Sarah Brianne - Made Men 3. - Chloe

14. fejezet

Figyelni, ahogy a legjobb barátod szörnyeteggé változik

Fordította: Keiko

Chloe vegyes érzésekkel sétált a karácsonyi szünet után az iskolába. Az apja minden este mentálisan kínozta, és az eskütétel estéjén még fokozta is. Egyetlen könnycseppet sem hullajtott, mióta ráébredt, az apjának igaza volt: a sírás nem törli el a múltat. A sírás nem fogja könnyebbé tenni az érintés elviselését. A sírás nem fogja elmulasztani a rémálmokat. A sírás sohasem mentette meg, vagy tette a dolgokat egyszerűbbé számára.

Olyan volt, mintha az összes könnyét elhasználta volna. A szemei kiszáradtak és nem maradt semmi, amiért sírhatna.

Igen, elszökhetett az elmegyógyintézetből, de ez sem volt jobb.

– Látom, még mindig szörnyszülött – kuncogott Cassandra a kis csoportjának, amint nyilvánvaló okok miatt elhaladtak mellettük.

De volt egy vigasza. Élete legjobb része itt volt, és ez Elle volt. Nagyon hiányzott neki, de nem volt lehetősége meglátogatni a szünet alatt a költözés és az apja új pozíciója miatt. Remélte, most, hogy az iskola újra elkezdődött, a projektek és a házi feladatok ürügye kisegíti.

Meglepetésére Elle-t az egyik padon várakozva találta az iskola előtt.

– Miért véraláfutásos az arcod?

Hogy tudta ilyen gyorsan megmondani? Chloe azt hitte ügyesen kente fel a korrektort és az alapozót, hogy elrejtse.

– Nem gondoltam, hogy ennyire nyilvánvaló – suttogta neki.

– Nem az, de én meg tudom mondani, mert nekem is ugyanezt kellett tennem – ismerte be Elle. – Most pedig, mi történt?

– É-én uh… megint elestem.

Elle elcsendesedett, megértve, hogyan értette Chloe, mielőtt gyorsan felállt és megindult az iskola felé. Az utolsó alkalom, mikor a folyosókon sétáltak, véresen végződött, így Chloe most közvetlenül Elle mögött sétált, pajzsként használva őt. Ily módon könnyebb volt számára, nézve Elle lábát, követve őt. Legalább senki nem látja az iskola szörnyülöttjét közeledni.

Nem beszéltek többet a nap folyamán a zúzódásról, és annak ellenére, hogy Chloénak hazudnia kellett Elle-nek, nem volt sok értelme. Mindig tudta, mikor hazudott.

Ő művészetre ment, Elle meg egészségügyre, így arra számított, hogy különválnak, de a lány folytatta az utat a rajzteremig. Mit csinál?

– Várj itt, mikor az órának vége. Idejövök, amilyen gyorsan csak tudok – mondta neki Elle, amint elérte a rajztermet.

– Túl messze van; nem kellene.

– Megleszek, csak várj.

– Nem, én…

– Mit fogsz csinálni, mikor Sebastian egy könyvet vág az arcodba és kirángat, hogy mindenki megverjen? Képes leszel elviselni?

Lepillantva a kezeire tördelni kezdte őket. Tudta a választ; mindketten tudták. Mégsem akarta kimondani.

– Itt találkozunk – mondta neki Elle, mielőtt elslisszolt.

Besétálva a tanterembe Chloe vereséget érzett. Olyan erős akart lenni, mint Elle, de bármiféle erő benne meghalt aznap, mikor elrabolták.

Helyet foglalva az asztalánál, ami a hegei előtt egykor üres volt, átnézett az asztalhoz, aminél Cassandra és más régi barátai ültek. Az üres szék Cassandra mellett valaha az övé volt. Chloe a menő kölykök asztalától átkerült ahhoz, ahová soha, senki sem mert volna ülni, mert ott az iskola szörnyszülöttje ült.

Furcsa volt felbukkanni az iskolában és minden barátot elveszíteni, akid valaha volt, amiatt, ahogy kinézel. Még furcsább volt egy olyat elveszíteni, akikkel már óvodás korotok óta barátok voltatok…

– Az az enyém! – mondta Chloe a kisfiúnak, aki épp elcsente tőle a gyönyörű képeskönyvet, amit lapozgatott.

Mikor a fiú nevetve elszaladt vele, a tanárhoz akart szaladni és megmondani neki, de ez volt az első napja az iskolában, így félt, hogy árulkodónak hívják és csúfolni kezdik.

Duzzogni kezdett a sarokban, de egy szőke lány odament és visszaadta neki a képeskönyvet.

– Sajnálom. Néha a bátyus gonosz tud lenni.

Chloe megölelte. – Köszönöm! Akarsz velem játszani?

– Igen. – A kislány rámosolygott. – A nevem Cassandra. A tiéd?

– Chloe.

Aztán újabb emlék támadta le.

– El tudod hinni, hogy jövőre középiskolások leszünk?! – Cassandra szinte a fülébe visított izgatottságában.

Mindketten évek óta álmodoztak a középiskoláról, és végeláthatatlan beszélgetésük volt a napról, mikor végre a Legacy Prepbe járhatnak.

– Tudom! Alig várom – mosolygott, remélve, hogy olyan lesz, mint amiről álmodtak…

Az emlékek hatásására tudatosult benne, nem furcsa volt, sokkal inkább szomorú. A kapcsolatuk völgymenetet vett, mikor az apja elindult a polgármesteri székért a demokraták jelöltjeként. Cassandra apja, erős republikánus lévén rengeteg durva dolgot mondott az apjáról, és végül úgy hitte, ez kezdte átformálni Cassandrát. Aztán mikor az álmaik arról, hogy gólyák legyenek, valóra vált, látta, hogy Cassandra megváltozott a nyári szünet alatt. A lány elhatározta, hogy életre kelti a középiskolás fantáziáit, nem számít, mibe kerül, és magával akarta vinni Chloét is.

Chloe nem akart a legnépszerűbb lánnyá válni, úgy, mint ő. Cassandra piszkosan akarta csinálni, olyan lányok terrorizálásával, mint Elle, és most ő. Nehéz volt számára. Elsősorban nem akarta elveszíteni a barátságát. Aztán Cassandra kiszámíthatatlan lett, Chloe pedig félt az útjába kerülni, vagy ami rosszabb, a túlsó félre. Így most egyetértett azzal, hogy szomorú figyelni, ahogy a legjobb barátod szörnyeteggé változik.

Most, a szörnyszülött asztalnál ülve és a menő kölykökre nézve nem hiányolta. Egyetlen másodpercre sem. A szíve mélyén tudta, hogy nem tartozott közéjük, mikor felszálltak a terror vonatra. Túl sokáig sodródtak el egymástól, és csak idő kérdése volt, hogy mikor válik ő is az áldozatukká. A hegek pedig jegyet váltottak neki.

Brrring.

A rajzszertár ajtaja kivágódott és egy magas, szőke gólya, aki túl jóképű volt a helyhez, lépett ki önelégült vigyorral az arcán. Egy másodéves lány jött mögötte ki, enyhén zavarban volt, de nem eléggé ahhoz, hogy letörölje a száját, mutatva, hogy ezek ketten smároltak. Nos, remélem, csak smároltak.

Vincent Vitale minden lány álma volt, és ő tudta is ezt. A külsejével és a magabiztosságával bármelyik lányt megkapta az iskolában, amelyiket csak akarta, még a végzősöket is.

Elfoglalta a helyét a legjobb barátja, Amo mellett, aki közel sem volt olyan magas és szerencsésnek látszó, mint ő.

Amo pontosan úgy nézett ki, amilyennek egy elsőéves fiút gondolnál: kínosan.

Visszapillantva a valaha legjobb barátjára, azt kívánta, a lányok bár olyanok lennének, mint a fiúk. Egyszerűek voltak, és nem törődhettek volna kevésbé azzal, hogy a fiú barátaik hogyan néznek ki. Meglehetősen biztos volt benne, ha az egyikük hegekkel bukkanna fel, a többi srác azt gondolná, hogy hátborzongató, ugyanakkor elragadó.

Figyelve, ahogy a másodéves lány elfoglalja az ő régi helyét Cassandra mellett, egy apró gúnymosolyt látott az arcán, jelezve Chloénak, hogy ő volt az, aki emelkedett a ranglétrán.

Chloe azon a lányon gondolkodott, aki inkább bevállal egy törött kart, semmint lássa őt megsérülni. Nem hiányzott ez neki. Egyetlen másodpercre sem.

* * *

Elle leült széke biztonságába, a gyakorlatilag órára futástól kifulladva. Látta Chloe arcára írva, mit gondol róla. Pokolba, Elle is azt akarta gondolni; ez volt az egyetlen módja, hogy Chloe túlélje az év hátralevő részét.

Szerinte erős vagyok, pedig nem.

Ez csak a látszat volt, mert mélyen legbelül csak egy ijedt kislány volt. Mindamellett Elle-nek határozott ideje volt ezen a helyen, míg Chloénak végtelen. Chloe alig említette a másik iskolába való átiratkozás vagy a magántanulóvá válás lehetőségét, és a szülei beküldték a szobájába egész napra ebéd vagy vacsora nélkül.

A homok Elle homokórájában már félig lecsorgott, és olyan volt, mintha Chloe homokórája eltört volna az állandó bukfencben, a homok lezúdul, csak, hogy ne töltse meg a feneket. Ezért védelmezte Elle – mert csakúgy, mint a homokórája, ő maga is törött volt. Lehetetlen, hogy Chloe nélküle túlélje. Végleg összetörik a visszatérés reménye nélkül. De Elle legalább késleltetheti az elkerülhetetlen, vagy, valami csoda folytán, segíthet újra összetenni őt, eléggé, hogy túlélje ezt a helyet.

Csak remélem, hogy elég időm van ahhoz, hogy megjavítsam, és nem elég ahhoz, hogy megtörjenek.