Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

8. fejezet

A lelkét emésztő rémálmok

Fordította: Keiko

Mély levegőt véve felállt és visszatette a telefont a zsebébe. Az az egyetlen repedés a kijelzőn emlékeztette a hegekre, amelyek Chloe arcát ékesítették.

– Drago, megmelegítenéd kérlek Chloe adagját és felvinnéd neki az emeletre?

Drago bólintott.

Kedvesnek lenni sosem működött Luccának annál az egyszerű ténynél fogva, hogy sosem volt kedves. Mégis képtelen volt Chloéval szigorú lenni.

Egy cigire és némi egyedül, gondolkodással töltött időre szomjazva az egyetlen helyre ment, ahol valamiképp békét lelt.

* * *

A gyors kopogástól az ajtón, majd annak kivágódása miatt Chloe sikítani akart. A másodperc törtrészére tudta, hogy csak idő kérdése, mielőtt Lucca elveszi, amit akar. Aztán Drago tűnt fel egy táltát hozva, amin egy pohár víz, valamint egy tányérnyi gőzölgő, érintetlen étel állt.

Figyelte, ahogy az ágyra helyezi és nem hitt a szemének. Hálás volt, miután azt mondák neki, ha nem hagyja el a szobát éhezni fog.

– K-köszönöm, Drago.

Viselkedése éppoly barátságtalannak tűnt, mint korábban, amint az ablak felé biccentett. – Ne nekem köszönd. Köszönd Luccának.

Tessék? Felugrott az ágyról, majd az ablakhoz sétált, amint meghallotta az ajtó csapódását a férfi után.

Széthúzta a függönyt és látta, hogy Lucca a megvilágított pavilonban ül cigarettával a szájában. Ilyen távolságból majdhogynem gyönyörűnek tűnt egy sötét módon. Igen, mindig megrémítette, és arra késztette, hogy féltse az életét attól a pillanattól kezdve, hogy találkozott vele, de nem tagadhatta azt a piciny részt benne, amely hozzá fordult. Megesküdött volna, hogy néha hallotta, ahogy szólítja.

A cigaretta fényesebben parázslott, mikor mélyen beleszippantott, amitől fények és árnyak táncoltak helyes arcvonásain. Úgy tűnt, mélyen a gondolataiba merült, olyan arckifejezést öltve fel, amely jól illett hozzá, és tűnődésre késztette, vajon milyen gondolatok fordulhatnak meg a férfi fejében.

Ő… kísértetiesen gyönyörű volt.

Chloe gyorsan visszahúzta a függönyt, remegett és hátrabotladozott. Ez az egyetlen gondolat valódi félelemmel töltötte el, úgy, mint semmi más azelőtt. Félt mindentől, de sose féltette magát. Mostanáig.

* * *

A kinyíló ajtó hangja törte meg a szendergését, de a sikoly késztette ébredésre. Elfutott Drago mellett, tudta, ő jött ébreszteni, hogy kövesse a sikolyokat.

Szíve megveszekedetten dübörgött. Aztán apró darabokra hullott a kiabálásból jól kivehető fájdalom hallattán. Semmihez sem hasonlított, amit valaha hallott.

A sikolyok egyre hangosabbak lettek, minél közelebb ért a szobájához, és mikor kinyitotta az ajtót a látvány kishíján térdre kényszerítette.

Lucca mindig is legyőzhetetlennek gondolta magát sokféle tekintetben, de a visítások, amik elhagyták a torkát és a remegés, amely testét gyötörte, az ellenkezőjét bizonyította.

Félt, széttépték és kettétörték. Kétségbeesetten magához akarta szorítani és fel akarta ébreszteni, hogy örökre kitörölje a rémálmokat, amelyek a lelkét emésztik. Nem számított mennyire vágyott erre, a másik fele tudta, nem teheti. Tudta, hogy a lány nagyon messze állt attól, hogy el tudja fogadni az érintést, amiért ő úgy sóvárgott.

– Chloe… – Hangja megtört suttogásként jött elő. Kérlek, kelj fel, kedvesem.

Összetörte a szívét, és ha a rémálmok tovább tartanak, megtörik.

Egy lépést téve hangja emelkedni kezdett nevének minden egyes kiáltásával. – Chloe… Chloe… Chloe!

* * *

Az arcán lecsorgó vér beleégett a bőrébe. Tudta, már akkor, hogy sohasem felejti el az érzést, ahogy a könnycseppek találkoznak a vérrel és véres könny ösvényét perzselik az arcára.

– Kérem, csak öljön… – Nehéz volt elsuttognia kérését rekedt hangjával, de meg kellett próbálnia, kegyelemben reménykedve.

Az őrült férfi nevetni kezdett, miközben a kés pengéjével cirógatta a bőrét. – Kicsi lány, ez csak a kezdet.

Lehunyva a szemeit újabb könnycsepp buggyant ki és keveredett a forró vérrel. A kegyelem ma este nem érkezik, így egy utolsó dologban reménykedhet. Hogy megmentik…

Szemei lassan kinyíltak az ismétlődő szavak hallatán.

– Chloe, ébredj és minden rendben lesz.

Teljesen kinyitva a szemeit a sötét szobában az árnyékba burkolózó Luccát látta egy lépésnyire, a folyosóról beszűrődő fény ragyogással vette körbe. A rémálmából származó félelem megmaradt, felébresztette, csakhogy lássa a másik fogva tartóját.

Lucca érezte a feléje irányuló félelmet, de nyugodt maradt és azt mondta: – Látod? Minden rendben. Megígérem, nem foglak bántani.

Chloe ellazult a matracon. A férfi hangja puha volt, mégis erős, valamiképp biztonságban érezte magát tőle, ahogy soha nem érezte magát rémálmából felriadva. Azt is tudta, hogy komolyan gondolta az ígéretét, csak abból, ahogy mondta.

Lucca tett egy lépést felé. – Ez nem csak egy rémálom volt, igaz?

Szorosabban maga köré ölelve a takarót komolyan megrázta a fejét. Nem volt értelme tagadni. Egyetlen pillantás Lucca szemébe elárulta, hogy tudja az igazságot.

– Aludj vissza, kedvesem.

Azt hitte a keze kinyúlt felé, mielőtt gyorsan eltűnt a sötét szobában. Csak akkor jött rá, hogy a sarokban álló székben ül, mikor megszólalt.

– Itt vagyok…

Ennek kellett lennie a teljes nem létező alvásnak azóta, hogy itt van, de szemei lassan lecsukódtak.

– … itt vagyok, Chloe.

* * *

Egy órába telt, mire Lucca öklei ellazultak és hátradőlt a székben. Minden erejére szüksége volt, hogy ne menjen oda hozzá és ölelje, hogy ne érintse meg és bizonyosodjon meg róla, jól van. Az, hogy nézhette alvás közben megmutatta neki mennyire kísérti a lányt a múltja, még álmaiban is.

Ez volt az utolsó szalmaszál. Eleget várt. Holnap megváltozik az életük, eggyé olvadnak.

Egy dolog biztos volt; ez messze állt a rémálmoktól. Ezek emlékek voltak.