2018. 07. 10.

Sarah Brianne - Made Men 3. - Chloe


4. fejezet

Hogyan néz ki most számodra?

Fordította: Keiko


Az álom többé nem jött Chloe szemére, mert az alvás veszélyes volt. Itt, ébren, egyedül a hálószobájában, bámulva a fehér falat, játszódott le szeme előtt az elrablása. Olyan volt, mintha filmet nézne.
Persze, megrémisztette, de jobb volt, mint az alternatíva.
Itt, alva a hálószobájában egyedül, csukott szemmel, az elrablása nem lejátszódott a mozivásznon. Újra és újra megtörtént vele.
Érezte a nyaka köré fonódó kezeket…
A penge átszúrta a bőrömet…
Ez rémisztette meg igazán.
Chloe megrázta fáradt fejét. Senki sem bántott.
Már egy ideje az utolsó adag gyógyszerének, és az elméje nem tűnt olyan homályosnak vagy zsibbadtnak. Talán nem egy borzalmas rémálom volt, ami folyamatosan kísértette, talán valóság volt.
Órák teltek el, miközben ült nyomorúsága közepette, elmélkedve azon, mi volt valóság vagy álom. Végül, mikor meghallotta a lépteket az ajtóhoz közeledni, tudta, hogy megszabadul a gondolataitól, vagy bármilyen gondolattól, ami azt illeti.
A szag, ami megcsapta, mikor az apja belépett a szobába ráncolásra késztette az orrát. Figyelte, ahogy az ágyához botladozik, számtalanszor kis híján elesett a rövid távon.
– Apa, j-jól vagy?
A férfi szavai durván és egybefolyva buktak ki. – I-g-g-gen. Mi a f-f-f-aszért ne lennék?
Chloe pulzusa emelkedni kezdett részeg apjának látványára, soha nem látta még így.
Halkan és türelmesen ült, várva, hogy a férfi abbahagyja a turkálást, és a receptre felírt gyógyszer üvegcséjét kinyissa.
– N-n-nyisd ki – dobta az ágyra.
Megragadva az üvegcsét próbált minden tőle telhetőt megtenni, hogy ne remegjen, ahogy kinyitotta és kiöntött egyet a pici, fehér tablettákból. Bezárva az üvegcsét gyorsan az éjjeliszekrényére állította, túlságosan tartva attól, hogy átnyújtsa neki, ezzel az érintést kockáztatva.
Maxwell erélyesen felkapta, hangos, csörgő zajt okozva a szobában, mielőtt kibotladozott arra, amerről bejött.
Döbbenten ült, mereven nézve a már csukott ajtót, remélve, hogy soha nem látja újra az apját így bejönni rajta.
Valami benne… erőszakos, épp, mint ő…
Chloe kinyitotta a kezét, felfedve a pici, fehér tablettát, ami tökéletesen a tenyere közepén feküdt. Fürgén bedobta a szájába, mielőtt nyelt volna, remélte, gyorsan hat.
– Egy autóroncsban voltam; ennyiről tudok. Egy autóroncsban voltam. Senki sem bántott.
* * *
Nem sokkal korábban az apja gyógyszervizitjei a szobájában ritkák voltak. Minden egyes alkalommal, mikor bement, gorombább és egyre részegebb volt, mint a legutóbbi látogatáskor. Chloénak meg kellett tanulnia kezelni a fájdalmat, ahogy lassan elhagyta a gyógyszert. Nem tudta, mitől rettegett jobban: hogy egy érzelmekkel teli vonat elüti, mikor a gyógyszer kiürül a szervezetéből, vagy hogy az apja újra besétál az ajtón. Érmefeldobás volt, melyik a rosszabb. Mindkettőtől rémálmai voltak.
Valami eltört benne, és azok a tabletták nem rakták össze. Helyette úgy viselkedtek, mint a ragtapasz, ideiglenes megerősítés, hogy ne érezzen érzelmeket, amik megölik. A ragtapasz nem gyógyítja meg; csak rothadásnak indul belülről kifele. Mélyen tudta ezt. Érezte a pillanatot, mikor az utolsó adag elenyészik, és ez volt az a pillanat, mikor döntést hozott.
Az ajtókilincs elfordulására Chloe felugrott az ágyban.
Maxwell kusza ruhában lépett be a szobába, alkoholtól bűzlött. Keresztül sétálva a helyiségen gyakorlatilag hozzávágta a gyógyszeres üvegcsét.
Chloe lehajtva tartotta a fejét, ahogy megszólalt: – N-n-nem akarom őket többé.
– T-t-tes-sék?
Lenyelve az epét, ami feltört a torkában, újra kimondta. – N-nem akarom őket többé.
Egy pillanatig csak bámult, mielőtt válaszolt. – Akkor… ha nincs rájuk-k többé szükséged, visszahúzhatod a s-s-segged az is-s-skolába.
Levegőért kapkodott, végül felemelte a fejét, hogy ránézzen. – K-kérlek, ne küldj vissza!
– De igen…
– Nem! – csak sírt.
Maxwell egyenesen az arcára mutatott, megrémisztette őt a gondolat, hogy meg fogja ragadni.
– Ne merj… ilyen hangon beszélni velem, kis-s-lány – erélyesen felkapta a gyógyszeres üvegcsét az ágyról. – Holnap kibaszottul is-s-skolába fogsz menni. Csak egy átkozott roncsban voltál…, em-m-mlékszel?
Chloe még csak az ajtócsukódást sem hallotta. Ült ott egész éjjel, szorosan tartva magát.
Az apja volt minden szeretet és bizalom forrása. Most egyszerűen megijesztette. Nyilvánvaló volt, hogy a „balesete” után nem ő volt az egyetlen személy, aki megváltozott.
Most pedig, ha a családi élete nem volt eléggé elbaszott, még a külvilágba is vissza kell térnie. Nem csak, hogy a házat nem hagyta el, még a hálószobáját sem. Visszadobják egyenesen a középsuliba, mintha mi sem történt volna.
Mikor a reggel elérkezett, Chloe a fürdőszoba felé vette az irányt. Egyetlen pillantás a tükörbe, és tudta, hogyan fognak vele bánni a kölykök a suliban.
Csak nem émelyít a látványa?
Emlékezett rá, hogy nézett ki kis idővel ezelőtt. Csinosnak gondolta magát.
Hogyan néz ki most számodra?
Most csak a csúfságot látta, ami megérintette.

10 megjegyzés:

Bea írta...

Szegény lány, nem is értem a szüleit. Remélem végül elkapják a seggfejet aki ezt csinálta vele

Kriszti írta...

Nagyon köszönöm!

Kissné Margó írta...

Köszönöm szépen!

Mónika írta...

Köszönöm!

Petra írta...

Köszönöm Szépen

Gabriella írta...

Nagyon köszönöm!

Unknown írta...

Köszönöm szépen a fordítást !!! ;-)

Judit írta...

Köszönöm :)

Mariann írta...

Nagyon várom a további részeket és ezt is nagyon köszönöm, hogy olvashattam. 🤗

tormasygeorgina@gmail.com írta...

Köszönöm