Sarah Brianne - Made Men 3. - Chloe

8. fejezet

Megégve a démonja keze által

Fordította: Keiko

Elle-nek szüksége volt egy könyvre a szekrényéből, így Chloe vele tartott a szünet alatt, hogy megszerezze. A nap utolsó órája gyorsan közeledett ebéd után. Meglepő módon minden tanórán osztoztak, kivéve a nap másodikján. Míg neki művészet volt, addig Elle-nek egészségügy. Szívás, hogy nem pontosan ugyanaz volt az órarendjük, de hála, egyetlen osztály volt.

Figyelve, ahogy Elle kinyitja a szekrényét látott egy téglalap alakú papírlapot a földre hullani.

– Mi a…? – hajolt előre Elle, hogy felvegye. A másik oldalára fordítva megváltozott az arckifejezése.

Chloe rábámult arra, amiről azt gondolta, hogy egy darab papír, de valójában egy fénykép volt. A kép Elle-ről készült, ahogy feküdt a járdán, véresen és összetörve, pontosan az a kép, amire Chloe gondolt korábban. Az egyiküknek kellett lőnie egy fotót róla, mikor Chloe az iskola felé tartott.

– K-ki csinálta ezt?

Mindketten körbenéztek, hogy lássák, ki helyezte el a képet, és Sebastiant látták ördögien mosolyogva a szekrényének támaszkodva állni.

Elle gyorsan megfordult, a képet a táskájába süllyesztve a könyveivel együtt. – Menj, szedj ki mindent a szekrényedből.

– F-fogalmam sem volt, hogy ő készítette…

– Menj, szedd össze a cuccodat – utasította Elle folytatva szekrényének kipucolását.

– É-én nem tud…

Elle szekrényajtójának csapódása megugrasztotta.

Mély levegőt véve Elle újra próbálkozott. – Tudom, hogy nem tudtad. Órára kell mennünk. Nem boldog, hogy eltángáltam ma reggel az egész autóroncs dologgal, így tudtomra adja, hogy újra a szart is kiverheti belőlem, ha akarja.

Egyetértve Chloe gyorsan a szekrényéhez ment és a tartalmát bizonytalanul a táskájába pakolta.

– S-sajnálom, Elle – suttogta.

– Nem gáz – próbálva jobb kedvre deríteni kinyújtotta a kezét, hogy megveregesse a vállát.

Egy kis zihálás hagyta el Chloe torkát, mielőtt fürgén kitért az útból.

Kissé hátralépve Elle feltartotta a kezeit. – Bocsi.

Chloe egy pillanatot várt, mielőtt visszatért, hogy az utolsó könyvet is eltegye a szekrényéből a táskájába és bezárja azt.

– Oda kell jutnunk az órára… gyorsan.

Figyelve Elle-t szomorú arccal fürgén megindulni, Chloe megdörzsölte a vállát, ahol a lány keze majdnem megérintette. Olyan volt, mintha megégett volna a bőre. Megégve a démonja keze által.

* * *

Elle az ágyán ült és a képre bámult, amit ma talált a szekrényében. Furcsa volt ilyen sérülten látni magát a járdán. Megnézte magát a tükörben, miután megtörtént, de még mindig szokatlan volt személyesen látni, mintha abban a pillanatban tekintett volna le magára, mikor azt gondolta, a halál fogja üdvözölni.

Egy könnycsepp hullott az arcáról a fotóra. Ne hagyd többé, hogy megsirassanak.

Felkelve a könyvespolcához ment és lekapta róla a fotóalbumot. Visszaülve az ágyára átlapozta az oldalakat, rápillantva az évek alatt róla készült képekre.

Minden képen boldognak tűnt, és a hosszú eperszőke haj valaha tökéletesen keretezte az arcát.

Felnyúlva megérintette a megmaradt tincseket, amik most a tarkójáig értek.

Nem, nehogy sírj.

Végre elérkezve az első üres oldalhoz, bedugta az albumba az iszonyú képet magáról, amit Sebastian adott neki figyelmeztetésként. Emlékezni fog erre a pontos képre az iskolaév hátralevő idejében. Aztán, mikor elkezdődik az új év az új iskolájában, majd vissza tud tekinteni erre a fotóra és megköszönheti Istennek, hogy túlélte.

Becsukta a könyvet. – Túl fogom élni.

* * *

Átnézve az étkezőasztalon, Chloe figyelte, ahogy az apja még több pálinkát tölt a poharába.

Lehúzta a tartalmát, majd megkérdezte: – Engem f-f-fogsz bámulni v-vagy eszel?

– Egyél, Chloe – utasította az anyja.

Lepillantva a tányérjára felkapta a villát és enni kezdett, de nem volt étvágya. Az egyetlen ok, amiért ott ült és nem a szobájában, az volt, hogy az anyja ragaszkodott hozzá.

– Hagyd abba, hogy úgy viselkedsz, mintha áldozat lennél – hangzottak újra az anyja szavai a fejében.

Újra felpillantott, mikor hallotta az üveget összekoccanni a férfi poharával.

Gyorsan lenézett a tányérra, mikor ő a másodperc törtrésze alatt lehúzta a pohár tartalmát.

Maxwell a kézfejével megtörölte a száját. – Menj.

Megdöbbenve éles hangján, a lány nem tudott mozdulni. Úgy hangzott, mintha…

– Takarodj a szem-m-mem elől! – rácsapott az asztalra, megremegtetve az ezüst étkészletet. – Még csak-k-k rád sem-m-m tudok nézni!

Felugorva az asztaltól próbált nem elbukni, ahogy rohanni kezdett az asztaltól, mintha az élete függene tőle.

Az apja napról napra ijesztőbb lett, minden nappal egyre jobban és jobban emlékeztette őt arra, aki a rémálmait okozta.

Szemei elfelhősödtek útközben, elhomályosítva a látását. Mikor elérte a szobáját, bevágta maga mögött az ajtót és hátával nekitámaszkodott, mielőtt zokogva a földre roskadt.

Annyiszor kérdezte magától, Miért én? Miért történt ez velem? De ma este más kérdést tett fel magának.

– Miért nem tudtam meghalni?