Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

10. fejezet

Eladta a lelkét a Mumusnak

Fordította: Keiko

– Odalent várnak.

Chloe ismét bevette magát a szobába, miután Lucca otthagyta aznap reggel az előszobában. Ekkortájt szólt Drago, hogy kész a vacsora, de ma valami másért jött. Amennyire nem akart menni, a jelenléte annyira nem hagyott számára választást.

Követte őt lefelé; az étel csodálatos illata megcsapta az orrát, amitől üres gyomra korogni kezdett. Mikor elérték az étkezőt ugyanaz a látvány fogadta, mint tegnap, eltekintve attól a pár változtatástól, hogy most csak egy tányér feküdt az asztalon és Lucca már ette a steaket törtburgonyával.

– Ülj ide – utasította, amint Drago eltűnt, ezzel egyedül hagyva őket.

Chloe óvatosan leült mellé megszorítva a kezét az ölében, ahogy Lucca mélyre vágott a húsba, kifaragva egy kis darabot, mielőtt megette.

Mikor megrágta a falatot, megszólalt. – Alkut akarok kötni veled, kedvesem.

Borzongás futott végig a gerincén. Nem volt benne biztos, hogy bárki is élve kerülne ki egy Mumussal kötött alkuból.

– M-miféle alkut?

Ördögi mosoly bukkant fel az ajkain. – Itt maradsz velem, és ha még mindig akarod, megígérem, hagyom, hogy kisétálj azon az ajtón az első szemesztered végén.

– Ennyi? – Nem fogja hagyni, hogy ennyire egyszerű legyen.

– Vannak szabályaim.

Chloe lenyelte a gombócot a torkában, túl rémült volt ahhoz, hogy akár csak megkérdezze, mik azok. Tudtam, hogy nem hagyja.

– Az első könnyű, mivel én is megteszem érted. – Újabb darab húst kezdett levágni. – Mikor kérdezlek, tilos hazudnod.

Chloe a homlokát ráncolta. – Akkor bármit kérdezhetek, elmondod?

– Igen, de csak akkor kérdezz, ha tudni akarod az igazságot.

Már készen állt, hogy feltegyen neki egy kérdést, mielőtt a figyelmeztetés miatt meggondolta magát. Jól át kellett gondolnia, hogy valóban tudni akart-e róla bizonyos dolgokat.

– M-mi más?

– Veled akarom tölteni az estéket. Velem fogsz vacsorázni minden este, azután segíteni akarok neked felülkerekedni – Lucca kékeszöld pillantása felemelkedett, belekapaszkodott a tekintetébe – az érintéstől való félelmeden.

Chloe vére megfagyott, nem akart részt venni ezekben a tervekben. – N-ne…

– Akkor addig maradsz itt, amíg kedvem tartja – mondta hanyagul, visszatérve a vacsorájához.

Körmei a tenyerébe vájtak. Ultimátumot adott neki. Attól tartott, ha valaha is ki akart sétálni azon az ajtón, bele kell mennie.

– Van még valami? – suttogta.

Lucca visszanézett rá. – Egy utolsó dolog. Mikor azt kérem, csinálj meg valamit, megteszed. De tudd, nem kérnék semmi olyat, amiről úgy gondolom, nem tudod kezelni.

Ez volt az. Elajándékozza az életét. Lucca elvesz tőle mindent, amibe kapaszkodhat, mindent, amit a túléléshez használt.

Chloe ünnepélyesen bólintott. Más választás nem lévén szerencsés lesz, ha élve kisétálhat a bejárati ajtón.

Lucca ráemelte a szemöldökét. – Áll az alku?

Ez volt az a pillanat, amikor Chloe átadta az életét Luccának abban a reményben, hogy egy nap visszaadja neki. – Áll az alku.

Nem tellett sokba, hogy a közelgő végzet bekússzon. Látta, hogy játékként tekint rá. Egy játékra, amit már megnyert.

– Éhes vagy? – kérdezte egyszerűen, mintha az előbb folytatott beszélgetés meg se történt volna.

Amennyire azt kívánta, bárcsak visszafuthatna a szobájába, többé nem tehette. Ez része volt az alkunak. Velem fogsz vacsorázni minden este.

– Igen.

A villáját használva Lucca felkapott egy darabot a steakjéből és felé tartotta, várva, hogy bekapja. Pillantása sugallta, ez nem felajánlás, sokkal inkább utasítás volt.

– N-nem akarom e-elvenni a vacsorád. Szedek magamnak.

A férfi leeresztette a kezét. – Talán úgy döntöttem, hogy neked nem csinálok. Még mindig itt kell ülnöd és velem vacsoráznod.

Chloe rábámult. Valami benne úgy érzékelte, megbántódott, hogy nem ült itt vele és fogyasztotta a vacsorák egyikét, amit… nekem készített?

– Értem.

Veled akarom tölteni az estéket. Most már értette. Minden este vacsorát készített, és egyik este sem csatlakozott hozzá. Drago figyelmeztette; mondta, hogy a tűzzel játszik, ami pontosan leírta az egészet.

Lucca ismét felemelte a kezét, közel vitte a szaftos húst az ajkához, ezzel utasítva, hogy vegye el.

Mikor azt kérem, csinálj meg valamit, megteszed.

Lassan szétnyitotta az ajkait, azt kívánta, bárcsak lehunyhatná a szemeit, de a tekintete fogva tartotta. Bekapta a falatot, majd ajkaival elengedte a villát. Ezután szemeit egyből lesütötte, amint rágni kezdett.

Elmosolyodott. – Mondtam, Chloe, semmi olyat nem kérnék, amiről úgy gondolom, hogy nem tudod kezelni.

Nem számított rá, hogy leteszi a villát és feláll, hogy kimenjen a konyhába. Mikor visszatért az asztalhoz, letett egy teli tányért elé.

Valahogy valamiképp mindig meglepte.

– K-köszönöm.

– Szívesen, kedvesem.

Lucca számára könnyű volt folytatni az evést, de számára nem volt az. Épp eladta a lelkét a Mumusnak.

Csendben elfogyasztották a vacsorát, és mikor a férfi kivitte a tányérokat a konyhába, Chloe remélte, hogy elereszti. Viszont neki más tervei voltak.

Figyelte, ahogy bemegy a nappaliba és helyet foglal a nagy bőrfotelben, mielőtt intett neki.

Vonakodva állt, majd sétált felé kétségbeesetten egymásba kulcsolt kezekkel.

– Azt akarom, hogy leülj – elvette a párnát maga mellől és a földre tette a lába mellett – ide.

A kézszorongatás átment tördelésbe, ahogy hihetetlenül ideges lett.

A nagy párnára nézve próbált kijutni. – M-miért n-nem ü-ü-ül…

– Mert azt akarom, hogy a lábamnál ülj. – Lucca mosolygott.

Chloe rázni kezdte a fejét. – Sz-szerintem n-nem megy.

– De, menni fog, kedvesem.

Figyelte, ahogy lazán hátradől a székben és rájött, hogy bármelyik másik nő hihetetlenül szexinek gondolná és nem kellene kétszer mondani. De ő csak arra tudott gondolni, hogy mennyire szélesre tárt a lába, tudván, hogy bal lába talán megérinti.

Mikor nem mozdult a kérés szerint, Lucca hangja parancsoló tónust öltött. – Alkut kötöttünk, emlékszel?

Segíteni akarok felülkerekedni az érintéstől való félelmeden.

Biztos volt benne, hogy sohasem lenne képes megmagyarázni, miért követte az utasításait, mikor a hangja mélyült. Mégis ott volt, elnyomta az idegességét, ahogy lassan elhelyezkedett a lábánál fekvő párnán. Hátát a fotel karfájának döntve tartotta, mereven ült, óvatosan, hogy még csak ne is horzsolja sötét farmerét.

Most, hogy ott volt lent, Chloe túl rémült volt ahhoz, hogy akár csak megmozduljon, túlságosan félt ilyen közelségben ülni hozzá. A bensőjéig rettegett tőle, és ez tűnődésre késztette, miféle játékok lehetnek még a tarsolyában ma estére.

Lucca bekapcsolta a nagy tévét. Végigpörgetve a csatornákat egy régi focimeccsen állt meg.

Chloe a kijelzőre bámult, jottányit sem mozdult, várta, hogy ő mozduljon vagy valamit kérjen tőle. Hála Istennek nem tette, úgy tűnt belemerült a meccsbe, nem is figyelve rá.

Mikor végre ellazult és a férfi lábaiból áradó hő is kevésbé gyötörte, Lucca kikapcsolta a tévét magára vonva a figyelmét.

Kérlek, hadd menjek, kezdett könyörögni gondolatban.

– Elmehetsz…

Chloe gyorsan felugrott, még mielőtt az utolsó szót kimondhatta volna. Még csak vissza sem nézett, ahogy egyenesen a szobájába ment, félt, hogy talán meggondolja magát.

Most, szobájának biztonságában kezével dörzsölni kezdte a karját, ami még mindig meleg volt teste közelségétől. Öntudatlanul tette számos percen keresztül, újra és újra megdörzsölte, mielőtt leejtette a kezét ráébredve, hogy a meleget próbálta bent tartani. Az Ő melegét.

Chloe nem tudta még, de az a része, amely éhezett az emberi érintésre, éledezett. És hamarosan találkozik azon részével, amit oly hosszú idővel ezelőtt eltemetett magában.