Sarah Brianne - Made Men 3. - Chloe

5. fejezet

Az egyetlen szó, ami örökre követné: „szörnyszülött”

Elaine kitette az iskolánál, egyetlen uncia szimpátia nélkül a szemében, ahogy kihessegette Chloét az autóból, így nem késik el a munkából. Nem volt értelme könyörögni neki, hadd ne sétáljon be azokon a kapukon. Mindenesetre inkább részesítette előnyben a Legacy Prep Gimi dzsungelét, mint egy autóban lenni vele.

Ahogy Chloe besétált az iskola kapuin, sok volt egy tizennégy évesnek ezt kezelni, különösen figyelembe véve min ment keresztül, mióta utoljára átsétált azokon az ajtókon. Utolsó alkalommal, mikor áthaladt azon az ajtókereten, nemcsak, hogy más emberként nézett ki, de más ember is volt. A személy, aki ma volt, felismerhetetlen.

Talán nem lesz olyan rossz.

Nagyot nyelve és végre összegyűjtve a bátorságát, hogy kinyissa az ajtót, átlépett a bejáraton. Remélte, hogy új hegei egyfajta szimpátiát ébresztenek majd, eleget, csak hogy békén hagyják. Ennyit kért csupán.

Lehúzva fekete pulcsijának ujjait, hogy eltakarja kézfejeit, sétálni kezdett a folyosón. Szíve azonnal megállt, ahogy a folyosó lassan elcsendesedett. Ami egyszer zajos volt, – hangos pletykálással és csevegéssel kísért lábcsoszogással, és becsapódó öltözőszekrények hangjával volt teli, – az most olyan csendessé vált, hogy hallhattad a leeső tű hangját.

Tudta, hogy rá bámulnak. Hagyd, hogy feldolgozzák. Aztán vége lesz.

Emlékeztetnie kellett magát, hogy egyik lépést tegye a másik után, és koncentráljon, hogy elérje az osztályterem ajtaját, ahogy suttogás hulláma indult meg a folyosón. Függetlenül attól, hogy Chloe nem tudott semmit sem kivenni abból, amit mondtak… míg meg nem hallotta – az egyetlen szó, ami örökké követné: „szörnyszülött”.

Chloe lógatta a fejét, hagyva, hogy hosszú, fekete, selymes haja az arcába hullva eltakarja a hegeket és a szégyent.

A kuncogás a hangosan felszólalótól megindult a folyosón. Tudta, ki volt. Az a bizonyos szőke épp aláírta Chloe halálos ítéletét. Csak vicc volt számára azt gondolni, hogy hamarosan véget ér, maradványa a valaha volt naiv kislánynak.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire elérte az osztálytermet, ahol óvatosan helyet foglalt hátul. Lehajtva tartotta a fejét, ahogy a tanulók bevonultak, suttogva abban a pillanatban, hogy meglátták. Chloe továbbra is lent tartotta a fejét, mikor az óra elkezdődött. Amíg nem hallotta a terem ajtaját nyikorogva kinyílni és aztán a beálló teljes csendet, fel sem nézett.

Tüstént megállt a szíve, miközben a rövid hajú, eperszőke lányt figyelte átsétálni a termen, elfoglalva a helyét elől.

– Kellemes volt a szünideje, Ms. Buchanan? – A tanár felemelte a szemöldökét, ahogy lenézett a késő lányra.

Volt némi rosszindulatú kuncogás a teremben ülők közt, mielőtt a lány válaszolt. – Persze.

Chloénak el kellett néznie a lányról, lepillantva az ölébe látta, hogy a kezeit tördeli. Elfelejtette, mi történt az utolsó napon, mikor iskolába jött. Elfelejtette, mi történt azzal a szegény lánnyal.

Hogy mit tettek vele…

Nagyobb nyomást helyezett a kezeire, ahogy szorongatta őket, utálni kezdte magát a felejtésért. Mindazok után is, amin keresztülment, legalább egyszer gondolhatott volna rá.

Gondolni arra, amit én tettem vele…

Fehér asztalára bámulva az emlék játszódni kezdett a…

Chloe megdöbbenve bámulta, ahogy a csoportból mindenki a tehetetlen lányt verte a földön. Fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen, mivel a csoport vezetői, akik ikrek voltak, Sebastian és Cassandra, már így is kételkedtek a szándékaiban. Folyamatosan ütögették, hogy lássák, hogyan reagál és hogy el fog-e futni. Abban a pillanatban azt mondta magának, hogy fuss, mikor cibálni kezdték a lányt a folyosón, az iskolán kívülre, de az egyikük kapott az alkalmon és megragadta a karját, hogy kövesse.

Ha most elfutott volna, kétségtelenül elkapják és ugyanaz lenne a sorsa, mint a földön fekvő lánynak. Most az egyetlen esélye, hogy segítsen neki az volt, hogy nézi és kivárja, míg elmennek, aztán szerezhet neki segítséget. Máskülönben senki sem tudná, hogy az iskola mögött van, fekve, tehetetlenül hátrahagyva.

Lepillantva a most már véres lányra, epe kezdett feltörni a torkában. Nem tudta, meddig képes nézni anélkül, hogy elárulná magát.

Megkönnyebbülés árasztotta el, mikor mindannyian kivették a részüket és visszavonultak. Olyan gyorsan segítséget akart neki szerezni, amennyire csak lehet.

– Várj.

Ám Sebastian hangja mindenkit megállított.

– Te még nem voltál, Chloe.

Nagyot nyelve gyorsan gondolkodott. – Nem gáz, kihagytuk az ebédet és éhes va…

Sebastian közelebb lökte a földön fekvő testhez. – Rúgd meg, aztán mehetünk.

Lenézve rá Chloe szíve hasadni kezdett.

– Úgy néz ki, mintha elég lenne.

– Jobb, ha kibaszottul megrúgod.

Sebastian és a többiek mind közelebb léptek hozzá, tisztává téve a fenyegetést.

Néhány lépés tett felé, könnyekre akart fakadni és sírni a lányért, sírni és sikítani, amíg valaki jön és megmenti őt. Képtelen volt megrúgni.

– Rúgj meg. Már nem fáj – tátogta csak neki a véres lány halkan.

Érezve, hogy a többiek körbezárják, Chloe becsukta a szemét és hátralendítette a lábát, a bordáiba rúgott elég erővel, hogy boldoggá tegye őket, de nem akkorát, hogy még több fájdalmat okozzon a lánynak.

– Tűnjünk innen. A ribanc vette az üzenetet. Szép munka, Chloe.

Mindenki újra megindult visszafelé, de Chloe nem tudott mozdulni. Annyira undorodott magától abban a pillanatban, hogy megtette, de nem tudott más módot kitalálni, hogy segítséget hozzon a lánynak a végén.

Lebámulva látta a lányt visszabámulni rá esdeklő szemekkel. Chloe látta, hogy könyörög, menjen el velük, hogy ne folytassa a gyanakváskeltést. Nem értette, miért törődik azzal, elverik-e vagy sem. Nem kellett volna foglalkoznia vele, nem azután, amit a csoport, akikkel lógott, tett vele, és ez még csak nem is az első támadás volt.

Az erős akaratú lány továbbra is esdekelt, és a csoport minden mozdulatát figyelte, így megfordult, hogy elmenjen velük.

A földre pillantott, ahogy elsétált, sírni akart. Annyira sajnálom, Elle…

Chloe gyorsan letörölte a könnycseppet, ami a friss sebhelyre hullott.

Megérdemlem, amit velem tett.