Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

4. fejezet

Ha elkaplak, nem leszek képes leállítani magamat

Fordította: Keiko

Az ördög volt az, aki mindig kísértette, de soha nem jött el. Helyette ott volt a Mumus, megígérve neki, hogy a mostani elrablása sokkal, de sokkal rosszabb lesz, mint az első volt.

Chloe óráknak tűnő pillanatokig maradt mozdulatlan a földön, teljesen érzéketlenül, ahogy bámulta az előtte álló falat. Addig nem mozdult a tekintete, míg a nap fel nem kelt, és be nem világította a szobát, felmelegítve a bőrét, ekkor fordította csak tekintetét a csomagjára, amit biztosan Lucca hozott be vele együtt.

A telefonom! Hamar a táskáihoz ment és kétségbeesetten kezdett kutatni a mobil után. Eltűnt… Ekkor csaptak le rá Lucca szavai. – Itt nincs távozás.

Nyitott táskájából elkapott egy villanást aranyszínű zenedobozából. Érte nyúlt, kihúzta a törékeny, sérült darabot és az éjjeliszekrényhez vitte, ahol a csillogó, ép darab mellé állította.

Egymás mellett látva őket ráébredt, mennyi sérülést szerzett az, amelyet gyerekkora óta őrzött. Több helyen megrepedt, így képtelen volt lejátszani az altatódalt, amit valaha minden este meghallgatott elalvás előtt.

Elforgatva a kulcsot a fényes darabon hallgatni kezdte a dallamot.

Hogyan szerezte meg? Honnan tudta?

Ahogy a dallam folytatódott, a felismerés lecsapott, visszarepítve őt hét hónappal korábbra, mikor ellátogatott a pici boltba, ahol a régi zenedobozt árulták.

Időről időre ellenőrizte az internetet, hátha valamiképp ismét ráakadhat és esélyt kaphat, hogy újra hallja a melódiát. Végül az álma valóra vált, mikor egy közeli bolt kitette a weboldalára. Következő nap odament s egy pillanatra hallhatta a dallamot, mielőtt a tulaj elmondta, hogy a darab ára háromezer dollár. Csak egy kicsit később volt, mikor…

Chloe kinyitotta az üzlet ajtaját, egyenesen oda tartva, ahol a gyönyörű dobozt látta csupán egy héttel azelőtt. Ám a bemutató asztalra pillantva látta, hogy eltűnt.

Arra gondolt, talán átpakolták, így átvizsgálta a boltot.

– Helló – egy ismerős idősebb hölgy hangja üdvözölte. A nő arcvonásaiból megállapíthatta, hogy aggódik.

– H-helló.

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ha a zenedobozt keresed, azt tegnap eladtam.

Kezeit tördelve Chloe a padlóra nézett, eltakarva arcát hajának fátylával. – Oh.

– Próbáltam várni rád, de a férfi rögtön azután bejött, hogy te elmentél. Visszautasítottam, de tegnap ismét bejött, többet ajánlva érte, és elmagyarázta, miért kell neki. Nagyon sajnálom.

– N-nem probléma. Amúgy sem engedhettem meg magamnak. Csak még egyszer szerettem volna hallani.

Lecsukva a zenedobozt, amit Lucca nyitva hagyott újra elcsendesítette a szobát, amint próbálta felfogni a tényt, hogy Lucca tulajdonában állt hét hónapon keresztül. Miért? Nem számított erre tőle. A legjobb barátnője barátjának, Nerónak a bátyja volt.

Nem tudott csak úgy elrabolni anélkül, hogy bárki is tudná, igaz?

Körbepillantva a szobában hirtelen rájött, mit nem vett észre korábban. A családi otthonukban volt, így valaki átjöhet… Maria! Lucca és Nero nővére itt lakott. Ő segíteni fog nekem.

Az ajtóhoz lépve a kilincsre tette a kezét és mély lélegzetet vett, mielőtt lassan elfordította, könnyedén kinyitva az ajtót. Kilesett a folyosóra, hogy lássa tiszta-e a terep, mindent megtett, hogy eljusson Maria szobájáig, ahol csak egyetlen egyszer volt, mikor átjött Elle-lel.

Abban a tudatban, hogy a megfelelő szobát találta meg, halkan kopogott. Mikor nem érkezett válasz óvatosan kinyitotta az ajtót, hogy lássa, valóban a helyes szobát találta meg, de Maria nem volt ott.

– Gyere velem – egy mély, ismeretlen hang szólalt meg mögötte a helyére dermesztve. – Most! – dörögte, mikor nem mozdult meg.

Lassan megfordult és egy hatalmas, öltönyös férfit látott, mielőtt az megfordult és elindult a folyosón a lépcsők felé.

Lába kelletlenül megindult, félt, hogy a nagy férfi más módot találna, hogy vele menjen, ha magától nem teszi.

Követte őt le a lépcsőkön, keresztül az előcsarnokon, majd be a nagy, nyitott alaprajzú konyhás főnappaliba, ekkor látta meg őt.

– Elcsíptem a nővéred szobájába menet – a nagy, öltönyös hapsi mondta neki, mielőtt a falnak támaszkodott keresztbe font karokkal.

Figyelte, ahogy Lucca halványan elmosolyodik, miközben töltött magának egy csésze kávét.

– Gyere, ülj le, kedvesem – mondta Lucca a szék felé intve a nagy konyha-szigetnél.

A rábámuló két férfi miatt úgy érezte nincs választása. Tehát óvatosan Lucca felé vette az irányt, helyet foglalva a széken, miközben az minden mozdulatát figyelte.

Hagyta, hogy haja az arca köré hulljon és lepillantott egymást tördelő kezeire, képtelen volt tovább nézni, ahogy a férfi bámulja. Ez sem segített sokat. Még mindig érezte, hogy pillantásával tanulmányozza.

Belekortyolva a kávéjába megszólalt. – Fáradtnak tűnsz ma.

Körmei kezdtek belevájni a tenyerébe.

Az asztalra tette a csészét és a konyhaszekrényhez lépett, hogy kihúzzon még egy bögrét. Aztán megtöltötte a sötét folyadékkal, mielőtt Chloe elé helyezte.

A bögrére meredt és nem nyúlt érte, még mindig a tenyerébe vájta a körmeit. – É-én n-nem…

– Igyál – utasította Lucca.

A szemhéja felemelkedett, így tekintete találkozott az övével, ami éppoly parancsoló volt, mint a követelése. Mikor azon kapta magát, hogy a kávéért nyúl, nem értette, miért volt olyan könnyű azt tennie, amire utasította.

Miután egy elég nagy kortyot ivott, hogy kielégítse Luccát, visszatette a csészét az asztalra, rájött, hogy a meleg folyadék mennyire kellett kihűlt testének.

– Most pedig – újabbat kortyolt a csészéjéből – a családom apám kaszinójában marad… egy ideig. Azt mondtam nekik, hogy a ház többé nem biztonságos, így senki sem fog addig idejönni, míg azt nem mondom.

– M-mennyi az az egy ideig? – kérdezte Chloe csendesen, ismét tördelve a kezét hideg szavai hallatán.

– Ez rajtad áll.

Felemelte a fejét és ránézett. Rajtam?

Látva a zavarodottságát Lucca folytatta. – Amikor megbízhatom benned, hogy nem futsz el tőlem.

Chloe pislogott párat. – N-nem fogsz megölni?

Rámosolygott; nyilvánvaló volt, hogy más tervei voltak vele. – Nem, kedvesem.

Mit akar tőlem?

Újabb korty, hogy felmelegítse kihűlt testét, miközben következő szavain gondolkodott. – A-akkor, a foglyod vagyok?

Egy ragadozó arckifejezése jelent meg rajta, tetszett neki, ahogy Chloe a foglyaként állította be magát. – Csak addig, míg erre kényszerítesz.

Körmei most már átdöfték a bőrét.

– El kell mennem – mondta neki Lucca. Utolsót kortyolva a kávéjából bólintott az öltönyös fickónak, aki háttal a falnak állt. – Drago mostantól az árnyékod lesz. Ő fog vigyázni rád.

Megfagyott a vére. Mozdulatlanná vált a gondolatra, hogy egész nap egyedül lesz az ismeretlen idegennel.

Érzékelve az aggodalmát, Lucca hangja a fülében csengett. – Chloe, nem fog megérinteni, hacsak nem hagysz más választást neki. Megértetted?

Körmei mélyebbre szántottak, ahogy bólintott, képtelen volt megszólalni.

Lucca tett egy távozó lépést, de megállt. – Ha megpróbálsz elszökni szerencsés leszel, ha ő kap el. – Rövid szünetet tartott, mielőtt hangja olyan sötétté vált, hogy az összes szőrszál felállt a testén. – Ha én kaplak el nem leszek képes megállítani magam, hogy elvegyem, amit azóta akarok, hogy megláttalak.

Vér szivárgott a tenyeréből. Nem fenyegetőzött. Ígéretet tett.