8. fejezet
A lelkét emésztő rémálmok
Fordította: Keiko
Mély levegőt véve felállt és visszatette a
telefont a zsebébe. Az az egyetlen repedés a kijelzőn emlékeztette a hegekre,
amelyek Chloe arcát ékesítették.
– Drago, megmelegítenéd kérlek Chloe
adagját és felvinnéd neki az emeletre?
Drago bólintott.
Kedvesnek lenni sosem működött Luccának
annál az egyszerű ténynél fogva, hogy sosem volt kedves. Mégis képtelen volt
Chloéval szigorú lenni.
Egy cigire és némi egyedül, gondolkodással
töltött időre szomjazva az egyetlen helyre ment, ahol valamiképp békét lelt.
* * *
A gyors kopogástól az ajtón, majd annak kivágódása
miatt Chloe sikítani akart. A másodperc törtrészére tudta, hogy csak idő
kérdése, mielőtt Lucca elveszi, amit akar. Aztán Drago tűnt fel egy táltát
hozva, amin egy pohár víz, valamint egy tányérnyi gőzölgő, érintetlen étel
állt.
Figyelte, ahogy az ágyra helyezi és nem
hitt a szemének. Hálás volt, miután azt mondák neki, ha nem hagyja el a szobát
éhezni fog.
– K-köszönöm, Drago.
Viselkedése éppoly barátságtalannak tűnt,
mint korábban, amint az ablak felé biccentett. – Ne nekem köszönd. Köszönd Luccának.
Tessék?
Felugrott az ágyról, majd az ablakhoz sétált, amint meghallotta az ajtó
csapódását a férfi után.
Széthúzta a függönyt és látta, hogy Lucca
a megvilágított pavilonban ül cigarettával a szájában. Ilyen távolságból majdhogynem
gyönyörűnek tűnt egy sötét módon. Igen, mindig megrémítette, és arra késztette,
hogy féltse az életét attól a pillanattól kezdve, hogy találkozott vele, de nem
tagadhatta azt a piciny részt benne, amely hozzá fordult. Megesküdött volna,
hogy néha hallotta, ahogy szólítja.
A cigaretta fényesebben parázslott, mikor
mélyen beleszippantott, amitől fények és árnyak táncoltak helyes arcvonásain.
Úgy tűnt, mélyen a gondolataiba merült, olyan arckifejezést öltve fel, amely
jól illett hozzá, és tűnődésre késztette, vajon milyen gondolatok fordulhatnak
meg a férfi fejében.
Ő… kísértetiesen gyönyörű volt.
Chloe gyorsan visszahúzta a függönyt,
remegett és hátrabotladozott. Ez az egyetlen gondolat valódi félelemmel
töltötte el, úgy, mint semmi más azelőtt. Félt mindentől, de sose féltette
magát. Mostanáig.
* * *
A kinyíló ajtó hangja törte meg a
szendergését, de a sikoly késztette ébredésre. Elfutott Drago mellett, tudta, ő
jött ébreszteni, hogy kövesse a sikolyokat.
Szíve megveszekedetten dübörgött. Aztán
apró darabokra hullott a kiabálásból jól kivehető fájdalom hallattán. Semmihez
sem hasonlított, amit valaha hallott.
A sikolyok egyre hangosabbak lettek, minél
közelebb ért a szobájához, és mikor kinyitotta az ajtót a látvány kishíján
térdre kényszerítette.
Lucca mindig is legyőzhetetlennek gondolta
magát sokféle tekintetben, de a visítások, amik elhagyták a torkát és a remegés,
amely testét gyötörte, az ellenkezőjét bizonyította.
Félt, széttépték és kettétörték.
Kétségbeesetten magához akarta szorítani és fel akarta ébreszteni, hogy örökre
kitörölje a rémálmokat, amelyek a lelkét emésztik. Nem számított mennyire
vágyott erre, a másik fele tudta, nem teheti. Tudta, hogy a lány nagyon messze
állt attól, hogy el tudja fogadni az érintést, amiért ő úgy sóvárgott.
– Chloe… – Hangja megtört suttogásként
jött elő. Kérlek, kelj fel, kedvesem.
Összetörte a szívét, és ha a rémálmok
tovább tartanak, megtörik.
Egy lépést téve hangja emelkedni kezdett
nevének minden egyes kiáltásával. – Chloe… Chloe… Chloe!
* * *
Az arcán lecsorgó vér beleégett a bőrébe.
Tudta, már akkor, hogy sohasem felejti el az érzést, ahogy a könnycseppek
találkoznak a vérrel és véres könny ösvényét perzselik az arcára.
– Kérem, csak öljön… – Nehéz volt
elsuttognia kérését rekedt hangjával, de meg kellett próbálnia, kegyelemben
reménykedve.
Az őrült férfi nevetni kezdett, miközben a
kés pengéjével cirógatta a bőrét. – Kicsi lány, ez csak a kezdet.
Lehunyva a szemeit újabb könnycsepp
buggyant ki és keveredett a forró vérrel. A kegyelem ma este nem érkezik, így
egy utolsó dologban reménykedhet. Hogy megmentik…
Szemei lassan kinyíltak az ismétlődő
szavak hallatán.
– Chloe, ébredj és minden rendben lesz.
Teljesen kinyitva a szemeit a sötét
szobában az árnyékba burkolózó Luccát látta egy lépésnyire, a folyosóról
beszűrődő fény ragyogással vette körbe. A rémálmából származó félelem
megmaradt, felébresztette, csakhogy lássa a másik fogva tartóját.
Lucca érezte a feléje irányuló félelmet,
de nyugodt maradt és azt mondta: – Látod? Minden rendben. Megígérem, nem foglak
bántani.
Chloe ellazult a matracon. A férfi hangja
puha volt, mégis erős, valamiképp biztonságban érezte magát tőle, ahogy soha
nem érezte magát rémálmából felriadva. Azt is tudta, hogy komolyan gondolta az
ígéretét, csak abból, ahogy mondta.
Lucca tett egy lépést felé. – Ez nem csak
egy rémálom volt, igaz?
Szorosabban maga köré ölelve a takarót
komolyan megrázta a fejét. Nem volt értelme tagadni. Egyetlen pillantás Lucca
szemébe elárulta, hogy tudja az igazságot.
– Aludj vissza, kedvesem.
Azt hitte a keze kinyúlt felé, mielőtt
gyorsan eltűnt a sötét szobában. Csak akkor jött rá, hogy a sarokban álló
székben ül, mikor megszólalt.
– Itt vagyok…
Ennek kellett lennie a teljes nem létező
alvásnak azóta, hogy itt van, de szemei lassan lecsukódtak.
– … itt vagyok, Chloe.
* * *
Egy órába telt, mire Lucca öklei
ellazultak és hátradőlt a székben. Minden erejére szüksége volt, hogy ne menjen
oda hozzá és ölelje, hogy ne érintse meg és bizonyosodjon meg róla, jól van.
Az, hogy nézhette alvás közben megmutatta neki mennyire kísérti a lányt a múltja,
még álmaiban is.
Ez volt az utolsó szalmaszál. Eleget várt.
Holnap megváltozik az életük, eggyé olvadnak.
Egy dolog biztos volt; ez messze állt a
rémálmoktól. Ezek emlékek voltak.
10 megjegyzés:
Köszönöm ❤
Köszönöm szépen🌹😍
Köszönöm
Köszönöm szépen: )
Imádom
Izgalmas nagyon! Várom a folytatást. Köszönöm a fordítást!!
Köszönöm :)
Ez nagyon izgalmas lesz! Alig várom! Köszönöm!
Nagyon köszönöm szépen a fordítást :-)
Köszönöm szépen
Köszönöm szépen 😊💖
Megjegyzés küldése