Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

21. fejezet

Testét a Mumus követelte

Fordította: Keiko

Chloe ült ott, megdermedve a helyén, ahogy világa lassan darabjaira hullott körülötte. Tudta, hogy valami elkerülte a figyelmét az elmúlt hét hónapban, és most már minden értelmet nyert. Olyan volt, mint egy puzzle, amit soha nem tudott megoldani, mert hiányzott az utolsó darab, és Maria ezt most megadta neki.

Mindent tudott. Hogyan kezdődött Elle-lel, összeütköztetve őket a maffia világával.

– Egész idő alatt mindenki tudta rajtam kívül? – suttogta, árulás csapta arcul. – Amo tudta…? Elle tudta, és nem mondta el?

– Téged óvott. Mindannyian téged próbáltunk védeni, Chloe. Nem voltunk biztosak benne, hogy tudnád kezelni – mondta neki a lány.

Ajtócsapódást hallva a földszintről Chloe megugrott.

Maria felállt a kád széléről. – Lucca tudja, hogy elmondtam neked, és az ajtócsapódás hangjából ítélve nem boldog.

A kisfőnök…

Teste remegett, ahogy próbált megállni. – Ne hagyj vele egyedül.

– Mondtam, nem fog bántani, Chloe. Nem hiszem, hogy megérted, mit jelentesz számára.

Hallották, amint felfelé megteszi a lépcsőfokokat, és ettől csak gyorsabban öntötte el a félelem.

– El kell mondanod Elle-nek, hogy fogva tart. – De a pokolba is, azután, hogy hallotta, mi volt Lucca, Elle nem lesz képes megmenteni őt. – Amónak, mondd el Amónak. Ő majd megment. Kérlek, Maria!

Fejét rázva Maria nem engedett könyörgő tekintetének. – Nem tehetem.

De, teheted! Meg akarta rázni. A barátjának kellett volna lennie, de az előtte álló lány nem volt az.

– H-hogy érted, hogy nem teheted? Hisz túszul ejtett!

A kilincs mozogni kezdett.

– Ez nem az, aminek gondolod. Okkal vagy itt, Chloe – suttogta Maria.

– Nyisd ki az ajtót, Maria – Lucca mély hangja az ajtó túlsó feléről szólt.

– Ez mit jelent? – suttogta vissza.

A férfia hangja veszélyesen elmélyült. – Nyisd ki az ajtót, Maria.

– Sajnálom – Maria csak ennyit mondott, amint az ajtó felé sétált.

Kérlek, ne.

A lány keze elfordította a zárat, és az ajtó lassan kezdett kinyílni.

Lucca tekintete megállapodott Chloén, hangja parancsoló, halk morgásként jött elő, ahogy megszólalt: – Menj le és várj az irodámban.

– Megérdemelte, hogy tudja. Egy baráttól akarta hallani. Mostanra el kellett volna mond…

Elhallgattatta a húgát és egy kicsit keményebben mordult. – Most, Chloe.

Lehetetlen volt nem engedelmeskedni, és utálta, hogy a lábai kivitték a szobából.

Visszatartotta a lélegzetét, amint elhaladt mellette, és belebámult hideg, kék szemeibe, amitől megfagyott a vér az ereiben. Hogy nem látta? Csak úgy sütött róla a maffia. A kisfőnök kiáltott érte. A mumus… Most már tudta, miért adták neki ezt a nevet.

Mikor a férfi tekintete végre Mariára vándorolt, gyorsabbra tudta venni a tempót.

Leszaladt a lépcsőkön és készen állt, hogy kirohanjon a bejárati ajtón, mikor egy nem túl boldog Drago állta útját.

– Iroda – pirított rá, mintha pontosan tudta volna, mit gondolt.

Nem lévén más választása, mint elfogadni a sorsát, Lucca irodája felé vette az irányt és remélte, hogy nem bántja a saját testvérét és elengedi őt. Akkor talán, csak talán, Maria megszánja és szól Amónak az elrablásáról.

Az irodában leült és tördelni kezdte a kezét. Már szinte sebes volt, mire kis idővel később kinyílt az ajtó. Nem kellett megfordulnod, hogy tudd, ki az. Nem kellett látnod őt ahhoz, hogy érezd a jelenlétét.

Lucca helyet foglalt az asztala mögött, némán bámult a lányra.

A kezeire pillantva minden erejével szorítani kezdte őket. – B-bántottad?

– Gondoltam rá – fedte fel. – De nem. Drago hazaviszi.

Megkönnyebbülés árasztotta el hallva, hogy a lány jól volt. Ugyanakkor meg is rémült, hogy ilyen őszinte volt a benne felötlő gondolatot illetően. Most már csak egyetlen reménye maradt, és az Mariától függött. Kérlek, szólj Amónak. Meg kell mentenie.

A férfi hátradőlt a székében. – Mondd csak, kedvesem, miért vagy jobban megrémülve most, mint ezelőtt?

– M-mert most már ismerem a valódi éned – suttogta.

Egy szemöldök emelkedett fel. – Talán nem az igazi valóm mutattam feléd a pillanattól kezdve, hogy találkoztunk?

A lány felemelte a tekintetét, hogy ránézzen. Lucca szeme visszatért kékeszöld árnyalatához, ami már az első találkozásukkor a pavilonban is foglyul ejtette, épp úgy, mint durva megjelenése. Nem hasonlított senkihez; sötétebb volt, és igen, mindig is tudta ezt.

– De m-most már t-tudom az igazságot, amit senki nem mondott volna el, mivel úgy gondolták engem védenek ezzel.

Senki sem az, akinek látszik. Nem érezte magát ennyire magányosnak azóta, hogy megsebezték.

– Csak kérdezned kellett volna. Mindent elmondtam volna, amit tudni akarsz rólam, a Családról. Mondtam, hogy sohasem hazudnék neked, és komolyan is gondoltam. Csak túl rémült voltál kérdezni, mert akkor valós lenne. Ezért vártam, hogy kérdezz. Azt akartam, hogy készen állj az igazságra.

Tekintete visszatért az ölébe, tudta, igaza van. Ezért nem kérdezte.

– És igen, azt hitték téged óvnak, de én nem értettem ezzel egyet. Hazudtak neked; tettették, amik nem voltak. Én soha. Nyilvánvalóvá tettem számodra, ki vagyok már a kezdetektől fogva. Mindig is azt akartam, hogy azt lásd, aki vagyok, Chloe.

Visszaemlékezett az estére, mikor ismételten lecsapott az ütővel az élettelen testre, és miként nézett a szemébe, kimutatva valódi énjét…

Az egyetlen számító gondolat hagyta el az ajkát: – Gyilkos vagy.

– Igen, az vagyok. Sokakat megöltem és még többeket kínoztam. – Mély hangja megtöltötte a köztük lévő teret.

Chloe tovább gyömöszölte a most már megkínzott kezét, a gondolatra, mennyire látható a szörnyeteg benne. Távol kellett kerülnie tőle. Nagyon, nagyon messzire.

Próbálva lenyugtatni magát ismételgetni kezdte a szavakat: – Amo el fog jönni értem.

Lucca hangja halálossá vált. – Ő is gyilkos, kedvesem.

Rázni kezdte a fejét, nem akarta hallani.

– Gyilkolt, ugyanúgy, mint Nero és Vincent.

Hevesebben rázva a fejét visszautasította, hogy elhiggye. – Nem, Elle nem lenne ve…

– Megtanulta elfogadni, csak úgy, ahogy te is meg fogod. – Ígéretként hangzott.

– Amo nem olyan, mint te.

– Nem, nem olyan – értett egyet. – Amo tetteti, hogy olyasvalaki melletted, aki nem.

Ismét megrázta a fejét, nem hitte el.

Végső reményének szavait ismételgette: – Meg fog menteni.

A férfi felállt, az asztal másik oldalára ment és fölé magasodott. – Azt hiszed Amo meg fog menteni tőlem? – Megfogott egy tincset és szorosan az ujja köré csavarta.

Elakadt a lélegzete, többé nem tudott megszólalni.

– Nézz rám – utasította.

Mikor nem tette, meghúzta a sötét selymet.

Chloe lassan felemelte szürke szemét, hogy találkozzon az ő kékeszöldjével szempilláin keresztül.

– Senki nem vesz el tőlem, kedvesem. – Ismét meghúzva a haját közelebb húzta magához. – Az enyém vagy, Chloe Masters. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam sebhelyes arcod. Csak még nem tudtad.

Négy hosszú évig testét a legkegyetlenebb teremtménynek hitt ember követelte, de most érezte az ördög által rátett régi kötelékeket összetörni, és új láncokat rákerülni. Ezek a láncok sokkal súlyosabbak, szorosabbak voltak, megmutatták neki, hogy egy sokkal gonoszabb teremtmény tart rá igényt. Testét a mumus követelte.

Kibontva az ujja körüli tincset olyan közel volt, hogy ujjbegyeivel majdnem súrolta a nyakát.

Chloe lehunyta a szemét, várta a pillanatot, mikor végül megérinti. De a pillanat elszállt és soha nem következett be.

Kinyitotta a szemét és látta, hogy már eltűnt. Habár a láncok még mindig ott voltak, épp oly súlyosan, épp oly szorosan.