Sarah Brianne - Made Men 3. - Chloe

24. fejezet

Kihagyom. Nem érdekel a farok.

Fordította: Keiko

    Nero és Vincent autója mögé parkolva az utcán kiszállt, azon tűnődve, hogy Nero miért rángatta őket éjnek évadján Stephanie házához.

– Elég hosszú ideig tarott, hogy kibaszottul ideérj, Amo? – kérdezte tőle Nero.

– Figyelj, ha azért lennénk itt, hogy édes négyesbe nyomjuk Stephanie-val, akkor passzolom. Nem érdekel a farok – vágott vissza Amo.

– Az utolsó dolog, amit látni akarnék, az a farkad. Emellett, nem kell aggódnod – villantott fel Nero egy mosolyt. – Már gondoskodtam Stephanie-ról, és annak ellenére, hogy épp otthagytam, biztos vagyok benne, hogy már elájult.

Vincent felvillantotta saját mosolyát. – Fogadjunk, hogy fel tudnám ébreszteni.

– A büdös picsába – Amo a fejfájás határán volt. – Csak el tudnád egyszerűen mondani, miért vagyok itt? Aztán ti ketten visszamehettek a saját faszotokat szopni.

Nero arca elsötétült, megkomolyodott. – Ma este történt egy gyilkosság.

Kifejezéstelenül bámulva rá egy pillanatig, Vincent még mindig tudni akarta, miért volt itt. – Oké…?

– Kit érdekel? – Amo láthatóan épp annyira közönyös volt, mint Vincent. Az apáik ugyanabban a sorban dolgoztak, a gyilkolás néha együtt járt a területtel.

– Nos, az apám épp kiadta az első melóm – az információ ezen darabkája Nerótól bizonyosan érdekli őket. – És mikor befejezem, bent vagyok.

Most már tudta, miért voltak ott. – Mi is be tudunk ezzel jutni?

– Még nem tudom. Attól függ, mennyire lesz a lá… a munka bonyolult.

– Nem mondhatod el, hogy mi a meló? – kérdezte Vincent.

Nero megrázta a fejét. – Még nem. Csak fel akartalak titeket srácok világosítani.

Amo és Vincent megértően bólintottak, mielőtt visszamentek az autóikhoz.

Visszaszállva a kocsijába Amo érezte, ahogy a vére elkezd pumpálni. Közelebb volt, mint valaha, hogy az apja nyomdokaiba lépjen. Ez volt az a nap, amiről már nagyon régóta álmodott.

A nap, amikor made manné válok.

* * *

– Ez életem legjobb napja! – Chloe alig tudta elhinni, mikor ezek a szavak elhagyták a száját, miközben az ebédlő felé tartottak. Ez volt az első alkalom, hogy Cassandra nem jött iskolába, és senki nem mondott semmit rájuk. Nem hallotta a „szörnyszülöttet” vagy „pincérnőt” egész nap.

Elle kuncogott. – Tudom! Kicseszettül a legjobb nap. Azon gondolkodom Cassandra miért nincs itt.

– Kit érdekel? Sohasem hittem volna, hogy egy ember volt az egyedüli oka annak, hogy a gimi kész rémálom számunkra. – Azt hitte, inkább Cassandra, Sebastian, Stacy, Stephanie, plusz mindazon emberek, akik le akarták nyűgözni őket azzal, hogy viccet csinálnak belőle és Elle-ből.

– Igen, én sem.

Akárhogy is, továbbra sem voltak hülyék, így mikor elérték a mezát, a legrövidebb sorból szereztek ebédet.

– Képzeld el mi történt velem, mikor ma reggel otthagytál az osztályteremben. Apropó, mi a franc ütött beléd? Miért csináltad ezt? – kérdezte Elle, mikor leültek, hogy megebédeljenek.

Egy másodpercbe telt, mire egyáltalán felfogta, miről beszélt, de aztán eszébe jutott.

Aznapi első angol órájukon Elle olyan volt, mintha ott se lenne. Úgy tűnt, valami nincs rendben, vagy talán valami történt, de mikor rájöttek, hogy Cassandra már nem fog megjelenni aznap, elég gyorsan kivágta magát belőle. Különben is, Mr. Evans tegnap kiadta feladatnak, hogy írjanak egy rövid, ötszáz szavas esszét, és Elle nem adott be semmit. Következésképpen kérte, hogy beszéljenek óra után, és emiatt Chloénak egyedül kellett a második órára mennie.

– Mert Mr. Evans veled akart beszélni, nem velem. Tudtam, az esszé miatt akart négyszemközt beszélni veled. Nem kezdett volna bele előttem, ezt te is tudod. Oh, és miért is nem adtad be az esszét? Ez volt a félév első beadandója.

– Beteg voltam. Figyelj, el kell mondanom neked valamit. Nem fogod elhinni, ki beszélt velem, én nem akart holt…

– Beteg voltál? Komolyan, ez a kifogásod? Remélem nem ezzel álltál elő a tanárnak. – Egy pillanatra sem hitte el ezt a marhaságot.

– Uhm, igen, beteg voltam. Ez az igazság, és ő hitt nekem. Te miért nem tudsz?

– Valószínűleg mert soha nem felejtesz el egyetlen beadandót sem, és mindig megbetegszel. Gyakorlatilag kilábalsz az egyikből és bele is esel a másikba. Ha valami van a levegőben azt rögtön elkapod.

Elle kezdett úgy kinézni, mint aki valami komoly dolgot rejteget. A hazugságok mestere volt, úgyhogy bármi történt is, volt olyan rossz hatása rá, hogy nem tudott semmit előhúzni a kalapjából.

– Hát, ez másfajta betegség volt.

Oh, oké. Biztos, egy másfajta betegség. Mi a francot rejteget….

Egy férfihang zavarta meg a gondolatait. – Hé, bébi, leülhetek?

Chloe azon volt, hogy félrenyeli az ételt, mikor megfordult, hogy lássa Nerót egy tálcával. Azt hitte képzelődik… várj… csak nem épp most hívta Elle-t „bébinek”?

Elle az üres helyre mutatott maga mellett. – Magadnál vagy? Ide ülni?

– Igen, közvetlenül hozzád beszéltem, nem?

Leesett az álla. A szarkazmus valódi volt a hangjukban, azt súgva neki, hogy valaminek történnie kellett közöttük. Meglehetősen biztos volt benne amiatt, ahogy Nero Elle-t méregette. Igen, valóban közvetlenül hozzád beszél!

Chloe a széke szélén volt, azon tűnődve vajon Elle mit fog válaszolni.

– Nem, világos, hogy nem, mert a nevem nem „bébi”. Fogadok, még csak nem is tudod a nevemet. Szóval nem, nem ülhetsz ide, Nero.

Oké… Erre nem számítottam.

– Rendben, bébi. Végül úgyis itt fogok ülni. Tudok várni – Nero egy önelégült mosollyal az arcán távozott.

Oké, erre sem számítottam. Határozottan jobban tetszett a srácnak a válasz, mint kellett volna.

Chloe felkaparta az állát a földről és lenyelte az ételt, ami még mindig a szájában volt. – Nem gondolod, hogy megérdemeltem volna egy kis figyelmeztetést?

– Jézusom, Chloe, kétszer is megpróbáltam elmondani, de te folyamatosan félbeszakítottál. Úgy kezdtem, hogy nem fogod kitalálni, hogy kivel beszéltem.

– Hát, akkor most már mondd el!

– Mikor otthagytál, kiszaladtam a folyosóra és egymásba botlottunk. Megpróbáltam bocsánatot kérni, de azt mondta, hogy ne kérjek elnézést azért, amit nem én csináltam. Közvetlenül hozzám beszélt, és egyáltalán nem volt gonosz.

Chloe úgy érezte, abban a pillanatban eldobja az agyát.

– Ezt nem hiszem el. Nero, mint… kedves?

– Semmiképp. Ő… – Elle hátrahajolt. – Akar valamit, de nem akarom megtudni, mit. Pontosan tudom, ki Nero Caruso, és a „kedves” az utolsó szó, amivel jellemezném.

– Igen, de egy kicsit sem vagy kíváncsi? – Mivel ma volt a Cassandra-mentes álom nap, azon gondolkodott, Elle hogy' nem tűnt legalább egy kicsit érdeklődőnek. – Mert én az vagyok.

Chloe nem tehetett róla. Valahol mindig is helyesnek találta Nerót, és Elle-en keresztül másodkézből tapasztalhatott. Ahogy metsző zöld szemével a barátnőjére nézett, bizonyította, hogy valami volt itt, és ha ő látta, akkor Elle-nek is határozottan éreznie kellett. Chloe volt az, aki nem szerette az embereket maga körül.

– Nem, nem vagyok – mondta Elle kihívó arccal.

Hát, ez volt a legnagyobb hazugság, amit valaha hallottam.

Ezután a nap hátralévő része meglehetősen gyorsan telt, és azon kapták magukat, hogy Chloe egészségügyis terméhez, a nap utolsó órájára tartanak.

– Maradj itt és várj meg. Ne kísértsük a szerencsénket, még ha Cassandra nincs is itt. Tiszta sor, hogy ő a főkolompos, de te épp olyan jól is tudod, mint én, hogy nem ő az egyetlen, aki szereti megkeseríteni az életünket.

Chloe bólintott. – Tudom. Itt fogok rád várni.

– Rendben. Később találkozunk.

Besétálva az osztályterembe elfoglalta a helyét hátul, remélve, hogy Elle biztonságosan odaér az órára, még ha eddig nagyszerű napjuk is volt. Mint ahogy Elle mondta, nem kockáztathatnak csak azért, mert a Legacy Prep boszorkánya nincs itt.

Mikor az óra elkezdődött erős érzés kerítette hatalmába. Nem nagyon tudta hova tenni. Feltekintve az asztaláról körbepillantott a helyiségben, az érzés minden pillanattal zavaróbb lett.

Idegesen kezdte a tenyerébe vájni a körmeit. A kezeire összpontosított, miközben bámulta őket, ez úgy tűnt, segített. Lassan a nyugtalanító érzés kezdett szétoszlani… egészen az óra végéig, mikor teljes erővel visszatért.

Gyorsan megint körbepillantott a termen, arra számítva, hogy újra meglátja, ahogy az ördög szemei őt bámulják. Ehelyett, mikor a tekintete abbahagyta a kóborlást, egy másik szempárra bukkant, ahogy őt figyeli. Talán nem tisztán ördögiek, de éjfeketék voltak.

Képtelen volt egy pillanatig is tartani a szemkontaktust, elfordította a tekintetét és ismét a tenyerébe vájta a körmeit.

Ne légy buta, próbálta meggyőzni magát, hogy csak képzelte. Soha senki nem foglakozott vele annyira, hogy felé nézzen, hacsak nem szörnyszülöttnek hívták.

Úgy érezve, csak paranoiásan viselkedik, visszanézett rá, csak, hogy rajtakapja Amót, ahogy még mindig otrombán bámulja. Ez alkalommal nehezebb volt félrenéznie, de hála az iskola csengője megmentette.

Brrring.

Felfordítva a kezét látta, ahogy megjelennek az apró vércseppek.

– Kész vagy? – Elle a semmiből tűnt föl, kissé ziláltnak tűnt.

– Igen. Jól vagy?

– Uhm, igen, miért ne lennék? Oké, menjünk!

Majdnem olyan volt, mintha lassított felvételen látná, mikor Elle keze kinyúlt, és kis híján megragadta az övét. Félre kellett néznie Elle-ről és le a földre, ahogy a mellkasa elé húzta a kezét.

– Sajnálom, Chlo…

– Nem gáz. Menjünk. – Chloe ez alkalommal nem várta meg, hogy előremenjen. Inkább elsétált mellette és megindult a kocsija felé.

Hosszú ideje ez volt a legközelebb ahhoz, hogy valaki megérintse, és ettől ráébredt, hogy soha többé nem lesz képes az emberi kapcsolatot elviselni. A gondolat eddig soha nem volt ennyire szomorú számára.

Úgy érezte a keze majdnem megégett a közeli találkozásban, és lepillantott rá, hogy lássa a pici piros jeleket, amiket Amo bámulása miatt csinált.

Chloénak igaza volt, mikor három évvel ezelőtt szörnyetegnek hívta. Napról napra egyre inkább az.