ha visszaküldenek Chicagóba, abba a sötét és reménytelen házba az apámhoz, akinek egyáltalán nem hiányzott az anyám?

Megdermedtem néhány lépésre az ágytól. A légzésem felgyorsult, mintha megerőltettem volna magam, és a kezem nyirkos volt. Talán kezdtem elveszíteni az eszemet. Próbáltam azt mondani magamnak, hogy azért teszem ezt, mert Anya azt akarta, hogy boldog legyek, de talán csak ürügyként használtam ezt az őrültségemre. Romerót már jóval azelőtt akartam, hogy Anya bármit is mondott volna, sőt, már jóval a halála előtt megpróbáltam megcsókolni.

Megráztam a fejem, és dühös lettem magamra, amiért mindent túlgondoltam. Volt idő, amikor azt tettem, amit akartam, amíg kedvem volt hozzá. Újabb lépést tettem az ágy felé, de biztos, hogy hangot adtam ki, mert Romero légzése megváltozott, és a teste megfeszült. Jaj, ne! Most már nem volt visszaút. Egyetlen mozdulattal a hátára fordult, majd a tekintete rám szegeződött. Ellazult, de gyorsan újra megfeszült.

– Liliana?

Nem válaszoltam. A nyelvem mintha a szájpadlásomhoz tapadt volna. Mire gondoltam?

Romero kilendítette a lábát az ágyból, és egy pillanatra leült a szélére, némán figyelt engem. Vajon látta az arcom? Valószínűleg úgy néztem ki, mint egy macska által csapdába ejtett egér, de nem féltem. Egy cseppet sem. Ha valami, akkor zavarban voltam, és furcsán izgatott. Csavaros és beteg egér voltam, annyi bizonyos. Felállt, és persze a szemem gyorsan végigpásztázta a testét. Csak boxeralsó volt rajta. Túl jól nézett ki ahhoz, hogy igaz legyen. Mintha egyenesen az álmaimból lépett volna ki. Kínos volt belegondolni, milyen gyakran álmodtam Romeróról, és mindarról, amit vele akartam csinálni.

– Lily, mit keresel itt? Minden rendben van? – aggodalom volt a hangjában, de volt valami más is. Valami, amit akkor hallottam, amikor rajtakapott, hogy kémkedtem utána a zuhany alatt. Valami sötétebb és szinte mohó.

A gyomromban pillangók repkedtek, és tettem egy lépést az irányába. A karjaiba akartam repülni, meg akartam csókolni, és még annyi minden mást akartam csinálni vele.

– Alhatok veled?[1]

A szavak csak úgy jöttek, és miután kimondtam őket, el sem hittem, hogy megtettem. Különösen azért, mert könnyen félre is lehetett volna érteni.

Romero megdermedt. Csend terült el közöttünk. Biztos voltam benne, hogy bármelyik pillanatban összezúzhat. Újabb lépést tettem felé. Már majdnem karnyújtásnyira voltam tőle.

Romero légzése hihetetlenül hangos volt. Láttam, ahogy a mellkasa megemelkedik. Dühös volt?

– Ezzel nem kellene viccelődnőd– mondta halkan. – Ez nem vicces.

Dühös volt. Talán értenem kellett volna a célzást, és sarkonfordulni, hogy elhagyjam a szobáját, de Giannához hasonlóan én sem voltam soha túl okos az ilyen helyzetekben.

– Nem vicceltem, és nem úgy értettem – suttogtam. – Az ágyadban akarok aludni, csak aludni.

Egyelőre. Ennél többet akartam, idővel.

– Liliana – motyogta Romero. – Elment az eszed? Felfogtad egyáltalán, hogy mit beszélsz?

Düh támadt bennem. Mindig mindenki azt hitte, hogy túl fiatal vagyok, túl naiv, túl nő ahhoz, hogy döntéseket hozzak.

– Pontosan tudom, hogy mit mondok.

– Ezt kétlem.

Áthidaltam a köztünk lévő távolságot, amíg a mellkasunk szinte egymáshoz nem nyomódott. Romero nem hátrált meg, de felkészült.

– Minden este úgy érzem, mintha a sötétség elnyelne, mintha az életem kicsúszna az irányításom alól, mintha semmi jó nem lenne az életemben. De amikor rád gondolok, ezek az érzések eltűnnek. Biztonságban érzem magam, amikor veled vagyok.

– Nem kellene. Nem vagyok jó ember, semmilyen mércével mérve.

– Engem nem érdekel. Ebben a világban nőtem fel. Tudom, hogy mennek a dolgok.

– Még a felét sem tudod. De ha mégis, akkor rá kellene jönnöd, mi történhetne, ha valaki éjszaka a szobámban találna rád.

– Elegem van abból, hogy azt hallgatom, mit nem tehetek. Nem dönthetek én magam? Ez az én életem, miért ne hozhatnék én döntéseket?

Romero egy pillanatig hallgatott, mielőtt azt mondta:

– Persze, ez a te életed, de apádnak vannak bizonyos elvárásai veled szemben. És nem csak ez, Luca a szavát adta neki és Dante Cavallarónak, hogy vigyáz rád, és biztonságban leszel. Ez a hírnevedet is magába foglalja. Ha valaki elmondaná nekik, hogy most a szobámban vagy, az háborút jelenthetne a Szervezet és New York között. Ez nem játék. Ez túl komoly ahhoz, hogy játszadozz.

– Nem játszadozom. Olyan magányos vagyok, Romero – suttogtam. – És én kedvellek téged. Tényleg kedvellek.

Ez még alábecsülés volt.

– Csak a közeledben akarok lenni. Visszacsókoltál, és tudom, hogyan néztél rám. Tudom, hogy érdeklődsz irántam.

Nem szólt semmit.

Kételyek kúsztak az agyamba. Vajon csak képzelődtem, ahogy rám nézett?

– Ha nem tetszem neked, akkor mondd meg. Semmi baj.

Nagyon is az volt. Összetörtem volna, de talán így lesz a legjobb. Valahogy továbblépnék.

– Bassza meg – motyogta, elfordult tőlem, és hagyta, hogy a hátát bámuljam. – Ha jófiú lennék, pontosan ezt mondanám neked. Kurvára hazudnék neked a saját érdekedben. De nem vagyok jó, Lily.

Megkönnyebbülés árasztott el. Nem mondta, hogy nem kedvel engem. Jól olvastam a jeleket. Istenem, sikítani tudtam volna örömömben. Tenyeremet a csupasz lapockájára támasztottam. A bőre puha volt, kivéve néhány apró heget, de ezek csak még kívánatosabbá tették. Nem lépett el tőlem.

– Szóval érdeklődsz irántam? És tetszem neked?

Romero kemény nevetést eresztett meg.

– Ez őrültség.

– Csak mondd el. Vonzónak találsz engem?

Megfordult. Nem voltam elég gyors ahhoz, hogy elhúzzam a kezemet, így az most a mellkasán pihent. Ez még jobban esett. Meg kellett akadályoznom magam, hogy a kezeimmel fel-alá simítsak a testén. Még a félhomályban is láttam a tüzet a szemében. Tetőtől talpig végigpásztázott. Csak pizsamanadrág és egy trikó volt rajtam, de még csak nem is jöttem zavarba. Akartam, hogy Romero így lásson, akartam, hogy reagáljon rám.

– Lily, lenyűgöző vagy. Persze, hogy vonzónak talállak. Nézz magadra, kurvára túl szép vagy ahhoz, hogy azt szavakkal kifejezzem.

Az ajkaim szétnyíltak. Ez több volt, mint amit remélni mertem. Még közelebb léptem hozzá, és felnéztem rá.

– Akkor miért löksz el folyton magadtól?

– Mert ez a helyes, és mert ismerem a kockázatokat.

– Nem éri meg a kockázatot?

Romero olyan intenzitással bámult rám, hogy nem tudtam megállni, hogy ne borzongjak meg. Nem válaszolt. Megragadta a csípőmet, és magához húzott, mielőtt az ajkai az enyémre tapadtak. Habozás nélkül megnyíltam, alig vártam ezt a csókot, alig vártam a közelségét. A nyelve belemerült a számba. A csókjában nem volt semmi tétovázás vagy kétség. Felnyögtem. Ez annyira más volt, mint az első csókunk, sokkal intenzívebb. Megfogta a tarkómat, úgy irányított, ahogy ő akarta. Alig tudtam lépést tartani vele. Lábujjhegyre álltam, és nekidőltem, miközben a vállába kapaszkodtam. A csók felemésztett, tüzet gyújtott a gyomromban, és sokkal többre vágytam.

Romero elhúzódott, én pedig megpróbáltam követni, de ő karnyújtásnyira tartott. A légzése szapora volt, a tekintete vad.

– Adj egy percet – recsegte.

Összeszorította a szemét, mintha fájdalmai lennének. Csak arra tudtam gondolni, hogy újra megcsókolhassam, hogy a kezei a testemen legyenek. Semmi mást nem akartam. De megtettem, amit kért, és adtam neki néhány másodpercet, hogy uralkodni tudjon magán. Végül újra kinyitotta a szemét. A vad tekintet eltűnt, és helyébe valami sokkal irányítottabb lépett. A vállamon a szorítása lazult, és a hüvelykujjai könnyedén végigsimítottak a bőrömön. Nem is voltam biztos benne, hogy észrevette. Az enyhe érintéstől libabőrös lett az egész bőröm. Vártam, hogy mondjon valamit, de féltem is, hogy mit fog mondani. Az egyik keze az arcomra vándorolt.

– Most menned kellene – mondta halkan.

Megdermedtem.

– Elküldesz?

Tétovaság villant az arcán.

– Így lesz a legjobb, Lily, hidd el nekem.

Hátráltam egy lépést. Nem fogok könyörögni neki. Ha nem akarta, hogy itt töltsem az éjszakát, akkor el kellett fogadnom.

– Rendben. Jó éjszakát.

Megfordultam, és kisietettem a szobából. Alig figyeltem, ahogy átmentem a folyosón a szobám felé. Ma kitártam magam, mindent kockára tettem, hogy megkapjam, amit akarok. Nem tenném meg még egyszer. Nagyon belezúgtam Romeróba, de még megvolt a büszkeségem. Ha ő nem akarta ezt megkockáztatni, akkor elfogadtam.

Becsuktam az ajtót, és visszabújtam az ágyamba. Mint azelőtt, a sötétség bezárult körülöttem. Túl csendes volt a szobámban, túl magányos és üres. Még a Romeróval váltott csók emléke sem tudott felvidítani. Nem, amikor valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, hogy megcsókoltam Romerót. Sokáig tartott, mire elaludtam, és akkor Anya sápadt, boldogtalan arca kísértette az álmaimat.

* * *

Romero és én másnap reggel alig néztünk egymásra. Nem kerestem a közelségét, mint máskor. Igyekeztem kerülni a tekintetét, amennyire csak lehetett, de néhányszor rajtakaptam, hogy lopva felém pillant. Nem voltam benne biztos, hogy ez mit jelent, de örültem, hogy nem tölthettünk kettesben időt. Persze szinte mindig ott volt a közelben. Nehéz volt elkerülni a testőrödet, de igyekeztem teljes mértékben a nővéreimre koncentrálni, élvezni a velük töltött időt.

Romero

Éjfél felé járt az idő, amikor a szobám felé vettem az irányt. Luca, Matteo és én egy órával ezelőttig kártyáztunk, amire kurvára szükségem volt, hogy eltereljem a figyelmemet, és utána, amikor ők már ágyba bújtak a feleségeikkel, én a teraszon ültem, és azon gondolkodtam, hogy miért nem lehet ugyanez nekem is.

Egy zaj megállásra késztetett. A kezem a fegyveremhez kapott, ahogy követtem a hangot Lily ajtaja felé. Úgy hangzott, mintha bajban lenne, álmában motyogott és sírt. Ellenőriztem a folyosót, de egyedül voltam. Mindenki rég aludt, vagy legalábbis a zárt hálószobaajtók mögött foglalatoskodtak. Kinyitottam az ajtót, és besurrantam. A szememnek kellett egy pillanat, hogy hozzászokjon a sötétséghez, amely rosszabb volt, mint a ház többi részében. A függönyök nem engedtek be semmilyen fényt. Az ajtót résnyire nyitva tartottam, és beljebb mentem a szobába. Tudtam, mit kell tennem, és az biztosan nem az volt, hogy éjszaka egyedül legyek Lilyvel a hálószobájában. A kerülendő dolgok listáján ez tényleg az első helyen állt.

Nyilvánvalóan bajban volt, és én megfogadtam, hogy megvédem, de egy rémálom nem árthat neki. Nem volt okom arra, hogy itt legyek. Hívhattam volna Ariát vagy Giannát, vagy hagyhattam volna, hogy Lily átaludja a rémálmát, de én egy hülye faszfej voltam.

Amikor két napja bejött a szobámba, minden kibaszott önuralmamra szükségem volt, hogy elküldjem. Az ágyamban akartam látni, és nem csak azért, hogy aludjon. Amikor először hallottam, hogy megkérdezte, aludhat-e velem, majdnem felállt a farkam. Tudtam, hogy nem úgy értette, de soha nem akartam még ennyire félreérteni valakit, mint azon az éjszakán.

Ezt elszúrtam. Mindig is a munkám és a Família volt az első. Az összes nő az eddigi életemben kellemes figyelemelterelés volt, de még csak a közelébe sem kerültek annak, hogy megzavarják a kötelességemet. Lily más volt. Nem voltam benne biztos, hogyan csinálta, de nem tudtam kiverni a fejemből. A nyitott ajtó és Lily ágya között pillantgattam, aztán odasétáltam hozzá. Az ajtót résnyire nyitva hagytam, bár egy részem be akarta csukni, hogy teljes magányban lehessek, de ha esélyt akartam arra, hogy betartsam az ígéretemet, akkor szükségem volt a kockázatra, hogy valaki elsétál és benéz a szobába.

Ahogy Lily fölött álltam, egy pillanatig figyeltem őt. A hátán feküdt, szőke haja szétterült a párnáján, és összehúzta a szemöldökét. Még rémálmában is kurva szép volt. A fenébe is. Mibe keveredtem? Megérintettem a vállát. Csak egy trikó volt rajta, és az ujjaim végigsimítottak a válla meztelen bőrén, és az érintéstől egészen a farkamig megborzongtam. A kibaszott válla, nem a melle, a feneke vagy a puncija. Az Isten szerelmére, majdnem merevedésem lett attól, hogy megérintettem a vállát. Ez egy teljesen új szinten volt szánalmas.

– Liliana? – Valahogy biztonságosabbnak éreztem, hogy a rendes nevét használjam a beceneve helyett.

A szeme megmozdult a szemhéjak alatt, és megmozdult a kezem alatt, de még mindig nem ébredt fel. Óvatosan megérintettem a nyakát, éreztem, ahogy a pulzusa megrezdül az ujjbegyeim alatt.

– Lily – mondtam kicsit hangosabban.

Megrándult, és a szemei kinyíltak, egyenesen rám bámult.

– Romero? – suttogta még mindig az álomtól nehéz hangon. Annyira meg akartam csókolni.

Liliana

Valaki megérintette a torkomat, és kiszakított az álomból. Kinyitottam a szemem, de eltartott néhány másodpercig, mire az agyam felismerte, mi van előttem: Romero.

– Romero?

Talán még mindig álmodtam. Ez határozottan előrelépés volt az előző álmomhoz képest, amiben Anyámról álmodtam, aki élettelen szemekkel beszélt nekem a boldogságról.

– Semmi baj – mondta Romero mély hangján.

Körülnéztem.

– A szobámban vagy.

Úgy hangzottam, mint egy idióta. De meg voltam döbbenve. Elvégre két nappal ezelőtt szinte kidobott a szobájából, és most ott állt az enyémben. Erre a kis csavarra nem számítottam. Nem mintha zavart volna.

Romero ajka megrándult, mintha mosolyogni akart volna, de aztán újra komoly lett. Néha azt hittem, azért próbálja visszafogni a mosolyát, mert attól félt, hogy ha engedi ezt a fajta érzelmet, az összes érzelem előjön.

– Rémálmod volt. Úgy döntöttem, hogy felébresztelek.

Bólintottam. Az ágyam mellett állt, félig fölém hajolva. Ha kinyújtottam volna a kezem, megragadhattam volna a nyakát, és lehúzhattam volna. Az ujjaim viszkettek, hogy éppen ezt tegyem, de nem felejtettem el a nem is olyan régen történt visszautasítását. Meg kellett tennie a következő lépést, és nem voltam benne biztos, hogy az, hogy bejött a szobámba, hogy felébresszen egy rémálomból, annak számít-e. Én azt akartam, hogy annak minősüljön. Felültem, és a takaró a csípőmre hullott. Csak egy vékony trikó volt rajtam. Romero tekintete követte a mozdulatot, és a mellkasomon időzött.

– Köszönöm, hogy felébresztettél. Az anyámról álmodtam.

Nem voltam benne biztos, hogy miért mondtam el. A rémálmom volt az utolsó dolog, amire gondolni akartam, nemhogy beszélni Romerónak róla. A tekintete visszatért az arcomra. Néha úgy éreztem el tudnék merülni benne. Amikor a közelében voltam, olyan boldognak és könnyűnek éreztem magam. Valahogy tudtam, hogy ő az igazi, az a személy, akivel együtt kell lennem. Ezt nagyjából a kezdetektől fogva tudtam. Ha volt valami, ami sorsszerű, akkor ez az volt.

Romero elsöpört egy tincset a homlokomról, én pedig belehajoltam az érintésébe. Valahogy most közelebb volt hozzám.

– Hiányzik neked.

Bólintottam. Igen, de az utolsó szavai jobban kísértettek, mint a halála. A szomorúsága azok miatt a dolgok miatt, amiket elmulasztott, a vágyakozás a szemében; nem hittem, hogy ezt valaha is el tudnám felejteni. Romero és én összenéztünk, és csak bámultuk egymást. A folyosóról beszűrődő gyenge fényben láttam a vacilálást Romero szemében. Előre akartam hajolni, de megállítottam magam. Erősnek kellett lennem, némi önbecsüléssel rendelkeznem kellett.

Már éppen mondani akartam valamit, bármit, hogy megállítsam a növekvő feszültséget, de ekkor Romero lehajolt és megcsókolt. Nem számítottam rá, és az ajkaihoz simulva ziháltam, de a meglepetésem csak pár másodpercig tartott, aztán a nyaka köré fontam a karjaimat, és minden erőmmel visszacsókoltam. Az egyik térdét letette mellettem az ágyra. A csókja elűzte az fáradtságomat és az álmomból maradt szomorúságot. Nem voltam biztos benne, hogy meddig csókolóztunk, Romero az ágyon térdelve, én pedig félig ülve, de minden másodperccel élettel telibbé váltam. Végül visszahúzódtam, szapora légzéssel. Kitartó lüktetés támadt a lábam között, de tudtam, hogy ma este nem lett volna helyes továbblépni.

Romero megsimogatta az arcom, és fel akart egyenesedni, de elkaptam a karját.

– Nem akarok ma este egyedül lenni.

Vártam a tiltakozást, de nem jött. A szívem megszakadt, amikor az ajtó felé indult. Vajon szó nélkül távozna? Ehelyett csendben becsukta az ajtót, mielőtt visszatért az ágyhoz. Minden egyes lépéssel, amit az irányomba tett, a szívem mintha megdagadt volna az érzelmektől. Romero levette a pisztolytáskáját, és letette az éjjeliszekrényre, majd kibújt a cipőjéből. Az ágyam másik oldalára csúsztam, hogy helyet csináljak neki, a mellkasomban izgalom lüktetett. Nem csúszott be mellém a takaró alá, ahogy reméltem, helyette elnyújtózott a takaró tetején. A vállam fölött rápillantottam. Fáradtnak tűnt, még fáradtabbnak, mint amilyennek én éreztem magam. Elmosolyodott. Szinte lemondónak tűnt, egy csipetnyi sajnálkozással. Átkarolta a derekamat, és a testéhez ölelt, a hátamat a mellkasához szorította, a takaró köztünk volt. Szerettem volna, ha eltűnik ez a korlát, de úgy döntöttem, ma este hagyom, hogy a maga útját járja. Egy kis csatát megnyertem, a háború várhatott. A kettőnk közé szorult anyag ellenére eléggé biztos voltam benne, hogy éreztem, mennyire hatással volt Romeróra a csókunk. Magamban mosolyogva lehunytam a szemem.

– Köszönöm, hogy velem maradsz.

Romero megcsókolta a tarkómat.

– Aludj egy kicsit. Majd én távol tartom a rémálmokat.

– Tudom, hogy így lesz – suttogtam.

* * *

Amikor másnap reggel az ébresztőm felébresztett, egyedül voltam az ágyban. Felültem, és megnyomtam a gombot, amellyel a függönyök szétnyíltak. Vakító fény fogadott, és gyorsan összeszorítottam a szemem. Amikor végre hozzászoktam a fényességhez, körülnéztem a szobámban, hátha maradt valami jele annak, hogy Romero itt aludt, de nem volt semmi. Akár álom is lehetett volna. Egy szívdobbanásnyi időre pont erre gondoltam. Az orromat a párnába nyomtam, és megéreztem az illatát. Nem álom. Kisurrantam az ágyból. Persze nem maradt reggelig. Romero óvatos volt, egyikünknek annak kellett lennie. Ha valamelyik nővérem kopogás nélkül besétál, ami már korábban is megtörtént, akkor nagy bajba kerülhettünk volna. Mégis apró visszautasításnak éreztem, hogy szó nélkül magamra hagyott.

Szedd össze magad, Lily!

Óvatosnak kellett lennünk, különben hazaküldtek volna, és akkor egyáltalán nem tölthettünk volna együtt időt. Ez egy jó kezdet volt.

Minek a kezdete? Nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, apám elfogadja Romerót, mint potenciális férj-jelöltet. Még abban sem voltam biztos, hogy Romero úgy tekintett-e rám, mint akit feleségül akar venni. De elébe mentem a dolgoknak. Kockázatot akartam vállalni, élvezni az életet és boldognak lenni. Ez az éjszaka Romeróval egy lépés volt a helyes irányba.

Sietve lezuhanyoztam, de a sminkemre és a hajamra különösen ügyeltem. Aztán lementem a földszintre. Hallottam, hogy a nővéreim már a konyhában nevetnek, és követtem a hangot. A konyhapultnál álltak, kávéscsészékkel a kezükben. Senki más nem volt ott, de a nagy faasztal hat személyre volt terítve, így a férfiak remélhetőleg később csatlakoznak majd hozzánk. Próbáltam leplezni a csalódottságomat, hogy Romero még nem volt ott, és odasétáltam hozzájuk. Aria töltött nekem egy csésze kávét, és aggódó tekintettel nyújtotta át nekem.

– Megint nem aludtál az éjjel?

Megálltam, a csészét az ajkamhoz szorítva, a pulzusom felgyorsult. Vajon látták, hogy Romero besétált a szobámba? Vagy talán még azt is, ahogy reggel elhagyja?

– Miért? – tétován kérdeztem.

Gianna felhorkant.

– Mert kurvára fáradtnak tűnsz. Sötét árnyékok vannak a szemed alatt.

Azt hittem, elég korrektort kentem fel. A fenébe is.

– Jól vagyok. Anyával álmodtam, de nem volt rossz.

Aria átkarolta a vállamat.

– Még mindig arról, amit mondott neked?

– Igen – mondtam kitérően. – Nem tudom kiverni a fejemből a szavait.

– Ne vedd túlságosan a szívedre mindazt, amit mondott. Beteg volt. Nem a te dolgod, hogy helyrehozd a hibáit. Boldogtalan volt a végén, de a saját hibájából – mondta Gianna.

– Gianna – szólalt meg Aria figyelmeztetően.

– Nem mintha Anya bűntudatot akart volna ébreszteni bennem. Csak azt akarta, hogy boldog legyek.

– És boldog is leszel. Gondoskodunk róla – mondta Aria, és enyhén megszorította a vállamat, mielőtt hátralépett volna. – Kezdjünk el enni. Ki tudja, mikor jönnek a férfiak. Volt valami megbeszélnivalójuk.

– Ó? – kérdeztem idegesen, miközben odamentünk az asztalhoz, és leültünk. – Üzlet?

Ha már akkor idegroncs voltam, amikor Romeróval még nem is csináltunk igazán semmit, mennyivel rosszabb lesz, ha egyszer tényleg lesz valami?

Aria furcsán nézett rám.

– Gondolom. Mindig csak arről beszélnek.

– Elég furcsán viselkedsz – mondta Gianna, miközben felkapott egy dán süteményt a kenyérkosárból. Végigpásztázta az arcom. – Történt valami?

– Nem – mondtam túl gyorsan.

Felkaptam egy tálat, zabpelyhet és tejet. Szerencsére a férfiak éppen akkor érkeztek meg. Megdermedtem, ahogy a tekintetem Romerón állapodott meg. Alig nézett rám, amikor ő, Luca és Matteo az asztal felé tartottak. Annak ellenére, hogy tudtam, hogy normálisan kell viselkednünk, és nem szabad gyanút keltenünk, az hogy nem nézett felém aggodalommal töltött el. Megragadtam a kanalamat, és elkezdtem enni a müzlimet. Éreztem a nővéreim tekintetét rajtam. Túl jól ismertek, de nem adtam nekik esélyt, hogy gyanakodjanak. Nem akartam, hogy titkot kelljen tartaniuk a férjük előtt, főleg nem ilyen titkot. A reggeli hátralévő részében ügyeltem arra, hogy Romerótól távol tartsam a tekintetem, és inkább a nővéreimmel beszélgettem.

Reggeli után Aria és Gianna úgy döntöttek, hogy ismét a medencéhez mennek. Én a hálószobámba mentem, hogy átöltözzek egy bikinibe, egy aranyos rózsaszínbe, fehér pöttyökkel. Amikor kiléptem, majdnem beleütköztem egy kemény mellkasba. Felszisszentem, nem számítottam arra, hogy valaki az ajtóm előtt áll.

– Istenem, megijesztettél – mondtam egy kis nevetéssel.

Romero nem szólt semmit. Végig nézett rajtam.

– Lélegzetelállítóan nézel ki.

Nem tudtam visszatartani a gúnyolódást.

– Úgy tűnt, nem vetted észre a reggelinél.

Romero tekintete talalkozott az enyémmel.

– De észrevettem, hidd el. Lehetetlen nem észrevenni – mondta halkan. Egyedül voltunk a folyosón, és elég közel álltunk egymáshoz ahhoz, hogy érezzem az arcszeszét.

– Nem akartalak figyelmen kívül hagyni, de nincs más választásunk. Ennek titokban kell maradnia.

– Ennek? – kérdeztem. – Pontosan mi ez?

Még alig csináltunk valamit. Háromszor csókolóztunk, de ennyi volt.

– Nem is tudom. Talán semmi. De akarlak téged, Lily. Nem tudlak kiverni a fejemből. Bármit teszek, mindig ott vagy.

Kifújtam a levegőt. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas kő esett volna le a vállamról. Szóval nem csak én voltam így.

– Én is akarlak téged. Akkor most mit fogunk csinálni?

Közelebb léptem. Romero tekintete ismét végigjárta a testemet, és ettől mindenütt bizsergettem. Milyen érzés lenne, ha minden egyes ponthoz hozzáérne, ahol a szeme elkalandozott?

Ő is közelebb lépett, én pedig hátrahajtottam a fejem, hogy az arcába bámuljak. Nem ért hozzám, pedig szerettem volna, hogy hozzám érjen.

– Be akarlak vinni a hálószobádba, le akarom tépni a bikinidet, aztán megízlelni a bőröd minden egyes centiméterét. Tudom, hogy abszolút tökéletes lesz az ízed.

– Miért nem deríted ki? – suttogtam.

– A fenébe – motyogta Romero. Megfogta a tarkómat, és oldalra billentette a fejem, majd lehajolt, és nyitott szájjal csókot nyomott a pulzuspontomra, mielőtt a nyelvével végigsimította a nyaki ütőeremet. Zavartan felnyögtem, ahogy a belsőm megfeszült az izgalomtól. Még jobban oldalra billentettem a fejem, hogy jobban hozzáférjen, de ő már továbblépett a torkomról, és megcsókolta az ajkaimat. Hozzá szorítottam magam. Az ingét hűvösnek éreztem a meztelen bőrömön. Egy zaj valahonnan a házból szétugrasztott minket. A folyosón nem volt senki, de ez jó emlékeztető volt arra, hogy óvatosnak kell lennünk. Miután még egy pillantást vetettünk a folyosóra, Romero ismét az arcomhoz simult.

– Tényleg olyan tökéletes az ízed, mint gondoltam.

Elmosolyodtam.

– Még nem is kóstoltál meg mindent.

Az arcom lángolt, amikor rájöttem, mit mondtam, és hogy Romero hogyan fogja érteni.

A szeme elsötétült, amiről gyanítottam, hogy vágyakozás.

– Szándékomban áll, hidd el.

Megborzongtam.

– Tényleg?

– Istenem, igen – sóhajtott, majd hátrált egy lépést. – De óvatosnak kell lennünk. Veszélyes út, amin járunk.

– Tudom, de nem érdekel. Ezt akarom.

Romero újra megcsókolt. Megrázta a fejét.

– Nem tudom, hogy csináltad, de nem tudlak kiverni a kibaszott fejemből. És most ez. – A bikinim felé mutatott. – Szerencséd, hogy nem tudsz olvasni a gondolataimban, megdöbbennél.

– Nem annyira sokkolna, mint téged, ha tudnál olvasni az én gondolataimban – mondtam egy remélhetőleg csábító mosollyal.

Megfordultam és elsétáltam, ügyelve arra, hogy ringassam a csípőmet.

Romero

Ahogy néztem, hogy Lily elsétál, majdnem felnyögtem. Aprócska bikinije alig takarta tökéletes fenekét, és hosszú lábai éppúgy megvadítottak. Olvasni akartam a gondolataiban, ki akartam deríteni, mire vágyik, és meg akartam adni neki.

Korábbi megjegyzése, miszerint meg nem kóstoltam meg mindenhol, olyan képekkel töltötte meg a fejemet, mint a szám a punciján. Alig vártam, hogy megtudjam, vajon olyan rózsaszín és tökéletes-e, mint ahogyan elképzeltem. Addig akartam nyalogatni, amíg kegyelemért nem könyörög.

A nadrágom kényelmetlen lett, és meg kellett igazítanom, hogy a farkamnak egy kicsit több hely jusson. Hogyan tudnám visszafogni magam, ha folyton arra gondolok, hogy megkóstolom őt? Már így is elég nehéz volt az ágyában feküdni éjszaka anélkül, hogy ezek a képek a fejemben kínoztak volna. Tudtam, hogy Lily megint meglátogatna éjszaka. Most, hogy tudta, mennyire vágyom rá, élni fog a lehetőséggel.

De azt is tudtam, hogy bizonyos határokat kell felállítanom. A flörtölés és a csókolózás még tűrhető volt, bár eléggé biztos voltam benne, hogy Luca és Aria, és minden bizonnyal Scuderi sem értene egyet. A dolgok továbbvitelét nem kockáztathattam. Ígéretet tettem Lucának, és meg kellett próbálnom legalább valamennyire betartani.

---

[1] Angolul sleep with, ami azt is jelentheti: lefeküdni valakivel