2018. 07. 17.

Sarah Brianne - Made Men 3. - Chloe


7. fejezet

Kölcsönkenyér visszajár

Fordította: Keiko


Az első nap az iskolában annyira borzalmas volt, hogy Chloe csak remélni merte, hogy a második nap nem végződik ugyanannyira rosszul. Azonban ahogy az első órájára tartott, pontosan ugyanolyannak ígérkezett.
Próbált mindent elkövetni, hogy kirekessze a tanulókat, egyenesen az osztálya felé vette az irányt, és mikor elérte a termet látta, hogy az egyik régi „barátja” újságot olvas.
Lassan az osztály hátulja felé indulva kezdett hányingere lenni, ahogy nevetni kezdtek az újság mögött, figyelték, ahogy a székébe süllyedt.
– Mondtam, hogy szörnyszülötté változott egy autóroncstól – röhögött Cassandra átadva az újságot pár másik tanulónak, akik épp bejöttek.
– Hülyeség. Az apja kicsúszott az autóval, hogy elkerüljön egy kutyát. Valószínűleg részeg volt. – Sebastian egyenesen rá nézett. – Nemde?
Nem azon az éjszakán.

Chloe lepillantott az ölébe és látta, ahogy a körmei belevájnak a bőrébe.
Sebastian felállt és kicsit hangosabban beszélt. – Nemde?
Hallotta, hogy megkaparintották az újságot, felnézett és látta, hogy Elle vette el a papírt egy kíváncsi kiskölyöktől, aki egy lépésre állt attól, hogy őt piszkálják, ha nem Chloe lett volna a fő célpont az iskolában.
Elsüllyesztve a papírt a táskájában, Elle pont Chloe előtt foglalt helyet, takarva a rálátást.
– Ha az apja valóban részeg lett volna, arról mostanra mindannyian hallottunk volna.
– Az apjának még csak egy karcolása sem lett, míg neki az egész arca elcsesződött – fecsegte Sebastian.
Chloe próbált a fájdalomra összpontosítani, amit a tenyerén okozott, de nem működött. Minden egyes szót éles pofonként élt meg.
– Szóval ő nem sérült meg. Mi az álláspontod? – meresztette Elle a szemét Sebastianra.
Sebastian már állt, letekintve Elle-re. – Tehát, apám azt mondja, picsarészeg volt, mivel sohasem a részeg sofőrök azok, akik megsérülnek, az alkohol hatása miatt. Nem tudja elhinni, hogy az ő apja nyert és utál mindenkit, aki rá szav…
– Elég volt, gyerekek! Ideje elkezdeni az órát – sétált be a tanár befejezve a beszélgetést.
Brrring.
A hangos csengő hallatára Chloe kinyitotta a tenyerét, hogy lássa a kicsi vércseppeket megjelenni ott, ahol a körmei belevájtak a bőrébe.
Az órát a fejében töltötte, kívánva, bárcsak a részeg vezetés lenne az oka az „elcseszett” arcának. Aztán a következő órát azzal töltötte, hogy megpróbálta ellökni az emlékeit arról, ami valójában történt. A csata folytatódott egészen a harmadik óra kezdetéig, és végül mikor megszólalt az edédet jelző csengő, Elle kirángatta a gondolatai közül.
– Chloe, itt az ideje ebédelni. Jól vagy?
Körbenézve a most már szinte üres termen, felállt és lassan bólintott.
Elle egy percig bámulta, mielőtt elhatározta, hogy elindul a menzára.
Az eperszőke lány mellett sétálva az ebédlő felé lehajtva tartotta a fejét. Könnyebb volt a hideg padlót nézni, mint a hideg tekinteteket, mikor valaki a sebhelyes arcára pillantott. Dacára, hogy nem látta őket még mindig érezte a bámuló tekinteteket, ahogy próbáltak egy futó pillantást vetni rá sötét hajának függönyén keresztül.
Mikor elérték az ebédlőt nyilvánvaló volt, hogy pizza-nap van, mivel a sor hosszú volt, a csirkepogácsás-hamburgeres sor pedig gyakorlatilag üres.
Ahogy Elle gondolkodás nélkül megindult a csirke és hamburger sor felé, Chloe megállította.
– Várj, nem akarsz pizzát?
– De, viszont nem annyira, hogy egy sorban álljak velük – biccentett a sor vége felé, ahol Cassandra és Sebastian állt a többi kölyökkel együtt, akik segítettek őt elpáholni.
– Igazad van – Chloe nyelt egyet a gondolatra.
Követve Elle-t az üres sorba, nem tehetett róla, de úgy érezte, soha nem lesz képes újra sulis pizzát enni. Érezte, ahogy az ebédválasztás szabadságát elveszik tőle.
Miután felkapták az ebédjeiket, újra követte őt a menza ajtajához legközelebb eső asztalhoz, ahhoz, amelyiknél minden nap figyelte az egyedül ülő Elle-t. Előtte ült, így a háta a teli ebédlő felé volt. Ilyen módon nem kellett néznie a diákokat, akik őt bámulták és gúnyolódtak a friss vágásokon.
Emlékezett rá, milyen rosszul érezte magát amiatt, mert Elle teljesen egyedül ült. Chloe sohasem ült mellé. Mert féltem.
Hát nem ironikus?
Félt a megítélésüktől, de megtudta, mi az igazi félelem. Rosszul érezte magát Elle miatt, még most is csodálta őt a nemtörődöm hozzáállása miatt, hogy vajon kedvelik-e vagy sem. Kölcsönkenyér visszajár.
– N-nem igazán választhatod meg, mit akarsz ebédre, igaz? – kérdezte Chloe, csipegetve a csirkepogácsát és a sültkrumplit.
Bedobva egy krumplit a szájába Elle-t nem zavarta a kérdése. – Nem.
Viszlát, pizza.
– Gondolom te sem választhattad meg, ami állításuk szerint történt veled, nem? – folytatta Elle.
– E-ez meg m-mit jelentsen?
– Azt akarják, hogy azt mondd, egy autóroncsban voltál, holott nem. Ki kényszerít rá, hogy ezt mondd?
Bárcsak.
– E-ez történt.
Újabb átható pillantást vetve rá, Elle úgy döntött, hogy ez alkalommal mond valamit. – Mi történt? Mondd el nekem, mi történt aznap este.
Lenézve az ölébe, Chloe tördelni kezdte a kezét. Egy villanás jelent meg előtte, ahogy a penge centiről centire közeledni kezdett az arcához. Gyorsan lehunyta a szemét.
– N-nem emlékszem.
– Oké. Akkor mondd a szemembe, hogy nem emlékszel.
Felemelve a fejét érezte, hogy könnyes szemei elárulják, amint egy magányos könnycsepp legurult az arcán. Elle-re pillantva látta őt tehetetlenül a földön, ismét véresen.
Nem tudom megtenni. Nem tudta megmozdítani az ajkát, hogy újra hazudjon a lánynak.
Megértve, hogy Chloe nem tudja kimondani a szavakat, Elle megszólalt:  Nem fogom elmondani senkinek, és mikor készen állsz, hogy elmondd nekem, itt leszek.
Percek teltek el, miközben Chloe folytatta az ebédje csipegetését, mielőtt tűnődni kezdett azon, mi árulta el, mikor senki a világon nem kérdőjelezte meg, mi történt azon a borzalmas estén.
– Honnan tudtad?
Elle, Chloe most már üres szürke szemeinek mélyére nézett. – A szemed. Elmondhatom, valaki nem csak kívülről bélyegzett meg… – mutatott saját arcára hasító mozdulattal, – de a lelkedet is.
Chloe lehunyta a szemeit, ahogy kétségbeesetten próbált nem sírni, elképzelve a démont, aki kísértette az álmait.
Arra az asztalra pillantva, ahol Cassandra és Sebastian ült, Elle folytatta: – Tudom, mert engem is megjelöltek.

12 megjegyzés:

Ági írta...

Köszönöm!

Kissné Margó írta...

Köszönöm szépen!

Izabella írta...

Köszönöm

kata írta...

Köszönöm szépen 😀!

Petra írta...

Nagyon Szépen Köszönöm

Unknown írta...

Köszönöm szépen ;-)

Mariann írta...

Alakul! 🙄😊 köszönöm, hogy olvashattam!

Tar Edina írta...

Köszi! Ez a rész egy kicsit nehezen indul, de remélem hamarosan visszatérünk a jelenbe. Alig várom! Köszönöm nektek!

Tóthné Rózsa írta...

Köszönöm 💖💖💖💖

MarikaM írta...

Koszonom!🤗❤️

Mónika írta...

Koszonom! Ez a kedvenc sorozatom.

julia írta...

Köszönöm:) Hogy milyen gonoszok tudnak lenni egyes emberek!!!!