3. fejezet
Csak nem émelyít a látványa?
Fordította: Keiko
Felülve a kórházi ágyban nem mozdult, nem
beszélt. Csupán ült ott órák óta ugyanazt csinálva: bámult. Az előtte lévő
fehér fal volt az egyetlen, amire meredt. A múltját mutatta, a rémálmait.
Egy autóroncsban voltam.
Hiába hallotta az alacsony
sarkak kopogását közeledni az ajtóhoz, az sem szakította ki révületéből.
Egy kosztümös, rövid, fekete
hajú nő lépett be a szobába. Minden hajszála a helyén volt és a
gyöngyök a nyaka körül tökéletesen csillogtak. Ez volt az első alkalom, hogy
Chloét látta a „baleset” óta, így rászánt néhány pillanatot, hogy jobban
szemügyre vegye.
– Micsoda szégyen,
hogy sebhelyes lett az arcuk – úgy értem, az arca. Szerintem a hasznunkra
válhat és javíthatunk ezen a helyzeten. – Rosszindulatú tekintete lejjebb
vándorolt. – Akárhogy is, szerintem el kellene fednie a karjait, nem akarjuk,
hogy az emberek túlzottan sajnáljanak minket.
Ennyiről tudok.
Megfordulva Chloe
apja felé sétált, aki az ablakon bámult kifelé.
– Miért nem mész
haza és pihensz kicsit, Maxwell? Fáradtnak tűnsz. Én visszamegyek az irodába és
továbbra is gondoskodom mindenről. Hagyjuk, hogy a nővérek tegyék a dolgukat.
Maxwell még csak
meg sem fordult, hogy ránézzen. – Szeretted egyáltalán valaha a lányunkat, vagy
csak émelyít a látványa?
– Már beszéltünk
erről – sóhajtott Chloe anyja.
Elfordítva a fejét
undorral nézett rá. – Hogy néz ki most számodra?
Egy autóroncsban voltam.
– Kérlek, ne hozd
fel ezt előtte.
– Mit látsz benne,
Elaine? A nővéredet vagy a nőiességed büszkeségét, amit elvesztettél, mikor
rájöttél nem lehet természetes úton gyereked?
– Igen, nos, lehet
a rossz testvért választottad – sértődött meg Elaine.
Maxwell visszatért
az ablak bámulásához. – Tudom.
Elaine kiviharzott
az ajtón. – Mondanám, hogy hagyj el érte, de megköszönheted a lányodnak, hogy
megölte.
Az ajtó csapódása
miatt elnézett az ablaktól, rá Chloéra.
Egyetlen könnycsepp
siklott le az arcán.
– Ne hallgass rá.
– Felállt, az ágyához ment és kinyitott egy gyógyszeres üveget.
Senki sem bántott.
Egy pici, fehér
tablettát helyezett egy kanálba és a szájához tartotta. – Ez mindent jobbá fog
tenni.
*
* *
Az elbocsájtásnak
boldoggá kellett volna tennie, de az a pici, fehér tabletta, amit az orvos
felírt neki, nem engedte, hogy bármit is érezzen. Nem változtatta zöldséggé,
képtelenül a mozgásra, de üresnek érezte magát tőle, mint egy kagylóhéj.
– Menj és tedd
rendbe magadat. Még mindig érzem a kórház szagát rajtad – köpte az anyja,
miközben undorral ráncolta az orrát.
Chloe a fürdőszoba
felé vette az irányt, felkapcsolta a villanyt és becsukta maga mögött az ajtót.
Eddig még fel sem fogta, de ezen pillanatig kerülte a tükröket.
A magas
gyógyszeradag talán érzéketlenné tette, de a torkában feltörő epe azt súgta,
valamit éreznie kellene.
Arca jobb oldala
még mindig duzzadt volt a vágástól, megjelölve azt körülbelül két hüvelyknyire
a szemöldökétől, végig le a most nagyon üres orcáig. A másik körülbelül egy
hüvelyknyire fent és lent volt a szája jobb oldalán. A hegek frissek voltak és
groteszkek, élénkvörösen izzottak a rászáradt vértől, majd fokozatosan pirossá és rózsaszínűvé halványodtak a bőrén.
Chloe lassan
lejjebb pillantott, ahogy levette a maradék ruháit. Annyira lefoglalta az arcán
érzett fájdalom a kórházban, hogy észre sem vette, hogy a karjai is részesedtek
a sebhelyekből.
Egy autóroncsban voltam; ennyiről tudok. Egy
autóroncsban voltam. Senki sem bántott.
– Nem hallom a
vizet folyni – az anyja kivágta az ajtót, felfedve Chloét, ahogy könnyes
szemmel néz magára. Azonnal belépett a fürdőszobába bezárva maga mögött az
ajtót és egyenesen a fürdőkádhoz ment, hogy kinyissa a vizet. – Szállj be.
Mikor Chloe nem
mozdult és továbbra is lesokkolva bámulta magát, az anyja felemelte a hangját.
– Chloe. Szállj. Be.
Chloe üveges
szemei az anyjára pillantottak a tükörben. – Meg tudom magamat mosni. – Évek
teltek el azóta, hogy az anyja utoljára megfürdette. Annak ellenére, hogy az
agya ködös volt, emlékezett, milyen durván mosdatta, súroló szivacshoz
hasonlatossá téve a mosdókesztyűt. Amint képes volt zuhanyozni, nem fürdött.
Akárhogy is, ez még a „balesete” előtt volt, mikor még megérinthették.
– Akkor csináld
úgy, hogy az öltéseid ne legyenek vizesek.
Gyorsan belépett a
dermesztő kádba. Felkapva a mosdókesztyűt a víz alá tartotta, hogy szivaccsal
lefürödhessen.
– Összevizezed
őket… – tájékoztatta Elaine durván.
Próbált óvatosabb
lenni, de ezen a ponton a látása túl homályos volt a könnyektől.
– Add ide – elcsippentve
a mosdókesztyűt, az anyja közelebb lépett, hogy elérje a kádat.
Chloe sírni
kezdett, félve a pillanattól, mikor az anyja bőre az övéhez ér.
– Meg tudom
csinálni!
– Világos,
tehetetlen vagy – Elaine dörzsölni kezdte a hátát előre nyomva Chloét.
– Kérlek! Meg
tudom csinálni! – hiába próbálta elkerülni az érintését. Minél jobban
próbálkozott, annál jobban dörzsölte ki a bőrét. Nem volt az a könnymennyiség,
harc vagy könyörgés, ami megmenthette volna. Éppúgy, mint mikor elrabolták,
csak lelkesítette fogva tartóját a kellemetlensége.
Sokkalta rosszabb
volt, mint emlékezett, de ez talán csak azért volt, mert Chloe számára minden
érintés kellemetlen volt.
Anyjára nézett,
miközben vadul dörzsölte, helyén most a férfi állt, aki nem csak a rémálmaiban
kísértett, de a valóságban is.
12 megjegyzés:
Köszönöm Szépen
Köszönöm szépen!
Köszönöm szépen!
Köszönöm a forditást !!!!:-)
Köszönöm szépen ! :)
Köszönöm szépen! Uramisten, micsoda egy undok Elaine!
Nagyon szépen köszönöm!
Nagyon szépen köszönöm!
❤️❤️❤️
Köszönöm a munkátokat!
😊😊😊😊
wow 😁
Megjegyzés küldése