Sarah Brianne - Made Men 3. - Chloe

2. fejezet

Vissza az időben

        Fordította: Keiko

       4 évvel korábban

A maró fájdalom az arcán és sajgó teste ébresztette, sikoltásra késztette, de a torka túl száraz volt. Nem csak a szoba volt ismeretlen számára, de a steril szag is. Semmire nem tudott emlékezni, hogy kitalálja, hol a fenében volt, ami olyan érzést keltett benne, mintha keményen begyógyszerezték volna.

Ahogy kábultan próbálta kinyitni a szemét, mindent homályosan látott. Aztán egy alak sétált be a látóterébe.

– Chloe – mondta egy férfi, mielőtt a karjára tette a kezét.

Abban a pillanatban, hogy a férfikéz megérintette a bőrét, emlékek árasztották el az elméjét a rettenetes bűncselekményekről, amiket épp csak elszenvedett, mintha visszamenne az időben, hogy újra átélje az egészet.

Kétségbeesetten próbált sikítani, de gyengének hallatszott, rekedt sóhajként tört elő.

Mikor a kéz nyomása enyhén megnőtt, féktelenül rúgkapálni kezdett, bizonytalanul, vajon túl tudná-e élni még egyszer azt a brutalitást, amit megtapasztalt.

– Én vagyok az, az apád. Chloe, most már biztonságban vagy – az apja csendesen ismételgette, próbálva megnyugtatni.

Csak a karján lévő kézre tudott gondolni, mintha még mindig a gyötrő érintést érezné korábbról.

Csupán meg akarta állítani, így végre képes volt sikoltani. – Engedj el!

Az apja csak még erősebben szorította le mindkét kezét használva.

– Shh! Biztonságban vagy… a kórházban – kezdte, próbált mindent elkövetni, hogy a lány ne hívja fel a figyelmet a szobára.

Forró könnycseppek gurultak le az arcán, mielőtt csoszogó lábak hangja visszhangzott keresztül a szobán és még több kéz szorította le.

– Kérem, nem bírom tovább! – sírt.

– Pánikrohama van. Adjanak neki valamit! – köpte gyorsan az apja, mielőtt Chloe újabb szót szólhatott volna.

Enyhe szúrást érezve a karján, Chloe kezdte elveszíteni a harcot velük szemben. Sajnos míg a teste bódulttá vált, az elméje nem. Még mindig a kínzója kezét érezte magán a szobában lévő embereké helyett.

Keresztülnézve a nővéreken az üres, fehér falra bámult könnyei homályán át.

Kérem, nem akarom, hogy többé megérintsenek.

* * *

– Á-állj! – Chloe fuldoklott, mert mintha századszor érezné, hogy ismét kezek fogják le.

A tű szúrása fájó bőrébe, semminek tűnt az őt markoló kezekhez képest. Arca égett, ahogy könnyei hullottak, ezzel ráébresztve, hogy álmában is sírnia kellett, mivel soha nem volt még csak öt teljes percig sem ébren, mielőtt újra kiütötték.

Ahogy a gyógyszerek felülkerekedtek a testén, az utolsó gondolatában azt kívánta, bárcsak megértenék.

A nővérek az apjával egyetemben azt gondolták, azért sikít, hogy abbahagyják a begyógyszerezését, de csak azért sikított, hogy levegyék a kezüket a testéről.

* * *

A zavarodottság az agyában engedni kezdett, amint felkelt. Chloe újra visszanyerte az öntudatát, fogalma sem volt róla, mennyi ideje van kórházban, vagy hányszor ébredt fel, csak arról, hogy sikolyokkal és fájdalommal végződött. Ez alkalommal mozdulatlanul feküdt, félt akár a szemét is kinyitni.

Érezve az arca fájdalmát, enyhíteni akarta.

Ne mozdulj.

Az emlékek arról a férfiról…

Ne sírj.

Chloénak küzdenie kellett az ösztöneivel és okosan ki kellett gondolnia, hogyan tarthatja vissza őket attól, hogy folytassák a begyógyszerezését. Máskülönben semmi nem marad számomra… ha maradt bármi is.

Még úgy is érezte a jelenlétet a szobában, hogy csukva volt a szeme, és figyelembe véve, hogy az apja minden alkalommal ott volt, mikor felébredt, így szerinte, ő volt ez a jelenlét. Nem volt biztos benne, hogy valaha is elhagyta a szobát, de a kérdés az volt, miért?

Az apja beszélni akart, de abban a pillanatban, hogy hisztérikussá vált, még csak esélyt sem adott neki, hogy felkiáltson, úgy érezte, mintha megőrült volna.

Miért?

Mozgást hallva a kórházi szoba távoli sarkából tudta, hogy a férfi ébren van, így úgy döntött, előnyére fordítja a köztük lévő távolságot.

Chloe nem nyitotta fel a szemét, ahogy elkezdte kinyitni a száját, félve, ha megteszi, a hisztéria felülkerekedik rajta, és az ördögi kör újraindul.

– N-nem szeretném, hogy többé hozzám érjenek – suttogta annyira, amennyire csak tudta.

Hallotta, amint a férfi, aki az apjának hallatszott, feltápászkodik.

Egy arc villant be az elméjébe, ahogy láthatatlan kezeket érzett a torkára szorulni.

– Nem! – Szemei hirtelen felpattantak, hogy felfedjék előtte a homályos kórházi szobát. Chloe vett egy mély levegőt, próbálva egyenletesen tartani a hangját és nyugodt maradni. – Ne gyere közelebb… kérlek.

Egy pillanattal később az apja visszaült a székbe.

A szoba hátborzongatóan csendes volt. Nem értette, miért nem tett fel neki kérdéseket azon tűnődve, mi történt, vagy ami sokkal fontosabb, ki tette ezt vele.

Apa már tudja? Örökre bekasztlizták a férfit?

Úgy vélte, ő ezzel kezdené első ízben.

– Tudod, mi történt velem, ugye?

A kifejezés megviselt arcán megadta a választ.

Apja feltartotta a kezét és lassan felállt. – Nem foglak megérinteni. Csak közelebb szeretnék jönni. Rendben?

Mindent elkövetett, hogy erős maradjon, visszatartva a lélegzetét bólintott, ahogy lassan felé sétált. Csak kicsit lazult el, mikor a férfi megállt az ágy mellett, érintésre tett kísérlet nélkül.

Lenézett rá, befogadva lánya új látványát.

Mikor halk kérdése megválaszolatlan maradt, kényszerítette magát, hogy elsuttogja a szavakat. – Elkaptátok?

Sűrű szemöldök emelkedett fel, ahogy üresen bámult a lányra. – Elkapni kit?

Chloe megdöbbenve pislogott párat, azon tűnődve, vajon álmodik-e, mielőtt a sajgás az arcán elárulta, hogy nem.

– Ki tette ezt velem? – nyögte ki.

– Chloe, autóbaleseted volt. – Úgy hangzott, mintha begyakorolta volna.

– Nem volt autó…

– Egy autóroncsban voltál; ennyiről tudsz – hangja nyugodt és higgadt volt.

Chloe erőszakosan rázni kezdte a fejét, könnyek csordultak a szeméből. – Nem, nem voltam. Ő bánt…

– Egy autóroncsban voltál. Senki sem bántott.

– N-nem! – sikoltott fel újra, ahogy az arca újra égni kezdett a könnyektől.

– Egy autóroncsban voltál; ennyiről tudsz. Egy autóroncsban voltál. Senki sem bántott – kezdett hipnotikusnak hangzani.

Nem csak a feje, de a teste is hevesen kezdett rázkódni. – NEM! NEM! NEM!

Ez alkalommal egy magányos nővér jött a szobába tűvel a kezében, becsukva maga mögött az ajtót.

Az apja előre lépett, lefogva őt, ahogy Chloe próbált olyan hangosan sikítani, amennyire a torka engedte, leküzdve a kezüket, amennyire bírta, mielőtt a tű átszúrta a bőrét karja érzékeny pontján.

A férfi ugyanazzal a dallamos hanggal beszélt felette. – Egy autóroncsban voltál; ennyiről tudsz. Egy autóroncsban voltál. Senki sem bántott…