Fordította: Feyre
Tizenhatodik fejezet
Liliana
Amikor az emberek elkezdtek szólni, hogy Benito és én vonuljunk vissza a szobába, éreztem, hogy a vér elhagyja az arcom. Benito azonban nem vesztegette az időt. Megfogta a kezem, és talpra húzott, majd mielőtt észbe kaptam volna, már a szobánk felé tartottunk.
A
tenyere a menyasszonyi ruhám vékony anyagához tapadt. Izzadt volt, nehéz és túl
meleg. Lassan lejjebb vándorolt, míg végül a fenekemen pihent. Elfojtottam egy
borzongást. El akartam tolni a kezét, el akartam lökni magamtól, de ő a férjem
volt, és hamarosan ott fog megérinteni az anyag védelme nélkül, mindenhol meg
fog érinteni, látni fogja a bőröm minden egyes centiméterét, ami csak Romeroé
lehetett volna.
Rosszullét
fogott el, és majdnem elhánytam magam. A puszta akaraterő tartotta a gyomromban
az esküvői vacsorámat. Átpillantottam a vállam fölött, pedig megígértem
magamnak, hogy nem teszem. A tekintetem Romero után kutatott a tömegben, de nem
volt ott. Egy részem örült, hogy nem kellett végig néznie, ahogy Benito tapogat
engem, de a másik, a nagyobbik részem csalódott volt. Az a buta rész azt
remélte, hogy valahogyan meg fogja ezt állítani. Persze ez csak a halálát
okozta volna. Azonnal lelőtték volna, és akkor kitört volna a háború. Sokan
meghaltak volna, talán még Fabi, Aria és Gianna is. Még jó, hogy megtartotta az
esküjét, hogy nem avatkozott bele, és hagyta, hogy azt tegyem, amit elvártak
tőlem.
Visszafordultam,
és észrevettem, hogy már megérkeztünk a szobánk elé. Benito kinyitotta az
ajtót, és félig belökött a hálószobába. Megdermedtem a szoba közepén, és
hallgattam az ajtó csukódásának és Benito lépteinek hangját.
–
Igazi szépség vagy – mondta, a hangja már nehéz volt a vágytól. – Egész este
kettesben akartam lenni veled. Ha nem tűnt volna udvariatlannak, már órákkal
ezelőtt bevittelek volna a szobánkba.
Az
epe eltömítette a torkomat. Nem mertem megmozdulni a cipőmre hányástól való
félelmemben. Megragadta a karomat, és maga felé fordított, majd mielőtt még
összeszedhettem volna magam, a szája az enyémre szorult. Ziháltam, ő pedig
kihasználta az alkalmat, hogy a nyelvét a számba tolja. Szivar ízű volt, amit a
többi férfival együtt szívott el, és ettől még rosszabbul éreztem magam. A
nyelve mindenhol ott volt. Nem adott esélyt arra, hogy bármit is tegyek.
Istenem, ez borzalmas volt. A kezem megragadta a vállát, ujjaim az öltönyébe
fúródtak, és olyan erősen lökdöstem, ahogy csak tudtam, de a karjai a derekam
köré tekeredtek, még szorosabban húztak, nem adtak esélyt a menekülésre. A
légzése gyors és izgatott volt. Olyan mohó volt.
Nem
akartam ezt. Összeszorítottam a szemem, küzdöttem a könnyeimmel, és
kétségbeesetten próbáltam elképzelni, hogy Romero csókol, de minden rosszul
esett. Az ügyetlen kezek a derekamon, az íze, ahogy mozgatta a nyelvét, mint
egy haldokló csiga.
Elszakadva
tőle, kétségbeesetten vettem néhány lélegzetet. Az íze ott maradt a nyelvemen.
Ki akartam öblíteni a számat, hogy megszabaduljak tőle. Benito ismét elém
lépett, és közel hajolt hozzám.
–
Ne aggódj, édesem. Gondoskodni fogok rólad. Nőt faragok belőled. Soha nem fogod
elfelejteni ezt az éjszakát.
Tudtam,
hogy soha nem fogom elfelejteni. Valószínűleg egész életemben rémálmaim lesznek
róla. Anya utolsó szavai, a tekintete betöltötte az elmémet. Hogy engedhettem,
hogy idáig fajuljon a dolog?
–
Nem, nem tehetem.
Hátráltam
egy lépést. El kellett tűnnöm, ki kellett jutnom ebből a szobából, meg kellett
találnom Romerót, és meg kellett mondanom neki, hogy nem tudom túlélni ezt a
házasságot, hogy csak őt akarom, hogy mindig is ő volt az, akit akartam, és ez
így is marad halálom napjáig. Önző voltam, tudtam. De már nem érdekelt, hogy
háborút okozok, ha az alternatíva azt jelentette, hogy az életemet azzal kell
töltenem, hogy Benito megérintett. Talán Luca tudta volna kezelni a helyzetet.
Ő jó Capo volt. Meg tudta volna akadályozni a háborút. Nem igaz?
Benito
arckifejezése megfeszült, a cukros, édes mosolyt felváltotta valami óvatos és
éhes.
A
félelem súlyként telepedett a gyomromra. Túl erősen ragadta meg a karomat,
amitől összerezzentem.
–
A feleségem vagy, és azt fogod tenni, amit elvárnak tőled.
–
Ne, kérlek. Még nem állok készen. Több időre van szükségem.
Időre,
hogy kiutat találjunk anélkül, hogy mindenkit megölnénk. Kell lennie olyan
megoldásnak, ahol senkinek sem esik baja.
Benito
kuncogott.
–
Ó, ne próbálkozz velem ezzel a baromsággal, édesem. Már hetek óta a tökéletes,
virgonc segged képére verem ki. Ma este bele akarom temetni a farkamat. Semmi
sem állíthat meg ezen a világon, még a nagy kutyaszemeid sem.
Újabb
könyörgési kísérletre nyitottam a számat, de Benito hátralökött.
Meglepetésemben felkiáltottam. A sarkam beleakadt a menyasszonyi ruhám
szegélyébe, aztán zuhantam. Felkészültem a becsapódásra, ehelyett valami puha
és pattogós dologra értem földet: az ágyra. Hogy lehettem ilyen közel hozzá?
Megpróbáltam
azonnal lekászálódni róla, de nem volt rá lehetőségem. Benito fölém hajolt,
térde a lábam között, maga alá szorítva a ruhámat. Beszorultam. Küzdöttem, de a
lábam le volt kötve a ruhával. Én pedig pánikba estem. Olyan pánikba estem,
mint még soha, még akkor sem, amikor a kínzási jelenetet láttam a pincében.
Benito
leeresztette az arcát az enyémhez, majd újra megcsókolt. Oldalra fordítottam a
fejemet, így végignyálazta az arcom. Az ujjai az államba markoltak, és arra
kényszerített, hogy szembenézzek vele. Szivaros lehelete arcul csapott, és a
cserepes ajkai túl közel voltak hozzám. A szemei résnyire szűkültek.
–
Figyelj, édesem. Csinálhatjuk ezt a könnyebb vagy a nehezebb módon. A te
érdekedben remélem, hogy együtt működsz. Szarok rá, hogy így vagy úgy. Szeretem
a durva dolgokat.
Komolyan
gondolta. Rám erőltetné magát, ha tovább küzdenék, láttam a szemében. Ma este
nem számíthattam kedvességre a férjemtől. A könnyek és a könyörgés hatására sem
gondolná meg magát.
Magamra
erőltettem, hogy elernyedjek alatta. Lekezelően mosolygott, és elmozdította a
testét, végre szabaddá téve a ruhámat. Hozzám nyomta magát, a szája nedves volt
a torkomon. Végignyalt a kulcscsontomig. Próbáltam elképzelni, hogy Romero az,
és amikor ez nem sikerült, megpróbáltam teljesen leállni azzal, hogy rá
gondoljak. Próbáltam üres és zsibbadt lenni, próbáltam más helyre és más időre
gondolni, távol a férjemtől, aki a saját feje után megy, bármit is akarok.
Benito felhúzta a szoknyámat, és felcsúsztatta a kezét a vádlimra. Elismerően
felnyögött, és még közelebb nyomta a testét az enyémhez. Éreztem, hogy ez
mennyire izgatja őt. Valahányszor éreztem Romero erekcióját, mindig izgatott
voltam, de ez? Ó, Istenem. Ezt nem tudtam megtenni. De ő a férjem volt, én
pedig a felesége. Azért választottam ezt az utat, hogy megvédjek mindenkit, aki
segíteni akart nekem. Ez volt a kötelességem, nemcsak vele szemben, hanem a
családommal, a Szervezettel szemben is. Sok nő sorsa volt ez. Ők túlélték,
nekem is menni fog.
Utáltam
a férjem hangjait, a szagot, ami nem Romeróé volt, és ahogy az ügyetlen ujjai a
ruhámat rángatták. Ő volt a férjem. A keze a térdemig vándorolt.
A
férjem.
Aztán
fel a combomra.
A
férjem. A férjem. A férjem.
A
keze elérte a bugyim szélét, és nem bírtam tovább. Tenyeremet a mellkasára
fektettem, és lelöktem magamról. Nem voltam biztos benne, honnan vettem az
erőt. Benito legalább hetven kiló volt rajtam, de elvesztette az egyensúlyát,
és az oldalára esett. Leugrottam az ágyról, de a ruhám lelassított. Kitárt
karokkal tántorogtam az ajtó felé. Az ujjaim alig centikre voltak a kilincstől,
amikor Benito utolért. Ujjai szorításukkal összezúzták az alkaromat, és
visszalökött a szoba közepe felé. Nem tudtam elég gyorsan visszanyerni az egyensúlyomat,
és előrebuktam, csípőcsontom a sarokban álló íróasztalnak ütközött.
Felsikoltottam a fájdalomtól. Könnyek égtek a szememben.
Benito
mögém nyomult, ahogy előre görnyedtem, és az erekciója a fenekembe fúródott.
–
Ma este, babám, az enyém vagy.
És
ott volt előttem. Alig vettem észre, hogy Benito keze a melleimet szorítja a
szöveten keresztül. A szemem a csillogó ezüst levélbontóra szegeződött. Benito
újra megszorította, erősebben, valószínűleg dühösen, mert nem reagáltam.
Megragadtam a levélnyitót. Jó érzés volt a kezemben, hideg és kemény. A férjem
a fűzőm szélét tépte. Szorosabban markoltam a levélnyitót, és hátrafelé böktem
a karommal, amilyen erősen csak tudtam. Benito gurgulázó zihálással megtorpant,
szabad utat engedve nekem. Megpördültem. A levélbontó kilógott a jobb
oldalából. Vér áztatta az inge fehér anyagát. Biztosan nagyon erősen megütöttem,
talán még komolyan meg is sebesítettem. Ilyet még sosem csináltam.
Az
ajkaim szétnyíltak a döbbenettől. Tényleg kést döftem a férjem hasába. Tágra
nyílt szemei bámultak.
–
Te ribanc, én… – Zihált, és térdre rogyott. Csúnya bogárszemei még tágabbra
nyíltak, miközben reszketett a fájdalomtól.
Elbotladoztam
tőle. Mi van, ha segítséget hívott? Mi van, ha valaki meglátja, mit tettem?
Leszúrtam a saját férjemet. Ezért megölnének, és még ha nem is tennék, Benito
biztosan halálra verne, ha túlélné a sebet.
Csak
egy dolgot tehettem, csak egy ember volt, aki segíthetett volna, és még abban
sem voltam biztos, hogy ő még mindig segítene mindazok után, aminek kitettem.
Azok után, amit mondtam, és aminek ma tanúja volt. Talán már nem is volt
Chicagóban. Talán már fel is szállt a következő New York-i járatra, hogy minél
messzebb kerüljön tőlem.
A
táskámhoz rohantam, feltéptem, és a telefonomért tapogatóztam. Remegő ujjakkal
beütöttem a számot, amit kívülről tudtam. Benito még mindig kábultnak tűnt, de
már feltápászkodott a könyökére. Kapkodta a levegőt, láthatóan próbálta
megtalálni a hangját, hogy segítségért kiáltson. Mi van, ha felém jön? Be
tudnám fejezni, amit elkezdtem?
A
pánik újabb hulláma sújtott le rám.
Az
első csörgés után Romero ismerős hangja szólalt meg.
–
Lily?
Soha
életemben nem éreztem magam ennyire megkönnyebbültnek. Nem hagyta figyelmen
kívül a hívásomat. Talán, csak talán, nem gyűlölt engem.
–
Kérlek, segíts nekem – suttogtam, hangom rekedt volt a könnyektől. Végigfolytak
az arcomon. De nem azért, mert épp most szúrtam le valakit egy levélbontóval,
azt nem bántam meg.
–
Jövök. Hol vagy?
–
A hálószobában.
–
Ne tedd le – parancsolta. Nem tettem volna le. Hallottam, hogy mozog, hallottam
a nyugodt légzését, és ez megnyugtatott. Romero hamarosan itt lesz, és akkor
minden rendben lesz.
Mindazok
után, ami történt, még mindig a segítségemre sietett.
Alig
két perc múlva kopogtak. Biztosan közel lehetett, különben sokkal tovább
tartott volna neki, mire a hálószobához ér. Néhány másodpercig nem voltam
biztos benne, hogy egyáltalán meg tudok-e mozdulni. A lábaim zsibbadtnak
tűntek.
–
Lily, ki kell nyitnod az ajtót. Be van zárva. Ha betöröm, az emberek pillanatok
alatt itt lesznek.
Csak
ennyi kellett. Néhány lépéssel átkeltem a szobán, és kinyitottam az ajtót. A
szívem a torkomban dobogott, és csak amikor megláttam Romero aggódó arcát,
mertem leengedni a telefont a fülemről, és letenni. Most már biztonságban
éreztem magam, bár tudtam, hogy messze vagyok tőle. Mindketten nagy veszélyben
voltunk, ha valaki így talál ránk. Azzal, hogy felhívtam Romerót, veszélybe
sodortam őt. Hogy tehettem ezt valakivel, akit szerettem? Nem éppen azért
mentem bele ebbe a házasságba, hogy megvédjem Romerót?
Romero
tekintete végigvándorolt félig nyitott fűzőmön, kócos hajamon és szakadt
szoknyámon, és az arcán düh villant. Belépett a szobába, becsukta az ajtót, és
a tenyerébe fogta az arcomat.
–
Jól vagy? Bántott téged?
Megráztam
a fejem, és egy pillanattal később rájöttem, hogy bármelyik kérdésre válasznak
is vehetnék.
–
Megszúrtam. Nem bírtam elviselni az érintését. Nem akartam, hogy hozzám érjen a
keze. Én…
Romero
magához húzott, az arcom az erős mellkasához szorult. Hallgattam a dobogó
szívének a hangját. Kívülről nyugodtnak tűnt, de a szíve elárulta.
–
Nem feküdtem le vele. Nem tudtam.
–
Még él – motyogta egy pillanat múlva, mielőtt visszahúzódott.
Megfosztva
a melegségétől, magam köré tekertem a karjaimat. Romero előrenyomult a férjem
felé, akinek a szeme úgy cikázott Romero és köztem, mintha teniszmeccset nézne.
A légzése zakatolt a mellkasában, de közelebb húzódott az íróasztalhoz, és a
telefonjáért nyúlt. Romero fölé állt, majd nyugodtan visszalökte a karját a
földre.
Benito
fájdalmas zihálással az oldalára dőlt. Egy bogárra emlékeztetett, aki a hátán
vergődik, a lábai tehetetlenül pedáloztak a teste fölött. Én azonban nem
éreztem szánalmat.
–
Te – vicsorgott Benito, majd köhögni kezdett. Vér pettyezte az ajkát.
– Ezt a Capód
szervezte meg? Chicago tízszeresen megfizet érte. Dante nem hagyja, hogy hülyét
csinálj belőlem és mindenki másból is.
–
Nem vagy elég fontos ahhoz, hogy Luca foglalkozzon veled – mondta Romero
hidegen. Ugyanaz volt az arckifejezése, amit akkor láttam, amikor végignézte,
ahogy az oroszokat kínozzák a pincében.
Megborzongtam.
Benito
arcára kiült a felismerés, ahogy a tekintete Romeróról rám szegeződött.
–
Te és ő. – A szája csúnya grimaszba húzódott, nyál tapadt az ajkára. – Te
undorító kurva, hagytad, hogy megdugjon. Te…
Esélye
sem volt befejezni a mondatot. Romero odalépett Benitóhoz, a gallérjánál fogva
felrántotta, majd egyetlen gyakorlott mozdulattal előrántotta a kését, és
felfelé irányuló szögben a férjem bordái közé döfte, elhallgattatva zörgő
lélegzetét. Romero szemrebbenés nélkül elengedte Benitót, aki élettelenül az
oldalára zuhant.
6 megjegyzés:
Kezd érdekes lenni… köszönöm a fordítást!
Köszönöm!!
Nagyon köszönöm!
Nagyon vártam már ezt a részt! Köszönöm a fordítást♥
Nagyon szépen köszönöm! ❤️❤️❤️
Köszönöm szépen
Megjegyzés küldése