Sarah Brianne - Made Men 3. - Chloe

11. fejezet

A valóságok közé szorulva

Fordította: Keiko

Chloe mereven feküdt az ágyban a fehér mennyezetet bámulva. Ezidáig bele sem gondolt, milyen lesz egy ottalvós buli.

Nem aludt, de ha mégis, a rémálmai eljöttek érte. Számtalan éjszakát töltött alvás nélkül, mióta az történt vele, és ma este is ezt fogja tenni.

Órákig bámulva az üres plafonra figyelte, ahogy a rémálma a szeme előtt játszódik le, mozdulatlanul, mint minden este, imádkozva, hogy soha ne aludjon el és vetődjön újra az ördög karmai közé.

* * *

A sikolyok rángatták ki elsősorban Elle-t a mélyalvásból. Az ágy heves rázkódása volt az, ami teljesen felébresztette.

Felülve az ágyban Elle lenézett az alvó lányra maga mellett. Az alvásban leltél nyugalmat, de a sötét hajú lány úgy tűnt, az ellenkezőjét találta: gyötrelmet. Még az éjjeli sötétben is látta a csillogó könnycseppeket lehullani Chloe üres szemeiből és fájdalommal teli arcáról.

– Chloe… Chloe… – remélte, hogy a hangja elég lesz, hogy felébressze, nem akarta megérinteni, félt, hogy az még rosszabbá tenné a rémálmot.

Hideg futott végig a gerincén amiatt, hogy tanúja volt valaminek, ami megszállottságnak tűnt.

– Chloe! – kinyúlt…

* * *

A hideg fémasztal alatta éles kontrasztot adott az értelmetlennek tűnő sírástól égő arcával.

– Kérem! Hagyja abba! – semmiféle rúgása és harca nem egyezett azzal, ami őt lefogó kezek milliónak tűnt.

A kést tartó gonosz férfi nevetése gúnyolódva csengett a fülében.

– Maradj nyugton, kicsi lány – közelebb tartotta a kést az arcához – vagy jobban fog fájni.

Rendellenesen nagy, fekete szemeibe nézve biztosra vette, hogy az ördög szemébe néz…

– Chloe!

A felé közeledő kézre ébredve kiugrott az ágyból. Nehezen és gyorsan lélegzett, úgy érezte, mintha lassan megfojtották volna. Nem kapott levegőt.

Elle fürgén felkapcsolta kislámpát, így láthatta, a lány már nem álmodik. Majd Chloe oldalára szaladt.

– Rendben van. Csak egy álom volt. Lélegezz, Chloe.

Mély levegőt véve és körbenézve Chloe ráeszmélt, hogy már nem a rémálma rabja.

Kimerülve eldőlt a padlón, térdeit felhúzta a mellkasához és csendesen sírt, képtelen volt Elle-re nézni. Tudta, mit gondol róla a lány. Szörnyszülött.

Még mindig kirázta a hideg a démon érintésétől. Ennyire élénk volt az álma. Olyan volt, mintha újraélné az egészet.

Elle mellette ült a földön, megbizonyosodva arról, hogy rengeteg hely van közöttük. – Amiről álmodtál, az valóban megtörtént veled, igaz?

Chloe nem válaszolt folytatva a csendes sírást.

Ezt igennek véve Elle más kérdést tett fel. – El fogod mondani nekem, mi történt?

Ismét nem érkezett válasz.

Elle mély lélegzetet vett. – Minden nap hazajövök és egyenesen a szüleim arcába hazudok, a barátaimról mesélek és arról, hogy milyen klassz napom volt az iskolában. Fene mód egyszerűbb, mint elmondani nekik, mennyire rémült vagyok még a lányok mosdóját is használni a suliban. Mikor a kölykök erőszakosak kezdtek lenni, akkor mondtam azt nekik, hogy csatlakoztam a focicsapathoz. Ez segített megmagyarázni, miért voltam mindig tele sérülésekkel, mikor belöktek a szekrénybe vagy akármilyen hitvány dolog történt velem, amit aznapra terveztek. A szüleim bármilyen hazugságot elhisznek, amit mondok nekik, mert még nem tudják hogyan kezeljék, hogy az apám lebénult. Apa függője lett a fájdalomcsillapítóknak, így olyan, mintha itt sem lenne és anya olyan sokat dolgozik, amennyit csak tud, hogy támogasson minket amellett, hogy gondoskodik Joshról, és most már apáról is. Bármiben segítek neki, mikor hazaérek, de többnyire háttérbe szorulok. Tudok gondoskodni magamról és úgy teszek, mintha minden rendben lenne.

Chloe felnézett és látta, hogy néhány könnycsepp hullott Elle arcára.

– Olyan érzésem van, hogy bármi is történt veled, az nem hasonlítható ahhoz, ami velem történt aznap az iskola mögött. De megértem, min mész keresztül, valószínűleg jobban, mint bárki más. Mikor tegnap átmentem hozzád, azt hittem, apád ivása olyan lehet, mint az én apám a fájdalomcsillapítókkal, de most már nem vagyok ebben olyan biztos. Megkértem apát, hogy ne erőltesse meg magát, mivel átjössz és így is tett. A pirulái nem teszik aljassá; csak nemlétezővé.

Chloe nem tudta, mit mondjon.

– Most, hogy minden titkom tudod, akármit mondasz arról, ami veled történt vagy milyen otthon, megígérem, hogy soha, de soha nem mondom el senkinek. Minden nap hazudok és színlelek is, és nem akarom, hogy a szüleim az igazságtól szenvedjenek, azt meg különösen nem akarom, hogy Cassandra és Sebastian megtudja, hogy az apám gyógyszerfüggő. Minden este azt kívántam, bárcsak lenne valaki, akivel ezt megbeszélhetem, hogy tudjam, ez valóság, és most veled meg tudom.

Hogy tudjam, ez a valóság… Ez volt Chloe problémája; a valóságok között ragadt, megkérdőjelezve azt, hogy a rémálmai, vagy amit mondtak volt-e a valós.

Mintha Elle olvasott volna a gondolataiban.

– Amit mindenki mond, hogy történt veled, az nem igaz. Az autóroncs nem igazi. Senki sem tudja, mi történt veled valójában, de most elmondhatod valakinek, akiben bízol.

Chloe tudta, ha valaha elmondja bárkinek is, az Elle lesz. Hitt neki, mikor azt mondta, soha nem mondaná el és sok mindenben hasonlítottak egymásra. Fogalma sem volt Elle szenvedésének mértékéről és örült, hogy mindent elmondott neki.

Chloe el akarta neki mondani, de félt, mert, ha egyszer hangosan kimondta, nem szívhatta vissza. Ha a szavakat egyszer kimondják… akkor az a valóság.

– Mi történt veled igazából, Chloe?

Mély levegőt véve összeszedte a bátorságát, eléggé ahhoz, hogy kicipzározza a vékony felsőt, amiben aludt. Lassan levette és megmutatta a különféle hegeket, amelyek a megbélyegezték a karját. Ez volt az első alkalom, hogy felfedte a tényt, nem csak az arcán sérült meg.

Elle döbbenten kapta kezét a szája elé, fogalma sem volt róla, hogy Chloe további sérüléseket rejtegetett.

Letörölve a könnyeket az arcáról, Chloe a falnak támasztotta a fejét. Aztán felnézett a fehér mennyezetre, a rémálma az elejétől kezdett játszódni.

– Aznap, mikor megvertek, volt az é-éjszaka… mikor a hegeket szereztem.