Cora Reilly - Maffiába születve 4. - A kísértés hatalmában

Fordította: Feyre

Második fejezet

Liliana

Valahányszor azt hittem, hogy túl vagyok a tavaly szeptemberben történteken, valami emlékeztetett arra a napra, és a gyomrom ismét kemény csomóba rándult. Mint ma, amikor Giannával Matteo, Aria és Luca felé tartottunk. Apa végre beadta a derekát, és megengedte, hogy a nővéremmel elutazzunk New Yorkba, hogy megünnepeljük a tizenötödik születésnapomat.

– Jól vagy? – kérdezte Gianna halkan, kizökkentve növekvő idegességemből. Csak az, hogy újra New Yorkban voltam, és újra láttam Matteót és Lucát, elég volt ahhoz, hogy az orromat megtöltse a friss vér édes szaga.

– Igen – mondtam gyorsan. Már nem voltam kislány, akinek szüksége volt a nagytestvéreire, hogy megvédjék. – Jól vagyok.

Aria felénk szaladt, amikor már majdnem odaértünk hozzájuk, és átkarolt mindkettőnket.

– Annyira hiányoztatok!

Újra egyesülve a nővéreimmel, nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Még le is sétáltam volna egyenesen abba a pincébe, ha ez azt jelenti, hogy újra láthatom őket.

Aria rám nézett.

– Most már olyan magas vagy, mint én. Még mindig emlékszem, amikor nem akartál sehová sem menni anélkül, hogy ne fogtad volna a kezemet.

Gyorsan körülnéztem, de szerencsére senki sem volt a közelben, aki meghallotta volna.

– Ne mondj ilyesmit, amikor Romero a közelben van. Egyébként is, hol van? – Egy pillanattal később jöttem rá, milyen idiótán hangzott ez, és elpirultam.

Aria felnevetett.

– Valószínűleg a lakásán van.

Megvontam a vállamat, de már késő volt. Nem mintha elfelejtettem volna a véres Romerót, de valamiért nem féltem tőle annyira, mint Matteótól, vagy akár Lucától. És hogy mennyire is féltem tőlük, arra akkor jöttem rá, amikor feléjük sétáltunk. A szívem felgyorsult, és éreztem, hogy pánikroham tör rám. Hetek óta nem volt ilyenem, ezért kétségbeesetten küzdöttem ellene.

– A szülinapos lány – mondta Matteo mosolyogva.

Hogy lehetett ez a sármos fickó ugyanaz a személy, akit vérrel borítva láttam a pincében?

– Még nem – mondtam.

Éreztem, hogy a pánik máris alábbhagy. A való életben Matteo nem volt olyan ijesztő, mint az emlékeimben.

– Hacsak nincs egy korai ajándékod számomra.

– Tetszik, ahogy gondolkodsz – mondta Matteo egy kacsintással. Elvette a bőröndömet, majd kinyújtotta a karját. Giannára pillantottam.

– Nem viszed Gianna csomagját? – Nem akartam, hogy Gianna azt higgye, flörtölök a vőlegényével, még akkor sem, ha úgy tűnt, legtöbbször nem nagyon kedveli.

– Luca gondoskodik róla – mondta Matteo.

Gianna ránezett, mielőtt mosolyt küldött volna felém.

– Menj csak.

Elfogadtam Matteo kezét. Nem voltam benne biztos, hogy Gianna miért vetette meg ennyire. És ez még a pince előtt kezdődött, szóval nem amiatt. De ez nem is az én dolgom volt, és Gianna amúgy sem beszélt velem az érzelmeiről. Aria volt erre hivatott. Az ő szemükben én mindig is túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem. De én többet tudtam, mint gondolták.

* * *

Ötven perccel később megérkeztünk Luca és Aria lakóépületéhez. Ellenőriztem a tükörképemet a lift tükrében, meggyőződve arról, hogy a sminkem a helyén van, és nincs semmi a fogaim között. Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára láttam Romerót, és jó benyomást akartam kelteni. De amikor beléptünk Aria és Luca lakásába, Romero még nem volt ott. A tekintetem körbejárta, és végül Aria hajolt felém suttogva.

– Romero nincs itt, mert Matteo és Luca itt vannak, hogy megvédjenek minket.

– Nem őt kerestem – mondtam gyorsan, de ő nem vette be.

Elfordítottam az arcom, mielőtt láthatta volna, hogy elpirultam.

– Persze – mondta Aria egy tudálékos mosollyal. – Majd később átjön, amikor Matteónak és Lucának el kell mennie dolgozni.

Elfogott az izgatotság, de valami émelygéssel és idegességgel is keveredett. Időnként rémálmaim voltak arról az éjszakáról a pincében, nem kifejezetten Romeróval kapcsolatban, de kíváncsi voltam, hogy egy élő találkozás nem hozna-e felszínre még több rossz dolgot. De nem is ez volt a fő oka annak, hogy ideges voltam. Eddig Romero mindig figyelmen kívül hagyott engem, vagyis nem engem, hanem a flörtölésemet. Úgy bánt velem, mint egy gyerekkel. Talán végre több érdeklődést mutatna, vagy egyáltalán érdeklődést. Elvégre lassan tizenöt éves leszek, és nem mintha nem kaptam volna rajta apám katonáit, hogy megnéznek. Talán nem voltam Romero esete, függetlenül a koromtól. Azt sem tudtam, hogy randizik-e valakivel, vagy elígérkezett-e valakinek.

A vacsora alatt láttam, hogy Aria és Gianna időnként pillantásokat váltottak egymással. Nem voltam benne biztos, hogy ez mit jelent. Rólam beszéltek?

A lift csilingelő hangot adott ki, és elindult lefelé, akárki is hívta.

– Ez Romero – mondta Aria. Luca furcsán nézett rá, de én egyáltalán nem reagáltam, csak bólintottam, mintha nem érdekelne, pedig érdekelt, és örültem Aria figyelmeztetésének.

– Ki kell mennem a mosdóba – mondtam, és próbáltam lazának tűnni. Gianna megforgatta a szemét. Felkaptam a táskámat a padlóról, és a vendégfürdőszoba felé siettem. Amikor becsuktam az ajtót, hallottam, hogy a liftajtók kinyílnak. Egy pillanattal később Romero hangját hallottam meg. Mély volt, de nem durva. Tetszett a hangja.

A tükör elé álltam, és gyorsan felfrissítettem a sminkemet, és felborzoltam sötétszőke hajamat. Nem volt olyan fényes és szép, mint Ariaé, és nem volt olyan feltűnő, mint Gianna vörös haja, de lehetett volna rosszabb is. A többiek észrevették, hogy bementem a fürdőszobába, hogy szalonképessé tegyem magam, legalábbis a nővéreim, de nem érdekelt. Jól akartam kinézni Romero előtt. Próbáltam lazának tűnni, és kiléptem a fürdőszobából. Romero helyet foglalt az asztalnál, és éppen a desszertünk maradványait pakolta a tányérra: Tiramisu és Panna Cotta. Az enyém melletti székre ült. Aria felé pillantottam, vajon van-e valami köze hozzá? Ő csak rám mosolygott, de Gianna nem is igyekezett leplezni a szórakozottságát. Nagyon reméltem, hogy nem fog mindenki előtt zavarba hozni. Odasétáltam a székemhez, remélve, hogy felnőttnek és nyugodtnak tűnök, de egy gyors mosolyon kívül Romero nem figyelt rám. Csalódottság telepedett rám. Leültem mellé, és belekortyoltam a vizembe, inkább azért, hogy legyen mit csinálnom, mint azért, mert valóban szomjas voltam.

Miután Matteo és Luca elmentek valamilyen üzleti megbeszélésre, nyilvánvalóvá vált, hogy Gianna és Aria keresték az alkalmat, hogy kettesben maradhassanak. Megkérhettek volna egyszerűen, hogy menjek el, de úgy látszik, Romerótól is meg kellett szabadulniuk. Aria odahajolt, hogy a fülembe súgjon.

– El tudnád terelni Romero figyelmét egy időre? Fontos lenne.

Nem volt lehetőségem visszautasítani vagy kérdezni.

– Romero, miért nem játszol Scrabble-t Lilyvel? Úgy néz ki, mintha halálra unná magát, és Ariának és nekem szükségünk van egy kis csajos beszélgetésre – mondta Gianna célzottan.

Az arcom égett a szégyentől. Gianna általában tudta, hogy nem kellene így zavarba hoznia. Úgy állította be, mintha Romerónak kellene vigyáznia rám, amíg ő és Aria fontos dolgokról beszélgetnek.

Romero átsétált a konyhából, ahol a mobilját ellenőrizte, és megállt mellettem az étkezőasztalnál. Alig bírtam ránézni. Mit gondolt most rólam? A szempilláimon keresztül felnéztem. Nem tűnt bosszúsnak, de ez nem jelentette azt, hogy valóban a szórakoztatásommal akarta tölteni az estét. Ő testőr volt, nem bébiszitter.

– A húgod úgy néz ki, mintha inkább veled töltené az idejét – mondta Giannának. Aztán a barna szeme rám szegeződött.

– Biztos, hogy Scrabble-t akarsz játszani velem? – kérdezte, és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Kevesen kérdezték meg, hogy mit akarok, még a nővéreim is elfelejtették néha, hogy én is egy személy vagyok, akinek saját véleménye és igényei vannak.

Aria és Gianna jelentőségteljes pillantásokat vetett rám. Meg kellett győznöm Romerót, hogy akarom, különben elrontom a dolgokat.

– Igen, nagyon szeretnék veled Scrabble-t játszani. Imádom ezt a játékot, kérlek? – mondtam egy ragyogó mosollyal. Már nem is emlékeztem, mikor játszottam utoljára. A családunk soha nem játszott társasjátékot.

Romero a nővéreim felé pillantott. Az arcáról gyanakvás áradt.

– Csatlakozhatnátok hozzánk – mondta.

– Inkább játszanék veled kettesben – mondtam kacérkodó hangon. Gianna rám kacsintott, amikor Romero nem figyelt.

– A nővéreim utálják a Scrabble-t, és mindenki más is, akit ismerek. Te vagy az egyetlen reményem.

Vigyor húzódott Romero ajkára, és bólintott.

– Rendben, de légy türelmes. Régen játszottam már.

Scrabble-t játszani Romeróval valójában nagyon szórakoztató volt. Ez volt az első alkalom, hogy tényleg kettesben töltöttünk időt. Felnéztem az imént leírt szóról, és azon gondolkodtam, hogy feltegyem-e a kérdést, amely lyukat égetett a gyomromba. Romero éppen a következő szó kitalálásával volt elfoglalva. Sötét szemöldöke imádnivalóan húzódott össze. Legszívesebben áthajoltam volna a táblán, és megcsókoltam volna.

– Van barátnőd? – törtem ki, amikor már nem bírtam magamban tartani. És akkor legszívesebben ott helyben meghaltam volna. Úgy látszik, nem volt szükségem a nővéreimre, hogy zavarba hozzanak. Jól megvoltam egyedül is.

Romero felpillantott. Meglepetés és szórakozottság ült ki az arcára. Éreztem, ahogy a nyakamon végigfut a pír. Ez az, Lily. Úgy beszéltem, mint egy idióta.

– Így akarod elterelni a figyelmemet a játékról, hogy te nyerhess?

Kuncogtam, örültem, hogy nem haragszik rám, amiért ilyen személyes kérdést tettem fel. Visszatért a figyelme az előtte lévő betűkhöz, és a szórakozásom elszállt, amikor rájöttem, hogy nem válaszolt a kérdésemre. Ez azt jelentette, hogy van barátnője? Nem tudtam újra megkérdezni anélkül, hogy ne tűnjek kétségbeesettnek.

Bosszúsan mélyebbre süllyedtem a székemben. A tekintetem a tetőteraszra siklott, ahol a nővéreim voltak.

Aria és Gianna valószínűleg azt hitték, nem vagyok biztos benne, hogy készülnek valamire. Azt hitték, hogy nem veszek tudomást mindenről, ami körülöttem történik. Az, hogy Romeróval flörtöltem, azonban nem jelentette azt, hogy nem vettem észre a titokzatos pillantásokat, amelyeket megosztottak egymással. Nem kérdeztem meg őket, mert tudtam, hogy úgysem mondanák el, és még inkább ötödik keréknek érezném magam. Nem azért csinálták, hogy gonoszak legyenek, de ettől függetlenül fájt. Aria feldúltnak tűnt valami miatt, amit Gianna mondott. Ellen kellett állnom a késztetésnek, hogy odamenjek hozzájuk, és szerencsét próbáljak.

– Te jössz – megugrottam Romero hangjára.

Elpirultam, és gyorsan megnéztem a táblán lévő szavakat, de a koncentrációm megkopott.

– Nem akarod abbahagyni? – Romero néhány perc után megkérdezte. Úgy hangzott, mintha ezt akarta volna. Valószínűleg halálra unta magát.

Csalódottságomat elnyomva bólintottam.

– Igen. Megyek, olvasok egy kicsit a szobámban.

Felálltam, remélve, hogy az arcom nem árulja el az érzelmeimet, de nem kellett volna aggódnom. Romero zavart mosollyal nézett rám, és felvette a telefonját, hogy ellenőrizze az üzeneteit. Lassan hátráltam. Nem nézett fel újra. Ki kellett találnom valamit, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és nem hülye játékokkal.

* * *

Aria az egész lakást lufikkal díszítette fel a születésnapomra, mintha óvodás lennék. Azt hittem, talán Luca egyik klubjába mehetünk, de még Aria sem volt hajlandó elvinni oda. A sok étel az asztalon úgy tűnt, mintha hatalmas bulit terveztek volna, pedig csak mi voltunk és Romero két fiatalabb nővére. Aria megkérte, hogy hozza el őket. Úgy éreztem magam, mint a barátok nélküli gyerek, akinek szüksége van a nagy nővérére, hogy barátokat találjon neki. Talán Chicagóban kellett volna maradnom, akkor legalább a barátaimmal tölthettem volna a napot.

Amikor Romero megérkezett a testvéreivel, a legszebb mosolyomat öltöttem magamra.

– Boldog születésnapot, Liliana – mondta, és átnyújtott nekem egy borítékot. Egy utalvány volt egy könyvesboltba.

– Aria mondta, hogy szeretsz olvasni.

– Igen, köszönöm – mondtam, de valahogy más ajándékot reméltem Romerótól. Valami személyeset, valami olyat, ami megmutatja, hogy különleges vagyok.

– Ők a testvéreim. – A magasabb, sűrű barna fürtökkel rendelkező lányra mutatott.

– Ő itt Tamara, ő is tizenöt éves, mint te. – Elmosolyodtam, és Tamara is elmosolyodott, de úgy tűnt, ő is ugyanolyan zavarban van, mint én.

– Ő pedig Keira, ő tizenkét éves. Biztos vagyok benne, hogy jól kijöttök majd egymással.

Nyilvánvaló volt, hogy velük kellett volna töltenem az időt, mert még túl fiatal voltam ahhoz, hogy Ariával, Lucával és a többiekkel lógjak. Ez bosszantott, bár Tamara és Keira elég kedvesnek tűntek, de nem gyerekzsúrra jöttem New Yorkba. Romero egy újabb mosollyal Luca és Matteo felé vette az irányt, én pedig a húgait, Aria és Gianna felé a büféhez vezettem.

Igyekeztem mindent megtenni, hogy élvezzem az estét, és kedves legyek Romero testvéreivel, de valami különlegeset akartam a születésnapomra, olyat, amiről már nagyon régóta álmodtam. Amikor észrevettem, hogy Romero elindult a tetőteraszra telefonálni, én is kiosontam. A többiek remélhetőleg eléggé elfoglaltak voltak ahhoz, hogy pár percig ne hiányozzak. Romero telefonált, és először észre sem vett. Csendben követtem, és figyeltem, ahogy a korlátnak támaszkodik. Az ingujja könyékig fel volt gyűrve, felfedve izmos alkarját.

Amikor a tekintete rám szegeződött, összevonta a szemöldökét és kiegyenesedett. Közelebb léptem hozzá, és mellé helyezkedtem. Befejezte a hívást, és zsebre tette a telefonját.

– Nem kellene bent lenned a vendégeiddel? – kérdezte mosolyogva, de láttam rajta, hogy nem olyan őszinte, mint általában.

Kicsit közelebb léptem hozzá, és felmosolyogtam rá.

– Szükségem volt egy kis friss levegőre.

Romero szemei éberen figyeltek, ahogy engem nézett.

– Vissza kellene térnünk.

– Szeretnék valamit a születésnapomra – mondtam halkan.

– Valamit, amit csak te adhatsz nekem. – Számtalanszor elismételtem a szavakat a fejemben, de hangosan fele annyira sem hangzottak kacéran, mint képzeletben.

– Lily – kezdte Romero, a teste tele volt feszültséggel.

Nem akartam hallani, mit akar mondani. Gyorsan lábujjhegyre álltam, és megpróbáltam megcsókolni. Megragadta a vállamat, mielőtt az ajkam elérte volna az övét, és úgy tartott távol magától, mintha fertőző betegségem lenne.

– Mit csinálsz? – elengedett, és néhány lépést hátrált. – Te gyerek vagy, én pedig a Família katonája. Nem játék vagyok, amivel játszhatsz, ha unatkozol.

Nem számítottam ilyen reakcióra tőle. Meglepetés és döbbenet igen, de düh? Nem.

– Én csak meg akartalak csókolni. Nem akarok játszadozni. Kedvellek téged.

Romero megrázta a fejét, majd az üvegajtó felé mutatott.

– Menj vissza. Még a nővéreid elkezdenek keresni, hogy hol vagy.

Úgy hangzott, mint egy nagy testvér, és ez volt az utolsó dolog, amit szerettem volna, hogy legyen. Megpördültem, mielőtt sietve visszasétáltam volna. A szívem összeszorult a mellkasomban. Valamiért sosem gondoltam arra, hogy Romero visszautasít. Olyan gyakran fantáziáltam az első csókunkról, hogy meg sem fordult a fejemben a lehetőség, hogy soha nem történik meg. Az este hátralévő részében küzdöttem, hogy vidám arcot vágjak, különösen, ha Romerót láttam. Igazából örültem, hogy visszatérhettem Chicagóba. Sokáig nem láthatom Romerót, elég időm lesz ahhoz, hogy túltegyem magam rajta, és találjak valaki mást, akibe belezúghatok.

Romero

Tudtam, hogy Liliana belém van zúgva. Aria már korábban is említette, de sosem gondoltam volna, hogy a lány letámad. Csinos lány volt. Egy gyerek.

A legkevésbé sem érdekelt, és minél hamarabb megértette, annál jobb. Kurvára sértettnek tűnt, amikor elutasítottam, de nem volt más választásom. Ha nem is lenne még gyerek, nem engedhettem volna, hogy megcsókoljon.

Amikor visszatértem a nappaliba, Luca odajött hozzám.

– Mi volt ez? Miért volt Liliana kint veled?

Persze, hogy észrevette.

– Megpróbált megcsókolni.

Luca felhúzta a szemöldökét.

– Feltételezem, hogy ellökted magadtól.

– Tényleg meg kell kérdezned? Annyi idős, mint a húgom.

– Nem is a kora a fő probléma. Legalábbis az apja szemében.

– Tudom.

Katona voltam, és az olyan lányoknak, mint Liliana, a saját társadalmi köreikben kell maradniuk.

Luca felsóhajtott.

– Ez a lány ugyanolyan baj lesz, mint Gianna, ha nem rosszabb.

Volt egy olyan érzésem, hogy igaza lehet.