Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

12. fejezet

A Szörnyszülött és a Mumus

Fordította: Keiko

Idestova egy hét telt, mióta ő és Lucca megegyeztek, és már hozzászokott az itt éléshez. A napjai azzal teltek, hogy elfoglalta magát a tanulással, ami meglepően jó volt, mivel egyedül töltötte. Nos, annyira egyedül, amennyire az őt figyelő Dragótól lehetett.

Már nem félt, és habár soha nem ismerte volna be, egy része mégis megtanult boldognak lenni. Mióta megbélyegezték féltette az életét, nem csak az iskolában, de otthon is. Élete majdnem minden pillanatában félni évekig olyasvalami volt, amihez hozzászokott, hogy épelméjű maradjon. Kishíján elfelejtette milyen is az, mikor nem így érez.

Chloe azt remélte, hogy ezt majd a Stanfordon éri el, de még mindig tartott attól, hogy teljesen egyedül legyen ott, új emberekkel körülvéve, akik úgy bámulnának rá, mintha szörnyszülött lenne. Ez nem így volt Luccánál. Sohasem bámultak rá vagy bántak vele szörnyszülöttként, mert… itt, Luccával, olyan vagyok, mint ő. Mindketten szörnyetegek vagyunk.

A Szörnyszülött és a Mumus.

Többé azt sem bánta, hogy vele kell vacsoráznia. Meglehetősen békések voltak egymás társaságában, és Lucca meglepően jó szakács volt. Ha nem kellett volna mellette ülnie minden este, nem is okozna számára kellemetlenséget.

Csak egyetlen dolgot hiányolt igazán, és az Elle. Igen, hiányzott neki Amo, Nero, és még Vincent is; de még soha nem volt olyan, hogy ennyi ideig ne beszélt volna a legjobb barátjával, és ez kezdte kiborítani.

Ha Elle itt lenne, talán nem…

Elhessegetve a gondolatot visszatért a most már befejezett feladathoz, amivel órákig küzdött. Ráment a beadásra, de ekkor egy chat-ablak bukkant fel a kijelzőjén.

Mindegyik rossz, kivéve a 8-as. Próbáld újra.

Mi a…?

Chloe a kijelzőre pislogott, hátha csak a reggeltől tartó munka miatti fáradtság okozza. Viszont a chat-ablak még mindig ott volt, bizonyítva, hogy tévedett.

Lucca barátja. A harmadik személy, aki tudta, hogy ő itt van.

Figyelmen kívül hagyva a figyelmeztetést újra a beküldésre vitte a kurzort, mikor újabb üzenet érkezett.

El fogod bukni a feladatot.

Az ajkába harapott és a beadás gomb felett körözött elmélkedve. A válaszai helyesnek tűntek, viszont rengeteget szenvedett velük. Nem ahhoz volt szokva, hogy a matekot gépen keresztül oktassák, nemhogy számítást.

Feladta a beküldést egyelőre, és a chat-ablakba írt: El tudod mondani, miért nem jó az első?

A probléma azonnal elkezdett megoldódni előtte, és leesett az álla, milyen gyorsan kész lett. Szükségtelen mondani, tévedett.

Újra a chat-ablakba gépelve gyorsan válaszolt: Köszi, később újra megpróbálom, mielőtt lecsapta a laptop fedelét.

Francba. A számítás kikészítette, és kezdett túl nehéz lenni ahhoz, hogy számítógépen keresztül megértse.

Elfogadva a vereséget megindult a földszintre némi ebédért. Mikor leért, mozgást észlelt a hátsó kertből, ami kíváncsivá tette, hogy kinézzen a hátsó ajtón.

Kikukkantott és meglátta Luccát a földön. Úgy tűnt… kertészkedik?

– Látom végre lejöttél – mondta Drago mogorva hangon mögüle.

Gyorsan megfordult, ideges volt, hogy rajtakapták, amint Luccát nézi. – L-lejöttem, hogy e-egyek valamit.

– Persze, hogy azért. Semmi másért nem jössz le. – Keserű tónusa elárulta, hogy nem szarkasztikus volt.

Ismét kinézett a hátsó kertbe, Luccára, tudva, hogy Drago miként értette. A vele töltött idő nem önszántából volt; csak akkor volt vele, mikor kellett, az alku tiszteletére.

– Ma nem dolgozik? – A szavak kicsúsztak a száján, miközben figyelte, ahogy Lucca fekete pólójába törli az izzadságot a homlokáról.

– Nem, szombat van. Tudnád, ha nem viselkednél rabként.

Megfordult és zavarodottan nézett rá. – Rab vagyok.

Drago külseje elsötétült, ahogy tett egy lépést felé. – Mindketten tudjuk, milyen igazi rabnak lenni, Chloe. Mondd csak, milyen ez összehasonlítva a legutóbbi alkalommal? – Újabb lépést tett felé. – Ki kísért álmodban? Lucca? Vagy a férfi, aki megbélyegzett?

Csak bámulni tudott a hatalmas férfira, túlságosan jól tudta, hogy igazat mond.

Hátrahagyva Chloét az igazsággal, még egy utolsót szólt. – Biztos vagyok benne, hogy Lucca is éhes.

Visszafordult és fogva tartóját kezdte vizsgálni néhány percig.

Mindketten tudjuk milyen igazi rabnak lenni, Chloe.

Ahogy Drago beszélt hozzá, mintha súgott volna… okkal volt itt. De… rab vagyok, nem?

Megrázva a fejét a hűtőhöz ment, úgy döntött, készít magának egy szendvicset. Csak egyet csinált, aztán visszatett mindent. A magányos szendvicsre bámult, majd tekintete a hátsó ajtóra sodródott. Kellene? Erősebben rázta a fejét, próbálta kirázni a gondolatot az elméjéből.

Felkapta a tányérját, leült a konyhaszigethez, és gyorsan megette az ételt időnként kipislogva az ablakon, hogy figyelje. Enyhén szólva Chloe érdekesnek találta, hogy a Mumus tudta, miképp kell kertészkedni.

Feltakarított maga után, aztán megindult az emeletre, de a lába megállt, mikor utoljára ránézett Luccára az ablakon keresztül.

Apró hang, amit még sosem hallott azelőtt suttogta: Csináld.

Chloe hallgatott rá és újabb adaggal készített. Úgy gondolta könnyedén megeszik kettő, hússal, salátával és paradicsommal töltött kenyeret. Ha valamit nem szeret benne, egyszerűen kiszedhette belőle.

A hátsó ajtóhoz vitte a szendvicset és egy üveg vizet. Mire kinyitotta ráébredt, mekkora hibát vétett azzal, hogy hallgatott az ismeretlen hangra. De Lucca megfordult, hogy ránézzen, így már túl késő volt.

Idegesen beharapta az ajkát és megindult felé azt kívánva, bárcsak visszafordulhatna. Aztán mikor elérte, megállt egy pillanatra és lenézett rá.

Hosszú, rendetlen, feketés-barna haja, melyet hátrasimítva hordott most rendezetlenül terült el helyes arcvonásai körül. Az állandóan viselt sötét farmer és fekete póló most piszkos volt, még durvább külsőt kölcsönözve neki, mint ami általában jellemezte. Nem volt hozzászokva az olyan férfiakhoz, akik úgy néztek ki, mint ő. A szépen öltözött, szépen nyírt férfiakhoz szokott, akik drága ruhákat viseltek. Ő teljesen az ellentéte volt mindennek.

Lucca várta, hogy mondjon valamit, mielőtt rámosolygott, mikor rájött, a külsejét vizslatja.

– Azt nekem hoztad, kedvesem?

– I-igen. Drago mondta, hogy talán éhes vagy – hebegte, pillantását gyorsan a tányérra fordította.

– Gondolom ő is csinálta. – Hangja csalódottságról árulkodott.

Chloe megrázta a fejét és ismét rá nézett. – Nem, én csináltam.

A mosoly újra megjelent az ajkán, ahogy lehúzta piszkos kesztyűit és felállt. Megközelítve a lányt elvette a tányért és a vizet tőle. – Köszönöm, kedvesem.

– Sz-szivesen.

Végre kifújta a levegőt, amit eddig visszatartott, mikor a férfi elfordult.

Azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak kevésbé helyes lenne. Túl sok volt egyetlen férfihoz a rémisztő, mégis gyönyörű kombinációja.

Leült a fűbe és megpaskolta maga mellett a helyet. – Gyere, ülj le mellém. – Nem parancsként mondta, ami furcsa volt. Inkább mintha kérte volna.

Mély levegőt vett és azon kapta magát, hogy épp az ellenkezőjét teszi annak, amit gondolt, hogy tennie kellene; leült a fűbe úgy egy karnyi távolságra tőle és csak bámulta a lenyűgöző kertet, míg Lucca enni kezdett.

Attól a pillanattól kezdve, hogy először kijött ide, a kerttől elállt a lélegzete, és ez továbbra is így volt. Úgy tűnt egyre csak szebb és szebb lesz.

– Nem tudtam, hogy kertészkedsz. – A gondolat, aminek a fejében kellett volna maradni, suttogásként tört elő.

– Nem igazán csinálom. Úgy értem, anyukámnak segítettem hébe-hóba, mikor fiatal voltam, de ez inkább egy mostani dolog.

Chloe most rendesen körbenézett, és látta, hogy a kert jobban volt gondozva, mint mikor hónapokkal ezelőtt, először látta. Emiatt gondolta azt, hogy csak gyönyörűbb lett.

Luccára pillantva baljós érzés telepedett meg benne, valami, ami a lelke mélyére süllyedt, és megkérdezte: – Miért kezdtél kertészkedni?

Kérdést feltenni veszélyes volt, mivel a válasz nem lehetett más, mint az igazság. Felkészültnek kell lenned a válaszra.

Írisze a leggyönyörűbb zöld árnyalatba fordult, amit valaha látott, ahogy a napfény játszott rajta. Majdnem fájt ránéznie, de elfordulni tőle lehetetlen volt.

– Érted – fedte fel a választ, amit már tudott. – Mikor először megláttalak a pavilon alatt, körülvéve hóval, azon tűnődtem vajon miképp mutatnál, ha inkább virágok vennének körül. Aztán arra gondoltam, mennyivel jobban szeretnél itt kint lenni.

Nagyot nyelt és végre sikerült félrepillantania róla, befogadta az információmorzsát és próbálta azt lehetőség szerint megérteni. Megérteni Őt.

Sohasem fogom őt érteni…

Lucca felállt. – Maradj itt.

Figyelte, ahogy visszaviszi a már üres tányért és vizes palackot a házba. Aztán egy perccel később visszajött, felhúzta a kesztyűjét és visszatért ugyanarra a pontra, ahol rátalált, mikor kijött.

– Gyere, segíts, kedvesem.

Hogy? – Tessék?

– Van ott egy pár kesztyű abban a vödörben. – Rámutatott a vödörre, miközben felhúzta a másik felét is. – Akarsz segíteni? Vagy megint egész nap a házban akarsz maradni?

A számításra gondolt, amit tényleg nem akart csinálni, mielőtt felállt és a vödörhöz ment, hogy kihúzza belőle a pár kesztyűt. Felhúzta őket, mielőtt Luccához lépett volna és letérdelt a földre mellette.

– Tudsz valamit a kertészkedésről? – kérdezte.

Megrázta a fejét és rájött, nyakig benne van.

Lucca felnevetett érzékelve a gondolatait. – Nem gond. Megtanítalak.

Nyelt egyet. – Oké.

– Csak kitakarítom a kertet, megszabadulok a gazoktól és az elszáradt virágoktól. – Megmutatta neki, miképp csinálja, elmagyarázta, hogyan néznek ki a gazok és hogyan szúrja ki, mely része halott egy virágnak. – Próbáld meg.

A következő virágágyáshoz lépve óvatosan kihúzta az azt körülvevő gazokat és levágott egy már elhalt gumót. – M-milyen volt?

Lucca vigyorgott. – Tökéletes.

Most először azóta, hogy itt volt, elmosolyodott. – Igazad volt.

Zavarodottság bukkant fel helyes arcán. – Miben?

– Jobban szeretem.

Arcvonásai visszatértek megszokott kisértő megjelenésükhöz, tudván, arról beszél, hogy jobban tetszik neki teli virágokkal. – Helyes.