Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

15. fejezet

A szörnyű név

Fordította: Keiko

Kibámulva az őket körülvevő ürességre Lucca a földútra összpontosított és várta, hogy megjelenjenek az autók. A Carusók két órával korábban érkeztek, hogy átvizsgálják a helyet valami után, amit a lehetséges ellenség tett. Fekete Cadillac-jeik felsorakoztak az üres raktárépület előtt, és mindegyik katona pakolászott arra az esetre, ha a Lucianók idén úgy döntenek, hogy véget vetnek a békének.

Minden évben egyszer Kansas City két maffia családja találkozott egy, a városon kívül eső terepen, ahol egyenlők voltak. Ez volt a módja, hogy fenntartsák a békét; hogy megakadályozzák egy újabb háború kitörését, mivel az utolsó majdnem eltörölte a Luciano nevet.

Lucca játszadozni kezdett az öngyújtójával, tekintetét le sem vette az útról. Mióta csatlakozott a családhoz, minden évben a mai napig úgy jött ide, hogy nem érzett semmit. Ám idén valami nyugtalanságot érzékelt a levegőben.

Kezdte elveszíteni a türelmét. Nem szerette otthon, egyedül hagyni Chloét, miközben ő ilyen távol volt és csak Sal védte a lányt.

Ha nem akarnám látni… elmennék.

Végre kezdtek feltűnni az autók. Figyelte, ahogy lehúzódnak és a férfiak kiszállnak. Megfigyelt minden egyes férfit mígnem meglátta azt, amelyikre várt.

Lucca visszacsúsztatta az öngyújtót a zsebébe és hallotta, amint az nekikoccan a másik fémtárgynak. Kihúzva egy nagy, súlyos aranygyűrűt a téglalap alakú kialakításra pillantott, aminek a közepén egy pecsételt lópatkó kapott helyet, apró gyémántokkal körülvéve.

A raktár ajtaja kinyílt, arra sarkallva, hogy visszacsúsztassa azt a zsebébe. Megfordult és ránézett a két, egymással szemben álló asztalra. Dante az egyik közepénél ült tanácsadójával, Vinny-vel a jobb oldalán. Bal oldalán állt egy üres szék számára. Viszont ő arra várt, hogy a Lucianók megtöltsék a másik asztalt, mielőtt a széke felé vette az irányt.

Mielőtt leült az asztalra helyezte doboz cigarettáját és öngyújtóját. Ezután hallgatta a két főnököt, ahogy belekezdenek a megbeszélésbe; egyszer sem szólalt meg. Inkább figyelte a férfiakat.

A Lucianók totális ellentétei voltak a Carusóknak. Amennyire a Carusók makulátlanok, a Lucianók annyira züllöttek. Azok, akik öltönyt viseltek messze nem azokat a drága olasz darabokat hordták, amikről a maffia gyakran ismeretes volt. A hajápolás sem volt feltétel náluk. Néhányukat tetőtől talpig tetoválások fedték. Primitív kinézetű család voltak, ami jól illett ahhoz a környékhez, amit Kansas City-ben birtokoltak. Itt, a raktárépületben a Carusók kirívóak voltak, míg a Lucianók mintha otthon lettek volna.

Egy sötét hajú ikerpár tetoválásokkal fedve ült az egyik oldalt, míg a másikon egy sólyomszerű férfi barna hajjal, aki úgy tűnt, ugyanazt teszi, mint Lucca – felméri az ellenséget.

Lucca dolga volt minden egyes tagot ismerni. Ők hárman testvérek voltak, ugyanattól az apától, de csak az ikrek származtak ugyanattól az anyától. Angel és Matthias fiatalabbak voltak, mint bátyjuk, Dominic. Ő és Lucca mindketten a család kisfőnökei voltak, az apjuk alatt. Habár Dominic egy kicsit idősebb volt nála, mégsem volt annyi ideje kisfőnök, mint Lucca. Csak egy éve tudhatja magáénak a címet.

Előhúzva egy szál cigit Lucca az ajkai közé vette azt, miközben legyintett a csuklójával, ezzel lángra gyújtva a Zippót és meggyújtva a szál végét. Mélyet szippantott, amint tekintete az asztal közepén ülő férfira vándorolt.

A Carusók a vezetéknevén szólították Lucianót, de az emberei között más néven volt ismeretes. Olyan néven, amit ők adtak neki tiszteletből, egy rettegett néven. Dante hosszú idővel ezelőtt elmondta Luccának, ne hívja a szörnyű néven, mert minden volt, csak rettegett nem.

Luciano megigazította a zakóját. – Mielőtt véget vetünk ennek a találkozónak, tudod, hogy meg kell kérjelek, Dante, adj nagyobb területet Kansas City-ből.

– Mostanra tudnod kellene a válaszom, Luciano, és ez nem változott még ennyi év után sem.

Aljas mosoly kúszott Luciano vékony ajkára. – Reméltem ez az év lesz az, amikor megfeledkezhetünk az egyezmény azon részéről.

– Akkor talán meg kellene feledkeznünk az egész egyezményről. – Pöccintette le a földre Lucca a hamut. – Szerintem az idő elfeledteti veled milyen közel áll a Luciano név a letűnéshez. A Carusók akartak véget vetni a háborúnak és döntöttek úgy, hogy lehetőséget adnak egy egyezményre, így a Lucianók nem halnak ki. Mondd csak, hányan vagytok most?

Luciano két embere beállt mögé, míg az egyetlen a Carusók mögött Drago volt. Nagyobb volt, mint a két Luciano együttvéve.

Luciano kissé megfeszítette az állkapcsát. – Én és a három fiam tovább fogjuk vinni a Luciano nevet.

Lucca mosolygott, miközben mélyen beleszívott a cigijébe. – Igen, és köszönhetően a Caruso család nagylelkűségének, tovább vihetitek a megállapodás szerinti területen.

Úgy tűnt, a tágas raktárépület levegőjét kiszipolyozták. Amint Luciano bólintott, visszatért.

Ezután Dante bólintott és felállt, ahogy begombolta zakóját és lezárta a megbeszélést. Luciano is felállt, és a két férfi kijött az asztalok mögül, hogy megrázzák egymás kezét.

– Örülök, hogy ismét sikeres találkozón vagyunk túl. Jövőre találkozunk, Luciano.

– Jövőre, Dante.

A két férfi elengedte egymást, aztán Dante kivezette a Caruso családot. Lucca viszont továbbra is ott ült, figyelte az embereit és Lucianókat egyesével távozni a raktárból, mígnem már csak ő és egy valaki maradt.

Végül felállt és a csikkre lépett, ami még mindig füstölt ott, ahova ledobta. Felvette a dobozt és az öngyújtót az asztalról, majd zsebre tette őket, miközben megragadta a súlyos gyűrűt, ami ránehezedett.

A rideg férfi végigpásztázta. – Az apád mellett úgy néztél ki, mintha a rossz asztalnál ülnél. Majdnem beillenél Lucianóak.

– Majdnem. – Megforgatta a gyűrűt az ujjai közt és az egyetlen férfi felé sétált, aki az épületben maradt.

– Igen, nos, mindketten tudjuk, hogy miként festesz, ha rendbe szeded magad.

Ahogy Luciano hangja sötétre változott, Luccáé sötétebb lett. – Igen, tudjuk. – Feltartva a gyűrűt elé folytatta. – Láttad már ezt a gyűrűt korábban?

Felkapva a gyűrűt Luciano arca kezdett illeni a hangjához. – Nem, nem láttam. Miért kérdezed?

Lucca rejtélyes mosolyt villantott. – Próbálom megtalálni az új kutyám tulajdonosát.

Értve a burkolt célzást, a férfi visszaadta a gyűrűt. – Meg vagyok lepve, hogy nem altattad le a kutyát.

– Szeretem őket. – Visszatette a gyűrűt a zsebébe.

Luciano szórakozottnak tűnt a szóválasztása alapján. – Viszlát, Lucca.

Lucca belebámult az előtte álló férfi lélektelen fekete szemeibe. – Még látjuk egymást, Lucifer.

Lucca akarta – muszáj volt – azon a néven szólítania, hogy megmutassa, nincs olyan ember, akitől félne, még magától az Ördögtől sem.

Hamarosan.