Fordította: Feyre

Ötödik fejezet

Liliana

Valaki megrázott. Kinyitottam a szemem, de először minden homályos volt.

– Lily, kelj fel! Azt hiszem, anya meg fog halni – mondta Aria pánikoló hangon. Felugrottam.

Aria már kifelé tartott a szobámból, valószínűleg a többieket akarta felébreszteni. Egyikünk mindig ott ült Anya ágyánál, hogy biztos legyen benne, hogy sosincs egyedül. Ma este Aria volt a soros. Kibontakoztam a takarómból, kicsusszantam az ágyból, és a folyosó végén lévő hálószoba felé siettem. A fertőtlenítő szaga már azelőtt fogadott, hogy beléptem volna, de az orrom mostanra már hozzászokott a csípős bűzhöz. Gianna már bent volt, az ágy szélén ülve. Anya szeme csukva volt, és egy pillanatra biztos voltam benne, hogy elkéstem, és már meghalt. Aztán láttam a mellkasának lassú emelkedését és süllyedését. Tétován közelítettem az ágyhoz. Gianna alig pillantott felém. Az ölébe bámult. Hátulról átkaroltam a vállát, és összepréseltem az arcunkat.

– Utálom ezt – suttogta Gianna.

– Hol van a nővér?

– Elment, hogy nyugodtan elbúcsúzhassunk. Adott anyának még egy adag morfiumot, hogy fájdalom nélkül távozhasson.

Aria és Fabi bejöttek a szobába. Fabi bátor arcot vágott, és a fenébe is, olyan felnőttnek tűnt. Már magasabb volt, mint Aria. Luca a folyosón állt, de nem jött be, helyette becsukta az ajtót, hogy adjon nekünk egy kis egyedüllétet.

Anya lélegzése halk volt, alig észrevehető. Szemei ide-oda mozogtak a szemhéja alatt, mintha egy filmet nézne a fejében. Már nem tart sokáig. Fabi megragadta az ágy lábát, az ujjbegyei elfehéredtek. Könnyek csillogtak a szemében, de az arca olyan volt, mint a kő. Ismertem ezt a tekintetet, ezt a testtartást.

Elfordultam tőle. Aria odasétált hozzánk.

– Hogy van?

Nem tudtam, hogyan válaszoljak erre a kérdésre.

Gianna rávillantotta a tekintetét.

– Hol van Apánk? Itt kellene lennie!

Halkan beszélt, de Aria és én még mindig aggódó pillantásokat vetettünk Anya felé. Nem kellett volna felzaklatnia magát élete utolsó pillanataiban. A gyomrom fájdalmasan összeszorult, és egy pillanatra biztos voltam benne, hogy ki kell rohannom a fürdőszobába hányni. A halál az életünk része volt, különösen, ha az ember a mi világunkban nőtt fel. Az elmúlt években számtalan temetésen vettem részt, de szinte mindegyik olyan emberé volt, akit alig ismertem.

– Nem tudom – ismerte be Aria. – Kopogtam az ajtaján, sőt be is mentem hozzá, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha az ágyában aludt volna.

Gianna és én pillantást cseréltünk. Tényleg az egyik kurvájával volt ma este? Anya tegnap nagyon gyengének érezte magát, így nem volt meglepő, hogy ma este lehet az az éjszaka. Itthon kellett volna maradnia, hogy itt lehessen mellette.

– Tudod, hogy hol van? Az elmúlt napokban úgy viselkedtél, mintha a legjobb haverja lennél – mormolta Gianna fintorogva Fabi irányába.

Fabi megmerevedett.

– Nekem nem mondja meg, hova megy. És nem vagyok a legjobb haverja, de mint az egyetlen fia, vannak kötelezettségeim.

Gianna felállt, és nekem nem volt más választásom, mint elengedni.

– Te jó ég, miféle baromság ez. Ezt nem hiszem el – sziszegte.

– Gianna – szólalt meg Aria figyelmeztetően. – Elég volt. Ne itt, és ne most.

– Nem számít, hogy Apánk nincs itt – mondtam határozottan. - Mi itt vagyunk vele. Mi vagyunk a legfontosabb emberek az életében, nem ő.

Ez volt az utolsó alkalom, amikor aznap este Apánkat említettük. Órák teltek el, Anya állapota változatlan maradt, és időnként lehunytam a szemem, de aztán megváltozott a légzése. Felültem a székemben, és megfogtam a kezét.

– Anya? – kérdeztem.

Aria a másik kezét fogta. Gianna nem mozdult a sarokban álló karosszékből. Lábait a mellkasához szorította, állát a térdére támasztotta. Fabi elaludt, az arcát az ágy fából készült lábára támasztva. Kinyújtottam a kezem, és megbökdöstem. Összerándult a székében.

Anya szemhéja úgy rebbent, mintha ki akarná nyitni. Visszatartottam a lélegzetem, remélve, hogy még egyszer ránk néz, talán még mond is valamit, de aztán a légzése még jobban lelassult.

Nem voltam benne biztos, hogy meddig tartott még. Elvesztettem minden időérzékemet, ahogy figyeltem Anya mellkasát, ahogy alig mozdult, míg végül teljesen meg nem állt. Fabi kiszaladt a nővérért, de nem volt szükségem rá, hogy elmondja, amit már tudtam: anyánk meghalt. Az ápolónő körbejárt minket, majd egy szomorú biccentéssel ismét eltűnt.

Elengedtem Anya kezét, felálltam a székemből, és hátraléptem. Aria nem mozdult, még mindig Anya kezét szorongatta. Az egyik pillanatban még ott volt, a következőben pedig már nem. Egyszerűen így ért véget egy élet, és vele együtt annak az embernek az álmai és reményei. Az élet olyan rövid volt, bármelyik pillanat lehetett az utolsó. Anya azt mondta nekem, hogy legyek boldog, de a mi világunkban a boldogság nem olyan dolog volt, ami könnyen jött.

Aria az ágy szélére hajtotta a fejét, és hangtalanul zokogott. Fabi hozzám hasonlóan hátrébb állt. Úgy nézett ki, mint aki nem tudja felfogni, mi történt. Gianna odalépett Ariához, órák óta először lépett közelebb az ágyhoz, és a kezét Aria vállára tette. Egy pillantást sem vetett Anya felé, és én megértettem. Gianna és anyánk kapcsolata mindig is nehéz volt, és csak rosszabb lett, amikor Anya elfogadta, hogy Apánk milyen szörnyen bánt Giannával, miután megszökött. Az ideérkezése óta eltelt napokban Gianna érzései gyakran váltakoztak egyik pillanatról a másikra.

Egy pillanat múlva Aria felállt, és csókot nyomott anya homlokára. Meglepetésemre Gianna is így tett, bár ismét gyorsan visszalépett az ágytól. Csak bámulni tudtam. Tudtam, hogy utolsó búcsúként nekem is meg kellene csókolnom Anya homlokát, de nem tudtam rávenni magam, hogy megérintsem ezt az élettelen holttestet. Ez már nem ő volt. Ez valami üres és élettelen volt.

Kitántorogtam a szobából. A torkom elszorult, és a szemem égett. Futni akartam, és meg sem állni, de a folyosón összefutottam Romeróval. Ha nem ragadja meg a vállamat, felborultam volna. Kapkodtam a levegőt. A pánik lassan szorult a testem köré, mint egy bilincs.

– Vidd el – parancsolta Luca.

Észre sem vettem őt.

– És mi lesz Aria parancsával?

– Nem érdekel.

Romero átkarolta a derekam, és a folyosón terelgetett. Még mindig próbáltam levegőt szívni a tüdőmbe, de hiába. A lábaim megroggyantak.

– Hé – mondta Romero megnyugtató hangon. – Ülj le.

A padlóra ültetett, és segített a fejemet a lábam közé hajtani, miközben nyugtató köröket rajzolt a hátamra. Meleg kezének érzése megnyugtatott.

– Csak lélegezz – motyogta. – Minden rendben.

A hangja kihúzott a fekete lyukból, amely el akart emészteni, és végül a légzésem normalizálódott.

– Meghalt – suttogtam, amikor már biztos voltam benne, hogy tudok beszélni.

Romero abbahagyta a hátam simogatását.

– Sajnálom.

Bólintottam, visszafogva az újabb könnyeket.

– Apánk nem volt ott. Nem tudom, hol van. Ott kellett volna lennie mellette az utolsó pillanataiban!

A düh jó érzés volt, jobb, mint a szomorúság.

– Igen, ott kellett volna lennie. Talán Dante hívta el.

Felnéztem Romeróra.

– Dante nem tette volna, nem az éjszaka közepén, nem akkor, amikor tudja, hogy anyánk ennyire beteg. Nem, Apánk nem akart itt lenni, amikor Anya meghalt. Alig látogatta, mióta rosszabbodott. Egy önző szemétláda, és valószínűleg ebben a pillanatban is az egyik kurváját dugja.

Romero sötéten elmosolyodott.

– Néha elfelejtem, hogy már felnőtt vagy, és ismered a világunk csúnya oldalait.

– Jobb, ha nem felejted el – mondtam. – Többet tudok, mint azt ti mindannyian gondoljátok.

– Ebben nem kételkedem – mondta. Egy pillanatig csak bámultuk egymást. Most már nyugodtabbnak éreztem magam.

– Köszönöm – mondtam egyszerűen. Romero elhúzta a kezét a hátamról. Bárcsak ne tette volna. Az érintése jól esett. Kiegyenesedett, és kinyújtotta a kezét. Megfogtam, és ő felhúzott a lábamra. Anyám szobájának ajtaja kinyílt, és Aria kilépett, a tekintete Romeróra és rám szegeződött. Elengedte a kezemet, és egy bátorító mosolyt küldött felém, mielőtt odament Ariához, hogy elmondja neki, mennyire sajnálja Anya halálát. Aria bólintott, de aztán a tekintete ismét rám siklott. Az arca nedves volt a könnyektől. Odasétáltam hozzá, és átkaroltam. Romero ezt vette jelnek, hogy távozzon, de mielőtt sarkon fordult volna, átnézett a válla fölött, és a tekintetünk találkozott. A hideg és üres érzés a mellkasomban enyhült, és valami meleg és reményteljesebb vette át a helyét. Aztán eltűnt a szemem elől. Majdnem utána mentem, de a nővéreimnek most szükségük volt rám. Lépések hallatszottak mögöttünk, tartott Luca felénk, és leengedte a füléről a telefonját.

– Nem veszi fel a telefonját? Próbáltál neki üzenetet küldeni? – kérdezte Aria, miközben elhúzódott tőlem, és a férje felé sietett.

Luca grimaszolt.

– Igen, küldtem neki két üzenetet, de még nem válaszolt, és a hívásaimra sem válaszol. Kétlem, hogy egyhamar visszajönne.

Visszamentem Anya hálószobájába, bár a testem már a puszta gondolattól is felborzolódott, de Ariának szüksége volt egy kis időre a férjével. Én csak az ötödik kerék lennék. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, láttam, hogy Luca a nővérem arcát fogja, és megcsókolja a szemhéját. Ez volt a szeretet és az odaadás. Akkor sem hagyta volna ott, ha haldoklik. Nem volt jó ember, de jó férj volt. Imádkoztam, hogy egyszer én is ilyen szerencsés legyek. Nem élhettem úgy, mint anyám, egy rideg férjjel, aki nem törődik velem. Tudtam, hogy Romero nem lesz ilyen. De Apám nem választotta volna őt férjemnek.

Gianna visszatért a karosszékébe, de halkan telefonált, valószínűleg Matteóval beszélt. Ő is talált valakit. Fabi eltűnt. Nem akartam megzavarni Giannát, ezért a kisöcsém keresésére indultam. A szobájában találtam, az íróasztalánál ült, és a sok harci kése közül az egyiket fényesítette. Már fénylettek a kések.

– Akarsz beszélgetni? – kérdeztem.

Fel sem nézett, csak összepréselte az ajkait. Vártam, aztán bólintottam.

– Oké, de ha meggondolnád magad, a szobámban vagyok.

Romero odakint várt. Az öcsém felé biccentett.

– Akarod, hogy beszéljek vele? Talán szüksége van valakire, aki nem családtag.

– Úgy érted, aki nem nőnemű – mondtam keserűen, de aztán lenyeltem az érzelmeimet. – Valószínűleg igazad van. Inkább veled beszélgetne, mint velem.

Romero úgy tűnt, mintha még többet akarna mondani, de aztán elment mellettem, és az öcsém felé indult.

– Segítsek kifényesíteni a gyűjteményedet?

Fabi felkapta a fejét. Sápadt arcán csodálat suhant át. Nem szólt semmit, de átnyújtott Romerónak egy rongyot. Romero leült az asztal szélére, és kivette a saját kését a tokjából. Egy hosszú, ívelt pengét, amely abszolút halálosnak tűnt. Fabi szeme felcsillant, és felállt a székéről, hogy közelebbről is megnézze.

– Hűha – lihegte.

– Valószínűleg előbb ki kellene fényesítenem. A te késeid sokkal jobb állapotban vannak.

– Azért, mert csak mutatóba vannak – mondta Fabi. – De a tiéd fegyver, az igazi. Hány embert öltél már meg vele?

Gyorsan becsuktam az ajtót. Egy éjszakára elég volt a halálból. Nem akartam tudni, hogy Romero hányat okozott életében. Lenéztem a hálószoba felé, ahol anya holtteste várta, hogy elvigyék, aztán megfordultam, és a szobám felé vettem az irányt. Ariának ott volt Luca, Giannának ott volt Matteo, és egyelőre még Fabinak is ott volt Romero, de ezzel én egyedül fogok megbirkózni. Már hetek, hónapok óta ezt csináltam.

Romero

Ott akartam lenni Lily mellett, vigasztalni akartam, de tiszteletben tartottam Aria kívánságát. Ő is elég szarságon ment már keresztül, és nem volt szüksége arra, hogy a húga miatt aggódjon.

Ehelyett megmutattam Fabianónak, hogyan kell bánni a késemmel, hogyan kell a hosszú pengét ugyanolyan gyorsan kifordítani, mint a rövidet. Könnyű volt elterelni a figyelmét a szomorúságáról. De a fenébe is, nem neki volt rám a legnagyobb szüksége.

Szüksége volt rád? Az istenit, ha most elkezdenék így gondolkodni, hatalmas bajba kerülnék. Lily nem az én felelősségem volt, és határozottan nem volt szüksége rám.

Fabi kihúzta a kését a pisztolytáskából, amit kölcsönadtam neki, és elvigyorodott, milyen gyorsan csinálta. Valaha én is ilyen voltam, alig vártam, hogy mindent megtanuljak a harcról, a győzelemről. Buzgón bizonyítani akartam. Az apám alacsonyrangú adósságbehajtó volt, olyasvalaki, aki soha nem beszélhetett közvetlenül a Capóval. Jobb akartam lenni, be akartam bizonyítani neki és magamnak, hogy érdemes vagyok rá. Fabiano vállán hatalmas elvárások nyugodtak, rengeteg módja volt a kudarcra, de nagyon kevés lehetőség a kitűnésre.

– Most Lucához kell mennem – mondtam végül.

Fabi bólintott, és hátradőlt a székén. Felkapott egy rongyot, és újra kifényesítette ugyanazt a kést. Gondoltam, az egész éjszakát így tölti, és talán még a következő napokat is.

Kimentem, és a lépcső felé indultam, de megálltam Liliana ajtaja előtt, és figyeltem, hogy hallok-e valamilyen hangot. Talán sírást akartam hallani, hogy beronthassak és megvigasztaljam, hogy a kibaszott lovagja legyek.

Tovább mentem.