Fordította: Feyre
Ötödik fejezet
Liliana
Valaki
megrázott. Kinyitottam a szemem, de először minden homályos volt.
Aria
már kifelé tartott a szobámból, valószínűleg a többieket akarta felébreszteni.
Egyikünk mindig ott ült Anya ágyánál, hogy biztos legyen benne, hogy sosincs
egyedül. Ma este Aria volt a soros. Kibontakoztam a takarómból, kicsusszantam
az ágyból, és a folyosó végén lévő hálószoba felé siettem. A fertőtlenítő szaga
már azelőtt fogadott, hogy beléptem volna, de az orrom mostanra már
hozzászokott a csípős bűzhöz. Gianna már bent volt, az ágy szélén ülve. Anya
szeme csukva volt, és egy pillanatra biztos voltam benne, hogy elkéstem, és már
meghalt. Aztán láttam a mellkasának lassú emelkedését és süllyedését. Tétován
közelítettem az ágyhoz. Gianna alig pillantott felém. Az ölébe bámult. Hátulról
átkaroltam a vállát, és összepréseltem az arcunkat.
–
Utálom ezt – suttogta Gianna.
–
Hol van a nővér?
–
Elment, hogy nyugodtan elbúcsúzhassunk. Adott anyának még egy adag morfiumot,
hogy fájdalom nélkül távozhasson.
Aria
és Fabi bejöttek a szobába. Fabi bátor arcot vágott, és a fenébe is, olyan
felnőttnek tűnt. Már magasabb volt, mint Aria. Luca a folyosón állt, de nem
jött be, helyette becsukta az ajtót, hogy adjon nekünk egy kis egyedüllétet.
Anya
lélegzése halk volt, alig észrevehető. Szemei ide-oda mozogtak a szemhéja
alatt, mintha egy filmet nézne a fejében. Már nem tart sokáig. Fabi megragadta
az ágy lábát, az ujjbegyei elfehéredtek. Könnyek csillogtak a szemében, de az
arca olyan volt, mint a kő. Ismertem ezt a tekintetet, ezt a testtartást.
Elfordultam
tőle. Aria odasétált hozzánk.
–
Hogy van?
Nem
tudtam, hogyan válaszoljak erre a kérdésre.
Gianna
rávillantotta a tekintetét.
–
Hol van Apánk? Itt kellene lennie!
Halkan
beszélt, de Aria és én még mindig aggódó pillantásokat vetettünk Anya felé. Nem
kellett volna felzaklatnia magát élete utolsó pillanataiban. A gyomrom fájdalmasan
összeszorult, és egy pillanatra biztos voltam benne, hogy ki kell rohannom a
fürdőszobába hányni. A halál az életünk része volt, különösen, ha az ember a mi
világunkban nőtt fel. Az elmúlt években számtalan temetésen vettem részt, de
szinte mindegyik olyan emberé volt, akit alig ismertem.
–
Nem tudom – ismerte be Aria. – Kopogtam az ajtaján, sőt be is mentem hozzá, de
egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha az ágyában aludt volna.
Gianna
és én pillantást cseréltünk. Tényleg az egyik kurvájával volt ma este? Anya
tegnap nagyon gyengének érezte magát, így nem volt meglepő, hogy ma este lehet
az az éjszaka. Itthon kellett volna maradnia, hogy itt lehessen mellette.
–
Tudod, hogy hol van? Az elmúlt napokban úgy viselkedtél, mintha a legjobb
haverja lennél – mormolta Gianna fintorogva Fabi irányába.
Fabi
megmerevedett.
–
Nekem nem mondja meg, hova megy. És nem vagyok a legjobb haverja, de mint az
egyetlen fia, vannak kötelezettségeim.
Gianna
felállt, és nekem nem volt más választásom, mint elengedni.
–
Te jó ég, miféle baromság ez. Ezt nem hiszem el – sziszegte.
–
Gianna – szólalt meg Aria figyelmeztetően. – Elég volt. Ne itt, és ne most.
–
Nem számít, hogy Apánk nincs itt – mondtam határozottan. - Mi itt vagyunk vele.
Mi vagyunk a legfontosabb emberek az életében, nem ő.
Ez
volt az utolsó alkalom, amikor aznap este Apánkat említettük. Órák teltek el, Anya
állapota változatlan maradt, és időnként lehunytam a szemem, de aztán
megváltozott a légzése. Felültem a székemben, és megfogtam a kezét.
–
Anya? – kérdeztem.
Aria
a másik kezét fogta. Gianna nem mozdult a sarokban álló karosszékből. Lábait a
mellkasához szorította, állát a térdére támasztotta. Fabi elaludt, az arcát az
ágy fából készült lábára támasztva. Kinyújtottam a kezem, és megbökdöstem. Összerándult
a székében.
Anya
szemhéja úgy rebbent, mintha ki akarná nyitni. Visszatartottam a lélegzetem,
remélve, hogy még egyszer ránk néz, talán még mond is valamit, de aztán a légzése
még jobban lelassult.
Nem
voltam benne biztos, hogy meddig tartott még. Elvesztettem minden időérzékemet,
ahogy figyeltem Anya mellkasát, ahogy alig mozdult, míg végül teljesen meg nem
állt. Fabi kiszaladt a nővérért, de nem volt szükségem rá, hogy elmondja, amit
már tudtam: anyánk meghalt. Az ápolónő körbejárt minket, majd egy szomorú
biccentéssel ismét eltűnt.
Elengedtem
Anya kezét, felálltam a székemből, és hátraléptem. Aria nem mozdult, még mindig
Anya kezét szorongatta. Az egyik pillanatban még ott volt, a következőben pedig
már nem. Egyszerűen így ért véget egy élet, és vele együtt annak az embernek az
álmai és reményei. Az élet olyan rövid volt, bármelyik pillanat lehetett az
utolsó. Anya azt mondta nekem, hogy legyek boldog, de a mi világunkban a
boldogság nem olyan dolog volt, ami könnyen jött.
Aria
az ágy szélére hajtotta a fejét, és hangtalanul zokogott. Fabi hozzám hasonlóan
hátrébb állt. Úgy nézett ki, mint aki nem tudja felfogni, mi történt. Gianna
odalépett Ariához, órák óta először lépett közelebb az ágyhoz, és a kezét Aria
vállára tette. Egy pillantást sem vetett Anya felé, és én megértettem. Gianna
és anyánk kapcsolata mindig is nehéz volt, és csak rosszabb lett, amikor Anya
elfogadta, hogy Apánk milyen szörnyen bánt Giannával, miután megszökött. Az
ideérkezése óta eltelt napokban Gianna érzései gyakran váltakoztak egyik
pillanatról a másikra.
Egy
pillanat múlva Aria felállt, és csókot nyomott anya homlokára. Meglepetésemre
Gianna is így tett, bár ismét gyorsan visszalépett az ágytól. Csak bámulni
tudtam. Tudtam, hogy utolsó búcsúként nekem is meg kellene csókolnom Anya
homlokát, de nem tudtam rávenni magam, hogy megérintsem ezt az élettelen
holttestet. Ez már nem ő volt. Ez valami üres és élettelen volt.
Kitántorogtam
a szobából. A torkom elszorult, és a szemem égett. Futni akartam, és meg sem
állni, de a folyosón összefutottam Romeróval. Ha nem ragadja meg a vállamat,
felborultam volna. Kapkodtam a levegőt. A pánik lassan szorult a testem köré,
mint egy bilincs.
–
Vidd el – parancsolta Luca.
Észre
sem vettem őt.
–
És mi lesz Aria parancsával?
–
Nem érdekel.
Romero
átkarolta a derekam, és a folyosón terelgetett. Még mindig próbáltam levegőt
szívni a tüdőmbe, de hiába. A lábaim megroggyantak.
–
Hé – mondta Romero megnyugtató hangon. – Ülj le.
A
padlóra ültetett, és segített a fejemet a lábam közé hajtani, miközben nyugtató
köröket rajzolt a hátamra. Meleg kezének érzése megnyugtatott.
–
Csak lélegezz – motyogta. – Minden rendben.
A
hangja kihúzott a fekete lyukból, amely el akart emészteni, és végül a légzésem
normalizálódott.
–
Meghalt – suttogtam, amikor már biztos voltam benne, hogy tudok beszélni.
Romero
abbahagyta a hátam simogatását.
–
Sajnálom.
Bólintottam,
visszafogva az újabb könnyeket.
–
Apánk nem volt ott. Nem tudom, hol van. Ott kellett volna lennie mellette az
utolsó pillanataiban!
A
düh jó érzés volt, jobb, mint a szomorúság.
–
Igen, ott kellett volna lennie. Talán Dante hívta el.
Felnéztem
Romeróra.
–
Dante nem tette volna, nem az éjszaka közepén, nem akkor, amikor tudja, hogy anyánk
ennyire beteg. Nem, Apánk nem akart itt lenni, amikor Anya meghalt. Alig
látogatta, mióta rosszabbodott. Egy önző szemétláda, és valószínűleg ebben a
pillanatban is az egyik kurváját dugja.
Romero
sötéten elmosolyodott.
–
Néha elfelejtem, hogy már felnőtt vagy, és ismered a világunk csúnya oldalait.
–
Jobb, ha nem felejted el – mondtam. – Többet tudok, mint azt ti mindannyian
gondoljátok.
–
Ebben nem kételkedem – mondta. Egy pillanatig csak bámultuk egymást. Most már
nyugodtabbnak éreztem magam.
–
Köszönöm – mondtam egyszerűen. Romero elhúzta a kezét a hátamról. Bárcsak ne
tette volna. Az érintése jól esett. Kiegyenesedett, és kinyújtotta a kezét.
Megfogtam, és ő felhúzott a lábamra. Anyám szobájának ajtaja kinyílt, és Aria
kilépett, a tekintete Romeróra és rám szegeződött. Elengedte a kezemet, és egy
bátorító mosolyt küldött felém, mielőtt odament Ariához, hogy elmondja neki,
mennyire sajnálja Anya halálát. Aria bólintott, de aztán a tekintete ismét rám
siklott. Az arca nedves volt a könnyektől. Odasétáltam hozzá, és átkaroltam.
Romero ezt vette jelnek, hogy távozzon, de mielőtt sarkon fordult volna,
átnézett a válla fölött, és a tekintetünk találkozott. A hideg és üres érzés a
mellkasomban enyhült, és valami meleg és reményteljesebb vette át a helyét. Aztán
eltűnt a szemem elől. Majdnem utána mentem, de a nővéreimnek most szükségük
volt rám. Lépések hallatszottak mögöttünk, tartott Luca felénk, és leengedte a
füléről a telefonját.
–
Nem veszi fel a telefonját? Próbáltál neki üzenetet küldeni? – kérdezte Aria,
miközben elhúzódott tőlem, és a férje felé sietett.
Luca
grimaszolt.
–
Igen, küldtem neki két üzenetet, de még nem válaszolt, és a hívásaimra sem
válaszol. Kétlem, hogy egyhamar visszajönne.
Visszamentem
Anya hálószobájába, bár a testem már a puszta gondolattól is felborzolódott, de
Ariának szüksége volt egy kis időre a férjével. Én csak az ötödik kerék lennék.
Mielőtt becsuktam volna az ajtót, láttam, hogy Luca a nővérem arcát fogja, és
megcsókolja a szemhéját. Ez volt a szeretet és az odaadás. Akkor sem hagyta
volna ott, ha haldoklik. Nem volt jó ember, de jó férj volt. Imádkoztam, hogy
egyszer én is ilyen szerencsés legyek. Nem élhettem úgy, mint anyám, egy rideg
férjjel, aki nem törődik velem. Tudtam, hogy Romero nem lesz ilyen. De Apám nem
választotta volna őt férjemnek.
Gianna
visszatért a karosszékébe, de halkan telefonált, valószínűleg Matteóval
beszélt. Ő is talált valakit. Fabi eltűnt. Nem akartam megzavarni Giannát,
ezért a kisöcsém keresésére indultam. A szobájában találtam, az íróasztalánál
ült, és a sok harci kése közül az egyiket fényesítette. Már fénylettek a kések.
–
Akarsz beszélgetni? – kérdeztem.
Fel
sem nézett, csak összepréselte az ajkait. Vártam, aztán bólintottam.
–
Oké, de ha meggondolnád magad, a szobámban vagyok.
Romero
odakint várt. Az öcsém felé biccentett.
–
Akarod, hogy beszéljek vele? Talán szüksége van valakire, aki nem családtag.
–
Úgy érted, aki nem nőnemű – mondtam keserűen, de aztán lenyeltem az
érzelmeimet. – Valószínűleg igazad van. Inkább veled beszélgetne, mint velem.
Romero
úgy tűnt, mintha még többet akarna mondani, de aztán elment mellettem, és az
öcsém felé indult.
–
Segítsek kifényesíteni a gyűjteményedet?
Fabi
felkapta a fejét. Sápadt arcán csodálat suhant át. Nem szólt semmit, de
átnyújtott Romerónak egy rongyot. Romero leült az asztal szélére, és kivette a
saját kését a tokjából. Egy hosszú, ívelt pengét, amely abszolút halálosnak
tűnt. Fabi szeme felcsillant, és felállt a székéről, hogy közelebbről is
megnézze.
–
Hűha – lihegte.
–
Valószínűleg előbb ki kellene fényesítenem. A te késeid sokkal jobb állapotban
vannak.
–
Azért, mert csak mutatóba vannak – mondta Fabi. – De a tiéd fegyver, az igazi.
Hány embert öltél már meg vele?
Gyorsan
becsuktam az ajtót. Egy éjszakára elég volt a halálból. Nem akartam tudni, hogy
Romero hányat okozott életében. Lenéztem a hálószoba felé, ahol anya holtteste
várta, hogy elvigyék, aztán megfordultam, és a szobám felé vettem az irányt.
Ariának ott volt Luca, Giannának ott volt Matteo, és egyelőre még Fabinak is
ott volt Romero, de ezzel én egyedül fogok megbirkózni. Már hetek, hónapok óta
ezt csináltam.
Romero
Ott
akartam lenni Lily mellett, vigasztalni akartam, de tiszteletben tartottam Aria
kívánságát. Ő is elég szarságon ment már keresztül, és nem volt szüksége arra,
hogy a húga miatt aggódjon.
Ehelyett
megmutattam Fabianónak, hogyan kell bánni a késemmel, hogyan kell a hosszú
pengét ugyanolyan gyorsan kifordítani, mint a rövidet. Könnyű volt elterelni a
figyelmét a szomorúságáról. De a fenébe is, nem neki volt rám a legnagyobb szüksége.
Szüksége
volt rád? Az istenit, ha most elkezdenék így gondolkodni, hatalmas bajba
kerülnék. Lily nem az én felelősségem volt, és határozottan nem volt szüksége
rám.
Fabi
kihúzta a kését a pisztolytáskából, amit kölcsönadtam neki, és elvigyorodott,
milyen gyorsan csinálta. Valaha én is ilyen voltam, alig vártam, hogy mindent
megtanuljak a harcról, a győzelemről. Buzgón bizonyítani akartam. Az apám
alacsonyrangú adósságbehajtó volt, olyasvalaki, aki soha nem beszélhetett
közvetlenül a Capóval. Jobb akartam lenni, be akartam bizonyítani neki
és magamnak, hogy érdemes vagyok rá. Fabiano vállán hatalmas elvárások
nyugodtak, rengeteg módja volt a kudarcra, de nagyon kevés lehetőség a
kitűnésre.
–
Most Lucához kell mennem – mondtam végül.
Fabi
bólintott, és hátradőlt a székén. Felkapott egy rongyot, és újra kifényesítette
ugyanazt a kést. Gondoltam, az egész éjszakát így tölti, és talán még a
következő napokat is.
Kimentem,
és a lépcső felé indultam, de megálltam Liliana ajtaja előtt, és figyeltem,
hogy hallok-e valamilyen hangot. Talán sírást akartam hallani, hogy
beronthassak és megvigasztaljam, hogy a kibaszott lovagja legyek.
Tovább
mentem.
5 megjegyzés:
Köszönöm szépen!❤️❤️❤️
Köszönöm szépen!
Nagyon köszönöm! :)
Jenni
Köszönöm szépen 😊
Köszönöm szépen!
Megjegyzés küldése