12.
fejezet
A Szörnyszülött és a Mumus
Fordította: Keiko
Idestova egy hét telt, mióta ő és Lucca
megegyeztek, és már hozzászokott az itt éléshez. A napjai azzal teltek, hogy
elfoglalta magát a tanulással, ami meglepően jó volt, mivel egyedül töltötte.
Nos, annyira egyedül, amennyire az őt figyelő Dragótól lehetett.
Már nem félt, és habár soha nem ismerte
volna be, egy része mégis megtanult boldognak lenni. Mióta megbélyegezték
féltette az életét, nem csak az iskolában, de otthon is. Élete majdnem minden
pillanatában félni évekig olyasvalami volt, amihez hozzászokott, hogy épelméjű
maradjon. Kishíján elfelejtette milyen is az, mikor nem így érez.
Chloe azt remélte, hogy ezt majd a
Stanfordon éri el, de még mindig tartott attól, hogy teljesen egyedül legyen
ott, új emberekkel körülvéve, akik úgy bámulnának rá, mintha szörnyszülött
lenne. Ez nem így volt Luccánál. Sohasem bámultak rá vagy bántak vele
szörnyszülöttként, mert… itt, Luccával,
olyan vagyok, mint ő. Mindketten szörnyetegek vagyunk.
A Szörnyszülött és a Mumus.
Többé azt sem bánta, hogy vele kell
vacsoráznia. Meglehetősen békések voltak egymás társaságában, és Lucca
meglepően jó szakács volt. Ha nem kellett volna mellette ülnie minden este, nem
is okozna számára kellemetlenséget.
Csak egyetlen dolgot hiányolt igazán, és
az Elle. Igen, hiányzott neki Amo, Nero, és még Vincent is; de még soha nem
volt olyan, hogy ennyi ideig ne beszélt volna a legjobb barátjával, és ez
kezdte kiborítani.
Ha
Elle itt lenne, talán nem…
Elhessegetve a gondolatot visszatért a
most már befejezett feladathoz, amivel órákig küzdött. Ráment a beadásra, de
ekkor egy chat-ablak bukkant fel a kijelzőjén.
Mindegyik
rossz, kivéve a 8-as. Próbáld újra.
Mi
a…?
Chloe a kijelzőre pislogott, hátha csak a
reggeltől tartó munka miatti fáradtság okozza. Viszont a chat-ablak még mindig
ott volt, bizonyítva, hogy tévedett.
Lucca barátja. A harmadik személy, aki
tudta, hogy ő itt van.
Figyelmen kívül hagyva a figyelmeztetést
újra a beküldésre vitte a kurzort, mikor újabb üzenet érkezett.
El
fogod bukni a feladatot.
Az ajkába harapott és a beadás gomb felett
körözött elmélkedve. A válaszai helyesnek tűntek, viszont rengeteget szenvedett
velük. Nem ahhoz volt szokva, hogy a matekot gépen keresztül oktassák, nemhogy
számítást.
Feladta a beküldést egyelőre, és a
chat-ablakba írt: El tudod mondani,
miért nem jó az első?
A probléma azonnal elkezdett megoldódni
előtte, és leesett az álla, milyen gyorsan kész lett. Szükségtelen mondani,
tévedett.
Újra a chat-ablakba gépelve gyorsan
válaszolt: Köszi, később újra
megpróbálom, mielőtt lecsapta a laptop fedelét.
Francba. A számítás kikészítette, és
kezdett túl nehéz lenni ahhoz, hogy számítógépen keresztül megértse.
Elfogadva a vereséget megindult a
földszintre némi ebédért. Mikor leért, mozgást észlelt a hátsó kertből, ami
kíváncsivá tette, hogy kinézzen a hátsó ajtón.
Kikukkantott és meglátta Luccát a földön.
Úgy tűnt… kertészkedik?
– Látom végre lejöttél – mondta Drago
mogorva hangon mögüle.
Gyorsan megfordult, ideges volt, hogy
rajtakapták, amint Luccát nézi. – L-lejöttem, hogy e-egyek valamit.
– Persze, hogy azért. Semmi másért nem
jössz le. – Keserű tónusa elárulta, hogy nem szarkasztikus volt.
Ismét kinézett a hátsó kertbe, Luccára,
tudva, hogy Drago miként értette. A vele töltött idő nem önszántából volt; csak
akkor volt vele, mikor kellett, az alku tiszteletére.
– Ma nem dolgozik? – A szavak kicsúsztak a
száján, miközben figyelte, ahogy Lucca fekete pólójába törli az izzadságot a
homlokáról.
– Nem, szombat van. Tudnád, ha nem
viselkednél rabként.
Megfordult és zavarodottan nézett rá. –
Rab vagyok.
Drago külseje elsötétült, ahogy tett egy
lépést felé. – Mindketten tudjuk, milyen igazi rabnak lenni, Chloe. Mondd csak,
milyen ez összehasonlítva a legutóbbi alkalommal? – Újabb lépést tett felé. –
Ki kísért álmodban? Lucca? Vagy a férfi, aki megbélyegzett?
Csak bámulni tudott a hatalmas férfira,
túlságosan jól tudta, hogy igazat mond.
Hátrahagyva Chloét az igazsággal, még egy
utolsót szólt. – Biztos vagyok benne, hogy Lucca is éhes.
Visszafordult és fogva tartóját kezdte
vizsgálni néhány percig.
Mindketten
tudjuk milyen igazi rabnak lenni, Chloe.
Ahogy Drago beszélt hozzá, mintha súgott
volna… okkal volt itt. De… rab vagyok,
nem?
Megrázva a fejét a hűtőhöz ment, úgy
döntött, készít magának egy szendvicset. Csak egyet csinált, aztán visszatett
mindent. A magányos szendvicsre bámult, majd tekintete a hátsó ajtóra
sodródott. Kellene? Erősebben rázta a
fejét, próbálta kirázni a gondolatot az elméjéből.
Felkapta a tányérját, leült a
konyhaszigethez, és gyorsan megette az ételt időnként kipislogva az ablakon,
hogy figyelje. Enyhén szólva Chloe érdekesnek találta, hogy a Mumus tudta,
miképp kell kertészkedni.
Feltakarított maga után, aztán megindult
az emeletre, de a lába megállt, mikor utoljára ránézett Luccára az ablakon
keresztül.
Apró hang, amit még sosem hallott azelőtt
suttogta: Csináld.
Chloe hallgatott rá és újabb adaggal
készített. Úgy gondolta könnyedén megeszik kettő, hússal, salátával és
paradicsommal töltött kenyeret. Ha valamit nem szeret benne, egyszerűen
kiszedhette belőle.
A hátsó ajtóhoz vitte a szendvicset és egy
üveg vizet. Mire kinyitotta ráébredt, mekkora hibát vétett azzal, hogy hallgatott
az ismeretlen hangra. De Lucca megfordult, hogy ránézzen, így már túl késő
volt.
Idegesen beharapta az ajkát és megindult
felé azt kívánva, bárcsak visszafordulhatna. Aztán mikor elérte, megállt egy
pillanatra és lenézett rá.
Hosszú, rendetlen, feketés-barna haja,
melyet hátrasimítva hordott most rendezetlenül terült el helyes arcvonásai
körül. Az állandóan viselt sötét farmer és fekete póló most piszkos volt, még
durvább külsőt kölcsönözve neki, mint ami általában jellemezte. Nem volt
hozzászokva az olyan férfiakhoz, akik úgy néztek ki, mint ő. A szépen öltözött,
szépen nyírt férfiakhoz szokott, akik drága ruhákat viseltek. Ő teljesen az
ellentéte volt mindennek.
Lucca várta, hogy mondjon valamit, mielőtt
rámosolygott, mikor rájött, a külsejét vizslatja.
– Azt nekem hoztad, kedvesem?
– I-igen. Drago mondta, hogy talán éhes
vagy – hebegte, pillantását gyorsan a tányérra fordította.
– Gondolom ő is csinálta. – Hangja csalódottságról
árulkodott.
Chloe megrázta a fejét és ismét rá nézett.
– Nem, én csináltam.
A mosoly újra megjelent az ajkán, ahogy
lehúzta piszkos kesztyűit és felállt. Megközelítve a lányt elvette a tányért és
a vizet tőle. – Köszönöm, kedvesem.
– Sz-szivesen.
Végre kifújta a levegőt, amit eddig
visszatartott, mikor a férfi elfordult.
Azon kapta magát, hogy azt kívánja,
bárcsak kevésbé helyes lenne. Túl sok volt egyetlen férfihoz a rémisztő, mégis
gyönyörű kombinációja.
Leült a fűbe és megpaskolta maga mellett a
helyet. – Gyere, ülj le mellém. – Nem parancsként mondta, ami furcsa volt.
Inkább mintha kérte volna.
Mély levegőt vett és azon kapta magát,
hogy épp az ellenkezőjét teszi annak, amit gondolt, hogy tennie kellene; leült
a fűbe úgy egy karnyi távolságra tőle és csak bámulta a lenyűgöző kertet, míg
Lucca enni kezdett.
Attól a pillanattól kezdve, hogy először
kijött ide, a kerttől elállt a lélegzete, és ez továbbra is így volt. Úgy tűnt
egyre csak szebb és szebb lesz.
– Nem tudtam, hogy kertészkedsz. – A
gondolat, aminek a fejében kellett volna maradni, suttogásként tört elő.
– Nem igazán csinálom. Úgy értem,
anyukámnak segítettem hébe-hóba, mikor fiatal voltam, de ez inkább egy mostani
dolog.
Chloe most rendesen körbenézett, és látta,
hogy a kert jobban volt gondozva, mint mikor hónapokkal ezelőtt, először látta.
Emiatt gondolta azt, hogy csak gyönyörűbb lett.
Luccára pillantva baljós érzés telepedett
meg benne, valami, ami a lelke mélyére süllyedt, és megkérdezte: – Miért
kezdtél kertészkedni?
Kérdést feltenni veszélyes volt, mivel a
válasz nem lehetett más, mint az igazság. Felkészültnek
kell lenned a válaszra.
Írisze a leggyönyörűbb zöld árnyalatba
fordult, amit valaha látott, ahogy a napfény játszott rajta. Majdnem fájt
ránéznie, de elfordulni tőle lehetetlen volt.
– Érted – fedte fel a választ, amit már
tudott. – Mikor először megláttalak a pavilon alatt, körülvéve hóval, azon
tűnődtem vajon miképp mutatnál, ha inkább virágok vennének körül. Aztán arra
gondoltam, mennyivel jobban szeretnél itt kint lenni.
Nagyot nyelt és végre sikerült
félrepillantania róla, befogadta az információmorzsát és próbálta azt lehetőség
szerint megérteni. Megérteni Őt.
Sohasem
fogom őt érteni…
Lucca felállt. – Maradj itt.
Figyelte, ahogy visszaviszi a már üres
tányért és vizes palackot a házba. Aztán egy perccel később visszajött,
felhúzta a kesztyűjét és visszatért ugyanarra a pontra, ahol rátalált, mikor
kijött.
– Gyere, segíts, kedvesem.
Hogy?
– Tessék?
– Van ott egy pár kesztyű abban a
vödörben. – Rámutatott a vödörre, miközben felhúzta a másik felét is. – Akarsz
segíteni? Vagy megint egész nap a házban akarsz maradni?
A számításra gondolt, amit tényleg nem
akart csinálni, mielőtt felállt és a vödörhöz ment, hogy kihúzza belőle a pár
kesztyűt. Felhúzta őket, mielőtt Luccához lépett volna és letérdelt a földre
mellette.
– Tudsz valamit a kertészkedésről? –
kérdezte.
Megrázta a fejét és rájött, nyakig benne
van.
Lucca felnevetett érzékelve a gondolatait.
– Nem gond. Megtanítalak.
Nyelt egyet. – Oké.
– Csak kitakarítom a kertet, megszabadulok
a gazoktól és az elszáradt virágoktól. – Megmutatta neki, miképp csinálja,
elmagyarázta, hogyan néznek ki a gazok és hogyan szúrja ki, mely része halott
egy virágnak. – Próbáld meg.
A következő virágágyáshoz lépve óvatosan
kihúzta az azt körülvevő gazokat és levágott egy már elhalt gumót. – M-milyen
volt?
Lucca vigyorgott. – Tökéletes.
Most először azóta, hogy itt volt,
elmosolyodott. – Igazad volt.
Zavarodottság bukkant fel helyes arcán. –
Miben?
– Jobban szeretem.
Arcvonásai visszatértek megszokott kisértő
megjelenésükhöz, tudván, arról beszél, hogy jobban tetszik neki teli
virágokkal. – Helyes.
10 megjegyzés:
Köszönöm ��
Imádtam, köszi!
Köszönöm
Köszönöm☺
Köszönöm ☺️
Köszönöm
Nagyon köszönöm a fordítást!!!!! :-)
Köszönöm 😍🥳
Köszönöm 😊
Köszönöm!
Megjegyzés küldése