4. fejezet
Hogyan néz ki most számodra?
Fordította: Keiko
Az álom többé nem
jött Chloe szemére, mert az alvás veszélyes volt. Itt, ébren, egyedül a
hálószobájában, bámulva a fehér falat, játszódott le szeme előtt az elrablása.
Olyan volt, mintha filmet nézne.
Persze, megrémisztette,
de jobb volt, mint az alternatíva.
Itt, alva a
hálószobájában egyedül, csukott szemmel, az elrablása nem lejátszódott a
mozivásznon. Újra és újra megtörtént vele.
A penge átszúrta a bőrömet…
Ez rémisztette meg
igazán.
Chloe megrázta
fáradt fejét. Senki sem bántott.
Már egy ideje az
utolsó adag gyógyszerének, és az elméje nem tűnt olyan homályosnak vagy
zsibbadtnak. Talán nem egy borzalmas rémálom volt, ami folyamatosan kísértette,
talán valóság volt.
Órák teltek el,
miközben ült nyomorúsága közepette, elmélkedve azon, mi volt valóság vagy álom.
Végül, mikor meghallotta a lépteket az ajtóhoz közeledni, tudta, hogy megszabadul
a gondolataitól, vagy bármilyen gondolattól, ami azt illeti.
A szag, ami
megcsapta, mikor az apja belépett a szobába ráncolásra késztette az orrát.
Figyelte, ahogy az ágyához botladozik, számtalanszor kis híján elesett a rövid
távon.
– Apa, j-jól vagy?
A férfi szavai
durván és egybefolyva buktak ki. – I-g-g-gen. Mi a f-f-f-aszért ne lennék?
Chloe pulzusa
emelkedni kezdett részeg apjának látványára, soha nem látta még így.
Halkan és
türelmesen ült, várva, hogy a férfi abbahagyja a turkálást, és a receptre felírt
gyógyszer üvegcséjét kinyissa.
– N-n-nyisd ki –
dobta az ágyra.
Megragadva az
üvegcsét próbált minden tőle telhetőt megtenni, hogy ne remegjen, ahogy
kinyitotta és kiöntött egyet a pici, fehér tablettákból. Bezárva az üvegcsét
gyorsan az éjjeliszekrényére állította, túlságosan tartva attól, hogy átnyújtsa
neki, ezzel az érintést kockáztatva.
Maxwell erélyesen
felkapta, hangos, csörgő zajt okozva a szobában, mielőtt kibotladozott arra,
amerről bejött.
Döbbenten ült,
mereven nézve a már csukott ajtót, remélve, hogy soha nem látja újra az apját
így bejönni rajta.
Valami benne… erőszakos, épp, mint ő…
Chloe kinyitotta a
kezét, felfedve a pici, fehér tablettát, ami tökéletesen a tenyere közepén
feküdt. Fürgén bedobta a szájába, mielőtt nyelt volna, remélte, gyorsan hat.
– Egy autóroncsban
voltam; ennyiről tudok. Egy autóroncsban voltam. Senki sem bántott.
*
* *
Nem sokkal
korábban az apja gyógyszervizitjei a szobájában ritkák voltak. Minden egyes
alkalommal, mikor bement, gorombább és egyre részegebb volt, mint a legutóbbi
látogatáskor. Chloénak meg kellett tanulnia kezelni a fájdalmat, ahogy lassan
elhagyta a gyógyszert. Nem tudta, mitől rettegett jobban: hogy egy érzelmekkel
teli vonat elüti, mikor a gyógyszer kiürül a szervezetéből, vagy hogy az apja
újra besétál az ajtón. Érmefeldobás volt, melyik a rosszabb. Mindkettőtől
rémálmai voltak.
Valami eltört
benne, és azok a tabletták nem rakták össze. Helyette úgy viselkedtek, mint a
ragtapasz, ideiglenes megerősítés, hogy ne érezzen érzelmeket, amik megölik. A
ragtapasz nem gyógyítja meg; csak rothadásnak indul belülről kifele. Mélyen
tudta ezt. Érezte a pillanatot, mikor az utolsó adag elenyészik, és ez volt az
a pillanat, mikor döntést hozott.
Az ajtókilincs
elfordulására Chloe felugrott az ágyban.
Maxwell kusza
ruhában lépett be a szobába, alkoholtól bűzlött. Keresztül sétálva a helyiségen
gyakorlatilag hozzávágta a gyógyszeres üvegcsét.
Chloe lehajtva
tartotta a fejét, ahogy megszólalt: – N-n-nem akarom őket többé.
– T-t-tes-sék?
Lenyelve az epét,
ami feltört a torkában, újra kimondta. – N-nem akarom őket többé.
Egy pillanatig
csak bámult, mielőtt válaszolt. – Akkor… ha nincs rájuk-k többé szükséged,
visszahúzhatod a s-s-segged az is-s-skolába.
Levegőért
kapkodott, végül felemelte a fejét, hogy ránézzen. – K-kérlek, ne küldj vissza!
– De igen…
– Nem! – csak
sírt.
Maxwell egyenesen az
arcára mutatott, megrémisztette őt a gondolat, hogy meg fogja ragadni.
– Ne merj… ilyen
hangon beszélni velem, kis-s-lány – erélyesen felkapta a gyógyszeres üvegcsét
az ágyról. – Holnap kibaszottul is-s-skolába fogsz menni. Csak egy átkozott
roncsban voltál…, em-m-mlékszel?
Chloe még csak az
ajtócsukódást sem hallotta. Ült ott egész éjjel, szorosan tartva magát.
Az apja volt
minden szeretet és bizalom forrása. Most egyszerűen megijesztette. Nyilvánvaló
volt, hogy a „balesete” után nem ő volt az egyetlen személy, aki megváltozott.
Most pedig, ha a
családi élete nem volt eléggé elbaszott, még a külvilágba is vissza kell
térnie. Nem csak, hogy a házat nem hagyta el, még a hálószobáját sem.
Visszadobják egyenesen a középsuliba, mintha mi sem történt volna.
Mikor a reggel
elérkezett, Chloe a fürdőszoba felé vette az irányt. Egyetlen pillantás a
tükörbe, és tudta, hogyan fognak vele bánni a kölykök a suliban.
Csak nem émelyít a látványa?
Emlékezett rá,
hogy nézett ki kis idővel ezelőtt. Csinosnak gondolta magát.
Hogyan néz ki most számodra?
Most csak a
csúfságot látta, ami megérintette.
10 megjegyzés:
Szegény lány, nem is értem a szüleit. Remélem végül elkapják a seggfejet aki ezt csinálta vele
Nagyon köszönöm!
Köszönöm szépen!
Köszönöm!
Köszönöm Szépen
Nagyon köszönöm!
Köszönöm szépen a fordítást !!! ;-)
Köszönöm :)
Nagyon várom a további részeket és ezt is nagyon köszönöm, hogy olvashattam. 🤗
Köszönöm
Megjegyzés küldése