Sarah Brianne - Made Men 3. - Chloe

3. fejezet

Csak nem émelyít a látványa?

      Fordította: Keiko

Felülve a kórházi ágyban nem mozdult, nem beszélt. Csupán ült ott órák óta ugyanazt csinálva: bámult. Az előtte lévő fehér fal volt az egyetlen, amire meredt. A múltját mutatta, a rémálmait.

Egy autóroncsban voltam.

Hiába hallotta az alacsony sarkak kopogását közeledni az ajtóhoz, az sem szakította ki révületéből.

Egy kosztümös, rövid, fekete hajú nő lépett be a szobába. Minden hajszála a helyén volt és a gyöngyök a nyaka körül tökéletesen csillogtak. Ez volt az első alkalom, hogy Chloét látta a „baleset” óta, így rászánt néhány pillanatot, hogy jobban szemügyre vegye.

– Micsoda szégyen, hogy sebhelyes lett az arcuk – úgy értem, az arca. Szerintem a hasznunkra válhat és javíthatunk ezen a helyzeten. – Rosszindulatú tekintete lejjebb vándorolt. – Akárhogy is, szerintem el kellene fednie a karjait, nem akarjuk, hogy az emberek túlzottan sajnáljanak minket.

Ennyiről tudok.

Megfordulva Chloe apja felé sétált, aki az ablakon bámult kifelé.

– Miért nem mész haza és pihensz kicsit, Maxwell? Fáradtnak tűnsz. Én visszamegyek az irodába és továbbra is gondoskodom mindenről. Hagyjuk, hogy a nővérek tegyék a dolgukat.

Maxwell még csak meg sem fordult, hogy ránézzen. – Szeretted egyáltalán valaha a lányunkat, vagy csak émelyít a látványa?

– Már beszéltünk erről – sóhajtott Chloe anyja.

Elfordítva a fejét undorral nézett rá. – Hogy néz ki most számodra?

Egy autóroncsban voltam.

– Kérlek, ne hozd fel ezt előtte.

– Mit látsz benne, Elaine? A nővéredet vagy a nőiességed büszkeségét, amit elvesztettél, mikor rájöttél nem lehet természetes úton gyereked?

– Igen, nos, lehet a rossz testvért választottad – sértődött meg Elaine.

Maxwell visszatért az ablak bámulásához. – Tudom.

Elaine kiviharzott az ajtón. – Mondanám, hogy hagyj el érte, de megköszönheted a lányodnak, hogy megölte.

Az ajtó csapódása miatt elnézett az ablaktól, rá Chloéra.

Egyetlen könnycsepp siklott le az arcán.

– Ne hallgass rá. – Felállt, az ágyához ment és kinyitott egy gyógyszeres üveget.

Senki sem bántott.

Egy pici, fehér tablettát helyezett egy kanálba és a szájához tartotta. – Ez mindent jobbá fog tenni.

* * *

Az elbocsájtásnak boldoggá kellett volna tennie, de az a pici, fehér tabletta, amit az orvos felírt neki, nem engedte, hogy bármit is érezzen. Nem változtatta zöldséggé, képtelenül a mozgásra, de üresnek érezte magát tőle, mint egy kagylóhéj.

– Menj és tedd rendbe magadat. Még mindig érzem a kórház szagát rajtad – köpte az anyja, miközben undorral ráncolta az orrát.

Chloe a fürdőszoba felé vette az irányt, felkapcsolta a villanyt és becsukta maga mögött az ajtót. Eddig még fel sem fogta, de ezen pillanatig kerülte a tükröket.

A magas gyógyszeradag talán érzéketlenné tette, de a torkában feltörő epe azt súgta, valamit éreznie kellene.

Arca jobb oldala még mindig duzzadt volt a vágástól, megjelölve azt körülbelül két hüvelyknyire a szemöldökétől, végig le a most nagyon üres orcáig. A másik körülbelül egy hüvelyknyire fent és lent volt a szája jobb oldalán. A hegek frissek voltak és groteszkek, élénkvörösen izzottak a rászáradt vértől, majd fokozatosan pirossá és rózsaszínűvé halványodtak a bőrén.

Chloe lassan lejjebb pillantott, ahogy levette a maradék ruháit. Annyira lefoglalta az arcán érzett fájdalom a kórházban, hogy észre sem vette, hogy a karjai is részesedtek a sebhelyekből.

Egy autóroncsban voltam; ennyiről tudok. Egy autóroncsban voltam. Senki sem bántott.

– Nem hallom a vizet folyni – az anyja kivágta az ajtót, felfedve Chloét, ahogy könnyes szemmel néz magára. Azonnal belépett a fürdőszobába bezárva maga mögött az ajtót és egyenesen a fürdőkádhoz ment, hogy kinyissa a vizet. – Szállj be.

Mikor Chloe nem mozdult és továbbra is lesokkolva bámulta magát, az anyja felemelte a hangját. – Chloe. Szállj. Be.

Chloe üveges szemei az anyjára pillantottak a tükörben. – Meg tudom magamat mosni. – Évek teltek el azóta, hogy az anyja utoljára megfürdette. Annak ellenére, hogy az agya ködös volt, emlékezett, milyen durván mosdatta, súroló szivacshoz hasonlatossá téve a mosdókesztyűt. Amint képes volt zuhanyozni, nem fürdött. Akárhogy is, ez még a „balesete” előtt volt, mikor még megérinthették.

– Akkor csináld úgy, hogy az öltéseid ne legyenek vizesek.

Gyorsan belépett a dermesztő kádba. Felkapva a mosdókesztyűt a víz alá tartotta, hogy szivaccsal lefürödhessen.

– Összevizezed őket… – tájékoztatta Elaine durván.

Próbált óvatosabb lenni, de ezen a ponton a látása túl homályos volt a könnyektől.

– Add ide – elcsippentve a mosdókesztyűt, az anyja közelebb lépett, hogy elérje a kádat.

Chloe sírni kezdett, félve a pillanattól, mikor az anyja bőre az övéhez ér.

– Meg tudom csinálni!

– Világos, tehetetlen vagy – Elaine dörzsölni kezdte a hátát előre nyomva Chloét.

– Kérlek! Meg tudom csinálni! – hiába próbálta elkerülni az érintését. Minél jobban próbálkozott, annál jobban dörzsölte ki a bőrét. Nem volt az a könnymennyiség, harc vagy könyörgés, ami megmenthette volna. Éppúgy, mint mikor elrabolták, csak lelkesítette fogva tartóját a kellemetlensége.

Sokkalta rosszabb volt, mint emlékezett, de ez talán csak azért volt, mert Chloe számára minden érintés kellemetlen volt.

Anyjára nézett, miközben vadul dörzsölte, helyén most a férfi állt, aki nem csak a rémálmaiban kísértett, de a valóságban is.