Cora Reilly - Maffiába születve 4. - A kísértés hatalmában

Fordította: Feyre

Negyedik fejezett

Liliana

Néha úgy éreztem, hogy minden nap bizonyítanom kell Apámnak. Várta, hogy elszúrjam, mint Gianna, de nem voltam benne biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges; soha nem veszített szem elől. Hacsak nem kezdtem valamit az egyik ókori testőrömmel, kizárt, hogy beszennyezzem a becsületemet. De apa még mindig nem bocsátott meg Giannának, ezért nem láttam őt már majdnem két éve. Megtiltották neki, hogy Chicagóba jöjjön, én pedig nem látogathattam New Yorkba. Ha nem lett volna Aria sunyisága, még telefonon sem beszélhettem volna Giannával.

Néha még én is haragot éreztem Gianna iránt, mert a szökése pokollá tette az életemet. Talán Apánk kevésbé lett volna szigorú, ha Gianna a szabályok szerint játszik. Aztán voltak pillanatok, amikor csodáltam őt a merészségéért. Nem volt olyan éjszaka, amikor ne álmodtam volna a szabadságról. Nem igazán akartam menekülni, de azt kívántam, bárcsak több szabadságot faraghatnék magamnak az életemben. Szabadságot a randizásra, szabadságot arra, hogy szerelmes legyek és együtt legyek azzal a személlyel, akivel akarok.

Már nem is emlékeztem, milyen érzés szerelmesnek lenni. Ahogy Giannát, úgy Romerót sem láttam már majdnem két éve. Amit akkoriban éreztem iránta, az nem volt szerelem, közel sem. Csodálat és rajongás volt, ezt most már tudtam. De nem volt senki más. Persze, nehéz volt olyasvalakivel találkozni, akibe beleszerethetsz, ha egy lányiskolába jártál, és nem mehettél sehova egyedül.

Az üvegcsörömpölés hangja szakított ki a gondolataimból. Felugrottam az ágyamról, és kinyitottam az ajtót.

– Anya? – szólítottam.

Egész délelőtt nem volt itthon. Nem jött válasz, de hallottam, hogy valaki mozog a konyhában.

Kiosontam a szobámból és lefelé mentem a lépcsőn.

– Anya? – Újra megpróbáltam, amikor már majdnem elértem a konyhaajtóhoz. Még mindig nem válaszolt senki. Kinyomtam az ajtót, és beléptem. Egy törött borosüveg hevert a padlón, körülötte vörösbor. Anya mellette térdelt, krémszínű szoknyája lassan felszívta a folyadékot, de úgy tűnt, észre sem veszi. Egy szilánkot bámult a tenyerében, mintha abban lenne a válasz minden kérdésére. Még sosem láttam őt ilyennek. Odasétáltam hozzá.

– Anyu? – Szinte soha nem szólítottam így, de ebben a pillanatban ez tűnt a megfelelő választásnak.

Felnézett, kék szemei fókuszálatlanok és könnyesek voltak.

– Ó, itthon vagy?

Hol máshol lennék? Akartam kérdezni, de ehelyett megérintettem a vállát, és megkérdeztem:

– Mi a baj? Jól vagy?

Ismét a kezében lévő törött üvegdarabra bámult, majd a földre ejtette. Felsegítettem. Nem állt stabilan a lábán, és éreztem a leheletén az alkohol szagát. Még korán volt ahhoz, hogy elkezdjen inni, és amúgy sem volt nagy ivó.

– Az orvosnál voltam.

Megdermedtem.

– Beteg vagy? Mi a baj?

– Tüdőrák – mondta egy apró vállrándítással. – Harmadik stádium.

– De te sosem dohányoztál! Hogy lehetséges ez egyáltalán?

– Előfordulhat – mondta. – Hamarosan el kell kezdenem a kemoterápiát.

Átkaroltam, tehetetlennek és kicsinek éreztem magam e hír súlya alatt.

– Apa tudja?

– Nem tudtam elérni őt. Nem vette fel a telefonját.

Persze, hogy nem. Miért válaszolna a felesége hívására? Valószínűleg az egyik szeretőjével volt.

– El kell mondanunk Ariának és Giannának. Tudniuk kell róla.

Anya megragadta a karomat.

– Nem – mondta határozottan. – Tönkretenné a karácsonyukat. Még nem akarom, hogy megtudják. Nincs ok arra, hogy aggódjanak. Giannával amúgy sem beszéltem már régóta, Ariának pedig van elég dolga egy Capo feleségeként.

– De Anyu, ők is tudni akarnák.

– Ígérd meg, hogy nem mondod el nekik – követelte.

Lassan bólintottam. Mi mást tehettem volna?

* * *

Két órával később hallottam, hogy Apám hazajön, és újabb harminc perccel később Anya könnyű léptei feljöttek az emeletre, majd becsukódott a nagy hálószoba ajtaja. Egyedül volt. Apám még mindig lent volt a földszinten? Kiléptem a szobámból, és az első emeleti irodájába mentem. Egy pillanatnyi habozás után bekopogtam. Beszélnem kellett vele. Két hét múlva lesz a karácsonyi partink, és most, hogy Anya beteg volt, Giannát is meg kellene hívni. Neki és Anyának lehetőséget kellene kapnia arra, hogy egy kis időt töltsenek együtt, és kibéküljenek.

– Gyere be – mondta Apám.

Kinyitottam az ajtót, és bedugtam a fejem, félig arra számítottam, hogy lesújtottan és sírva látom, de néhány papír fölé hajolva dolgozott. Zavartan léptem be.

– Beszélt veled Anya? - Talán még nem beszélt neki a rákjáról.

Felnézett.

– Igen, beszélt. Jövő héten kezdi meg a kezelést Chicago legjobb orvosánál.

– Ó, rendben. – Szünetet tartottam, remélve, hogy valami mást is hallok Apámtól, de ő csak nézett engem, anélkül, hogy az arcán bármi érzelem is kiült volna. – Arra gondoltam, hogy Anyának most nagyobb szüksége van a családja támogatására, mint valaha. Az egész családja támogatására.

Apám felvonta a szemöldökét.

– És?

– Szerintem meg kellene hívnunk Giannát a karácsonyi partinkra. Ő és Anya már régóta nem látták egymást. Biztos vagyok benne, hogy Anya nagyon örülne, ha újra láthatná Giannát.

Apám arca elsötétült.

– Nem akarom, hogy az a szajha a házamban legyen. Lehet, hogy Matteo megbocsátott neki, és még feleségül is vette a vétkei ellenére, de én nem vagyok ilyen kedves.

Nem, a kedves határozottan nem volt az a szó, amit apámra használnék.

– De anyának minden támogatásra szüksége van, amit csak kaphat.

– Nem, és ez volt az utolsó szavam – morogta. – És anyád nem akarja, hogy az emberek tudjanak a betegségéről. Csak akkor kezdenének el csodálkozni, ha meghívnánk Giannát. Úgy teszünk, mintha semmi baj nem lenne. Még a nővérednek vagy bárki másnak sem mondod el, megértetted?

Bólintottam. De hogyan tudnék egy ilyen titkot megtartani mindenki előtt?

* * *

A ház gyönyörűen fel volt díszítve a karácsonyi partinkra. Minden tökéletes volt. A marhasült és a szarvasgombás krumplipüré illata szállt a szobákban, de én nem tudtam élvezni. Anya a tegnapi napot és a mai délelőtt nagy részét azzal töltötte, hogy hányt a kezelése miatt. Több réteg sminkkel nem lehetett látni, mennyire sápadt, de én tudtam. Csak Apám és én tudtuk. Még Fabinak sem volt fogalma róla.

Aria és Luca csak percekkel a többi vendég előtt érkezett meg. Ők amúgy is egy szállodában szálltak meg, így nem volt túl nehéz eltitkolni előlük anya állapotát. Aria ragyogóan elmosolyodott, amikor meglátott, és megölelt.

– Istenem, Lily! Olyan gyönyörű vagy.

Feszülten elmosolyodtam. Annyira izgatott voltam, amikor néhány hete megtaláltam az ezüst ruhát, mert felnőttnek éreztem magam benne, és pont a megfelelő módon hangsúlyozta a vonalaim, de ma nevetségesnek éreztem az izgatottságomat egy ilyen ruhadarab miatt.

Aria elhúzódott, és az arcomba nézett.

– Minden rendben van?

Gyorsan bólintottam, és figyelmemet Luca felé fordítottam, aki türelmesen várt a nővérem mögött, hogy sorra kerüljön. Gyorsan megölelt. Még mindig furcsa érzés volt, hogy így üdvözölt.

– Apánk még mindig az irodájában van, Anya pedig a konyhában – magyaráztam. Legalábbis reméltem, hogy Anya nem a fürdőszobában van, és nem hányt megint.

Luca elsétált mellettem, és a tekintetem Romerón landolt, aki Luca masszív alakja mögött rejtőzött. A szemem tágra nyílt a látványától. Nem számítottam rá, hogy eljön. Tavaly Luca egyedül jött Ariával. Elvégre több, mint alkalmas volt arra, hogy megvédje őt.

– Helló – mondtam lazán, sokkal nyugodtabbnak tűntem, mint amilyennek éreztem magam. Még mindig nem tettem túl magam a Romeróba való belezúgásomon, de megkönnyebbülten vettem észre, hogy már nem vagyok zűrzavaros a közelében. Az elmúlt hónapok és hetek megváltoztattak.

Romero

Lucának Scuderivel és Dante Cavallaróval volt dolga; ez volt az egyetlen ok, amiért egyáltalán Chicagóba jöttem velük. És most, ahogy a Scuderi-kúria ajtajában álltam, és Lilianát bámultam, azon tűnődtem, hogy nem kellett volna-e valami kifogást kitalálnom. Amikor utoljára láttam Lilianát, még kislány volt, és bár még mindig nem volt nő, sokat nőtt. Kibaszottul lenyűgöző volt. Nehéz volt nem ránézni. Könnyű volt megfeledkezni róla, hogy még néhány hónap van hátra a nagykorúságáig, könnyű volt elfelejteni, hogy messze nem az én súlycsoportom.

Üdvözlésképpen biccentett, és hátralépett. Hová tűnt a piruló, flörtölő lány? Be kellett ismernem, szomorú voltam, hogy már nem a kacér mosolyát adta, bár ez régebben mindig is zavart.

Követtem Lucát és Ariát a házba. Hallottam, ahogy Lily léptei közelednek mögöttem, éreztem a virágos parfümje illatát, és még a szemem sarkából is láttam a karcsú alakját. Nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne pillantsak át a vállam felett, hogy még egyszer jól megnézzem őt.

A következő néhány órát azzal töltöttem, hogy diszkréten figyeltem őt, miközben úgy tettem, mintha Aria őrzésével lennék elfoglalva, nem mintha amúgy is sok dolgom lett volna. De minél többet figyeltem Lilyt, annál inkább rájöttem, hogy valami nincs rendben. Valahányszor azt hitte, hogy senki sem figyel rá, mintha leeresztett volna, a mosolya lehervadt, a vállai megereszkedtek. Jó színésznő volt, amikor teljes erejét beleadta, de nekem elég volt az a néhány pillanatnyi figyelmetlenség. A testőrként eltöltött évek alatt megtanultam, hogy a legapróbb jelekre is figyeljek.

Amikor elhagyta a nappalit, és nem tért vissza, aggodalom lett úrrá rajtam. De ő nem az én felelősségem volt. Az Aria volt. Luca feleségére pillantottam. Elmélyülten beszélgetett az anyjával és Valentina Cavallaróval. Kimentettem magam. Itt biztonságban lesz. Luca éppen a szoba túlsó végében volt, és úgy tűnt, hogy Dantéval és Scuderivel vitatkozik.

Amikor az előcsarnokban találtam magam, haboztam. Nem voltam biztos benne, hogy Liliana hová tűnt, és aligha tudtam volna az egész házat átkutatni utána. Ha valaki megtalálna, azt hihetné, hogy Lucának kémkedek. A tőlem jobbra lévő folyosóról egy hang vonta magára a figyelmemet, és miután megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok, követtem, amíg meg nem pillantottam Lilianát. A falnak dőlt, a fejét hátradöntötte, a szemét lehunyta. Láttam rajta, hogy próbálja összeszedni magát, de még így is lenyűgöző látványt nyújtott. Kibaszottul gyönyörű volt. Egy nap egy férfi nagyon szerencsés lesz, ha hozzá megy feleségül.

A gondolat nem tetszett, de nem időztem el a furcsa reakciómon. Odasétáltam hozzá, ügyelve arra, hogy a lépteim hallhatóak legyenek, hogy tudja, már nincs egyedül. Megfeszült, a szemei megrebbentek, de amikor meglátott engem, ismét megnyugodott, és elfordult. Nem voltam biztos benne, hogy mire véljem a reakcióját a jelenlétemre. Néhány lépésre tőle megálltam. A tekintetem végigvándorolt hosszú, karcsú lábain, majd gyorsan az arcára tévedt.

– Liliana, jól vagy? Már régóta itt vagy.

– Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy Lilianának szólíts, amikor mindenki mindig Lilynek hív? – Újra kinyitotta a szemét, és keserűen elmosolyodott. Kibaszottul csodálatos kék szemei voltak.

– A nővérem mondta neked, hogy figyelj rám? – kérdezte vádlóan.

Mintha szükségem lett volna rá, hogy valaki megmondja. Ma este szinte lehetetlen volt levenni a szemem Lilianáról.

– Nem, nem ő mondta – mondtam egyszerűen.

Kék szemei zavartan néztek, aztán oldalra fordította az arcát, hagyva, hogy a profilját bámuljam. Az álla megingott, de nyelt egyet, és az arckifejezése kisimult.

– Nem Ariára kell vigyáznod?

– Luca ott van – mondtam. Kicsit közelebb léptem, túl közel. Lily parfümje az orromba szállt, és arra késztetett, hogy a hajába temessem az arcomat. Istenem, kezdtem elveszíteni az eszemet.

– Látom, hogy valami nincs rendben. Miért nem mondod el nekem?

Lily összehúzta a szemét.

– Miért? Nem tartozol értem felelősséggel. És amikor legutóbb találkoztunk, nem úgy tűnt, hogy túlzottan kedvelnél.

Még mindig haragudott rám, amiért több mint két évvel ezelőtt megakadályoztam, hogy megcsókoljon a születésnapján?

– Talán segíthetek neked – mondtam ehelyett.

Sóhajtott, a vállai még jobban megereszkedtek. Ezzel a fáradt arckifejezéssel valahogy idősebbnek, felnőtt nőnek tűnt, és újra emlékeztetnem kellett magam az ígéretemre és az eskümre. A szemei csordultig teltek könnyel, amikor felnézett rám, de nem potyogtak.

– Hé – mondtam halkan. Meg akartam érinteni, el akartam simítani a haját. Baszd meg! Sokkal többet akartam ennél, de maradtam, ahol voltam. Nem fogdoshattam a Szervezet Consigliere-nek a lányát. Nem is lett volna szabad egyedül maradnom vele.

– Nem mondhatod el senkinek – mondta.

Tétováztam. Luca volt a Capóm. Voltak dolgok, amiket nem tarthattam titokban előle.

– Tudod, hogy ezt nem ígérhetem meg anélkül, hogy tudnám, mit fogsz elmondani nekem.

Aztán arra gondoltam, hogy talán terhes, talán valaki összetörte a szívét, és ez a gondolat dühített. Nem kellett volna akarnom őt, nem szabadott volna akarnom őt, és mégis...

– Tudom, de ez nem a Szervezetről vagy a Famíliáról szól. Hanem...

Leeresztette a tekintetét, és nyelt egyet.

– Istenem, nem szabadna elmondanom senkinek. És utálom ezt. Utálom, hogy fenntartjuk a színjátékot, miközben a dolgok darabokra hullanak.

Türelmesen vártam, megadva neki az időt, amire nyilvánvalóan szüksége volt.

A vállai remegni kezdtek, de még mindig nem sírt. Nem voltam benne biztos, hogy hogyan csinálta.

– Az anyám rákos.

Nem erre számítottam. Bár most, hogy belegondoltam, az anyja sápadtnak tűnt a vastag sminkréteg ellenére, ami az arcán volt.

Megérintettem Lily csupasz vállát, és megpróbáltam nem tudomást venni arról, milyen jó érzés, milyen sima a bőre.

– Sajnálom. Miért nem beszélsz erről Ariával? Azt hittem, mindent megbeszéltek.

– Gianna és Aria mindent megbeszélnek. Én vagyok a kishúg, az ötödik kerék. – Keserűen hangzott. – Sajnálom.

Nagy levegőt vett, láthatóan próbált úrrá lenni az érzelmein.

– Apa megtiltotta, hogy bárkinek is elmondjam, még Ariának se, és most itt vagyok, és elmondom neked.

– Nem mondom el senkinek – ígértem, mielőtt igazán átgondolhattam volna. Miért ígértem ilyesmit Lilynek? Luca és a Família volt az elsődleges számomra. Gondolnom kellett a következményekre, ha a Consigliere felesége megbetegedett. Ez meggyengítené őt és a Szervezetet? Luca talán így gondolná. És nem csak ez, nekem kellett volna megvédenem Ariát. Nem az volt a feladatom, hogy elmondjam neki, hogy az anyja beteg? Ez volt a probléma, ha az ember a farkával kezdett el gondolkodni. Akkor a dolgok mindig összekuszálódtak.

Lily kíváncsian oldalra billentette a fejét.

– Nem fogod?

A falnak támaszkodtam mellette, és azon gondolkodtam, hogyan fogok kimászni ebből.

– De nem gondolod, hogy el kellene mondanod a nővérednek? Az anyjáról van szó. Megérdemli, hogy tudja az igazságot.

– Tudom, szerinted nem tudom? – suttogta kétségbeesetten. – El akarom mondani neki. Olyan bűntudatom van, amiért titokban tartom. Mit gondolsz, miért bújkálok a folyosón?

– Akkor mondd el neki.

– Apám dühös lenne, ha megtudná. Már régóta ideges. Néha azt hiszem, elég a legkisebb incidens, és máris golyót ereszt a fejembe.

Úgy hangzott, mintha kurvára félne a saját apjától. És a szemétláda ijesztő volt. Megfogtam a kezét.

– Csinált veled valamit? Biztos vagyok benne, hogy Luca ki tudná találni, hogyan tudna biztonságban tartani téged.

Mi a faszról beszéltem? Scuderi meggyőzné Dantét, hogy háborút indítson, ha Luca elvenné tőle a legkisebb lányát. Sosem avatkoztunk bele mások családi problémáiba. Ez volt az egyik legfontosabb szabály a mi világunkban.

– Apám nem engedné – mondta a lány tárgyilagosan. Tényleg nem az a gyerek volt, akivel először találkoztam. Ez a világ túl korán vette el az ártatlanságát.

– És nem tett semmit, de dühös lenne, ha a közvetlen parancsával szembeszegülnék.

– Ismered a nővéredet, ő soha nem mondaná el senkinek.

– Akkor neki kellene elviselnie a titkot, és még Anyával sem beszélhetne róla. Miért minden ilyen kusza? Miért nem lehet normális családom?

– Nem választhatjuk meg a családunkat.

– És az én esetemben még a leendő férjemet sem – mondta. Aztán megrázta a fejét. – Nem tudom, miért mondtam ezt. Nem emiatt kellene most aggódnom. – Lenézett a kezemre, amely még mindig az övét fogta. Elengedtem. Ha Scuderi vagy az egyik embere ránk találna, Scuderi újabb okot kapna, hogy kiboruljon.

– Tudod mit? Elmondom neki – mondta Lily hirtelen. Kiegyenesedett, és hálás mosollyal nézett rám.

– Igazad van. Aria megérdemli, hogy megtudja az igazságot. – Most, hogy már nem támaszkodott a falnak, még közelebb kerültünk egymáshoz. Vissza kellett volna lépnem egyet, és távolságot tartani, ehelyett azonban a tekintetem az ajkára tapadt.

Lily meglepett azzal, hogy elsétált.

– Köszönöm a segítségedet.

Néztem, ahogy befordul a sarkon, aztán eltűnt.

Liliana

A szívem a mellkasomban egyre gyorsabban vert, nemcsak azért, mert kettesben voltam Romeróval, és alig tudtam úgy távozni, hogy ne csókoltam volna meg, hanem azért is, mert elhatároztam, hogy szembeszállok Apám parancsával. Lehet, hogy Romero igazat mondott, és nem mondaná el a nővéremnek és Lucának az anyámat, de tényleg, miért kellene titkot tartania értem? Nem voltunk egy pár, még csak barátok sem voltunk. Semmit sem jelentettünk egymásnak. Ez a gondolat nehéz súlyként nehezedett rám.

Jobb volt, ha most elmondom Ariának. Előbb-utóbb úgyis rájön, és azt akartam, hogy tőlem tudja meg. A nappaliban találtam rá, egy tányér prosciuttóval a kezében. Valentinával beszélgetett. Odasétáltam hozzájuk, és Valentina vett észre először. Zöld szemében szánalom villant, mielőtt rám mosolygott. Vajon tudta?

Persze, hogy tudta. Apa valószínűleg rögtön elmondta a főnökének, Danténak, Dante pedig a feleségének. Vajon apa elmondta másoknak is? Olyanoknak, akikről úgy gondolta, hogy jobban megérdemlik az igazságot, mint a saját családja?

– Szia Val – mondtam. – Elrabolhatom tőled Ariát egy pillanatra? Beszélnem kell vele.

Aria kérdő pillantást vetett rám, de Valentina csak bólintott. Összekulcsoltam a kezünk, és lazán átsétáltam vele a szobán. Nem akartam, hogy Apánk vagy Anyánk gyanút fogjon. Elkaptam Romero tekintetét a szoba másik végében. Luca és Dante mellett állt, de felém nézett. Bátorítóan bólintott, és valahogy ettől az apró gesztustól jobban éreztem magam. Az elmúlt két évben meggyőztem magam arról, hogy a Romeróval való kapcsolatom nem más, mint egy buta fellángolás, de most már nem voltam benne olyan biztos.

– Lily, mi folyik itt? Egész este nagyon furcsán viselkedtél – suttogta Aria, miközben az előcsarnok felé tartottunk.

– Mindjárt elmondom neked. Szeretném, ha kettesben maradnánk.

Aria arca elhomályosodott az aggodalomtól.

– Történt valami? Segítségre van szükséged?

Felvezettem az emeletre a szobámba. Amikor az ajtó becsukódott mögöttünk, elengedtem Ariát, és lesüllyedtem az ágyamra. Aria leült mellém.

– Anya az – mondtam suttogva. – Tüdőrákja van.

Talán kevésbé direkt módon kellett volna közölnöm vele, de ettől még nem lett volna kevésbé szörnyű a hír.

Aria tágra nyílt szemekkel bámult rám, aztán a falnak dőlt, és hangosan fújta ki a levegőt.

– Ó, Istenem! Kimerültnek tűnik, de én ezt az Apánkkal való veszekedéseire fogtam.

– Még mindig veszekednek, és ettől minden csak rosszabb lesz.

Aria átkarolt, és egy pillanatig némán tartottuk egymást.

– Miért nem mondta el ő maga?

– Apánk nem akarja, hogy bárki megtudja. Tulajdonképpen megtiltotta, hogy elmondjam neked.

Aria hátrahúzódott.

– Megtiltotta neked?

– Fenn akarja tartani a látszatot. Azt hiszem, zavarban van anya betegsége miatt – haboztam. – Ezért nem mondtam el azonnal. Nem tudtam, mit tegyek, de beszéltem Romeróval, és meggyőzött, hogy mondjam el neked.

Aria végigkutatta az arcom.

– Romero, hm?

Megvonom a vállam.

– Elmondod majd Giannának, ha visszatértél New Yorkba?

– Természetesen – mondta Aria. – Utálom, hogy nem lehet itt.

Sóhajtott.

– Beszélni akarok erről Anyával. Szüksége van a támogatásunkra, de hogyan adhatnánk meg neki, ha nem tudhatunk róla?

Nem tudtam.

– Utálom, ahogy Apánk viselkedik. Olyan rideg vele szemben. Olyan szerencsés vagy, Aria, hogy van egy férjed, aki törődik veled.

– Tudom. Egy nap neked is ilyened lesz.

Nagyon reméltem, hogy igaza lesz. Az élet olyan valakivel, mint az apám, olyan pokol lenne, amit nem tudnék túlélni.

* * *

Anya állapota napról-napra romlott. Néha úgy éreztem, hogy elég volt egy pillanatra félrenéznem, és a bőre máris a szürke egy ijesztőbb árnyalatává változott, és még többet fogyott. Még a gyönyörű haja is teljesen eltűnt. Már lehetetlen volt titokban tartani a betegségét. Mindenki tudta. Amikor mások voltak körülötte, Apám játszotta a rajongó és aggódó férjet, de otthon, amikor egyedül voltunk, alig bírta elviselni Anya jelenlétét, mintha attól félt volna, hogy fertőző. Rám hárult, hogy támogassam őt, miközben megpróbáltam átvészelni az utolsó tanévet az iskolában. Aria, Gianna és én szinte minden nap beszéltünk telefonon. Nélkülük nem tudtam volna túlélni. És éjszaka, amikor a sötétben feküdtem, és nem tudtam aludni az aggodalomtól és a félelemtől, eszembe jutott, ahogy Romero rám nézett a karácsonyi partinkon, mintha most látott volna először, mintha tényleg nőnek látott volna, és nem csak egy ostoba gyereknek. A barna szemének tekintete boldogabbá tett, még ha csak egy emlék is volt.

Egy halk kopogás miatt felültem.

– Igen? - kérdeztem halkan. Kérlek, nehogy anya megint hányjon. Egyetlen éjszakát akartam a savas szag nélkül az orromban. Rosszul éreztem magam a gondolat miatt. Hogy gondolhattam ilyesmit?

Az ajtó kinyílt, és Fabi dugta be a fejét a résen, mielőtt besurrant volna. Sötét haja kócos volt, és pizsamában volt. Nem húztam be a függönyt, így láttam rajta, hogy sírt, de nem említettem. Fabi néhány hónapja töltötte be a tizenkettedik életévét, és túl büszke volt ahhoz, hogy bevallja az érzéseit bárkinek, még nekem se.

– Alszol?

– Úgy nézek ki, mint aki alszik? – kérdeztem kötekedve.

Megrázta a fejét, majd a kezét a pizsamanadrágja zsebébe dugta. Túl öreg volt ahhoz, hogy bebújjon hozzám az ágyba, mert félt valamitől. Apánk letépte volna Fabi fejét, ha könnyes arccal találja a szobámban. A gyengeség nem az volt, amit Apánk eltűrt a fiában, vagy igazából barkiben.

– Akarsz filmet nézni? – oldalra húzódtam. – Úgysem tudok aludni.

– Csak lányos filmjeid vannak – mondta, mintha hatalmas szívességet kértem volna tőle, de a DVD-polcom felé indult, és kiválasztott valamit. Aztán leült mellém, hátát a fejtámlának támasztva. Elkezdődött a film, és sokáig csendben néztük.

– Szerinted anya meg fog halni? – kérdezte hirtelen Fabi, tekintete a képernyőre szegeződött.

– Nem – mondtam minden meggyőződéssel, amit nem éreztem.

* * *

Ma volt a tizennyolcadik születésnapom, de nem lesz buli. Anya túl beteg. A házunkban nem volt hely az ünneplésre vagy a boldogságra. Apa már alig volt otthon, mindig üzleti úton volt, és nemrég Fabi is elkezdte elkísérni. Így hát egyedül maradtam Anyával. Persze volt egy ápolónő és a cselédünk, de ők nem voltak családtagok. Anya nem akarta, hogy ott legyenek, ezért én voltam az, aki iskola után az ágyánál ült, olvastam neki, és próbáltam úgy tenni, mintha a szobája nem lenne halál- és reménytelenségszagú. Aria és Gianna reggel felhívott, hogy boldog születésnapot kívánjanak nekem. Tudtam, hogy meg akartak látogatni, de Apánk megtiltotta. Még a születésnapomon sem tudott kedves lenni.

Letettem a könyvet, amit Anyának olvastam. Már aludt. A légzőkészülékének zaja, kattogása és zörgése betöltötte a szobát. Felálltam, mert sétálnom kellett egy kicsit. A lábam és a hátam merev volt az egész napos üléstől.

Az ablakhoz sétáltam, és kikukucskáltam. Körülöttem mindenütt zajlott az élet. A telefonom zümmögött a zsebemben, kizökkentve a gondolataimból. Kivettem, és egy ismeretlen számot lattam a képernyőn. A fülemhez nyomtam.

– Halló? – suttogtam, miközben kisétáltam a folyosóra, hogy ne zavarjam anyámat, bár a zajok már alig ébresztették fel.

– Szia, Liliana.

Megdermedtem.

– Romero? – Nem tudtam elhinni, hogy felhívott, aztán egy szörnyű ötlet jutott eszembe, és az egyetlen magyarázat a hívására.

– Istenem, történt valami a nővéreimmel?

– Nem, nem. Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Csak boldog születésnapot akartam kívánni neked.

A hangja lágy, meleg és mély volt, és úgy nyugtatott meg, ahogy a méz tette a torokfájással.

– Ó – mondtam. A falnak támasztottam magam, miközben a pulzusom ismét lelassult.

– Köszönöm. Mondta a nővérem, hogy ma van a születésnapom?

Enyhén elmosolyodtam. El tudtam képzelni, ahogy Aria ezt teszi, remélve, hogy felvidít. Nem beszélt velem erről, de eléggé biztos voltam benne, hogy tudja, hogy ennyi idő után még mindig kedvelem Romerót.

– Nem kellett. Tudom mikor van a születésnapod.

Nem szóltam semmit, nem tudtam, mit mondjak. Emlékezett a születésnapomra?

– Vannak születésnapi terveid?

– Nem. Itthon maradok, és vigyázok anyámra – mondtam fáradtan.

Nem emlékeztem, mikor aludtam utoljára egész éjjel. Ha anya nem azért ébresztett fel, mert hányt vagy fájdalmai voltak, akkor ébren feküdtem és bámultam a semmibe.

Romero hallgatott a másik végén, majd még szelídebb hangon szólalt meg.

– A dolgok javulni fognak. Tudom, hogy a dolgok most reménytelennek tűnnek, de nem lesz mindig így.

– Sok halált láttál már életedben. Hogy bírod ezt elviselni?

– Más, ha valaki, akit szeretsz, haldoklik, vagy ha üzletről van szó.

Óvatosnak kellett lennie, hogy mit mond a telefonban, ezért megbántam, hogy felhoztam a témát, de túl jó érzés volt hallani a hangját.

– Az apám meghalt, amikor tizennégy éves voltam. Nem álltunk olyan közel egymáshoz, mint szerettem volna, de az ő halála volt az egyetlen, ami eddig igazán megviselt.

– Anyámmal nem állunk olyan közel egymáshoz, mint sok barátom az anyjával, és most, hogy haldoklik, sajnálom.

– Még van idő. Talán több, mint gondolnád.

Azt akartam, hogy igaza legyen, de legbelül tudtam, hogy csak hetek kérdése, és anya elveszíti a csatát.

– Köszönöm, Romero – mondtam halkan. Látni akartam az arcát, érezni akartam a megnyugtató illatát.

– Tégy ma valamit, ami boldoggá tesz, még ha csak valami apróság is.

– Ez boldoggá tesz – vallottam be.

– Az jó – mondta.

Csend következett.

– Most mennem kell.

Hirtelen zavarba hozott a beismerésem. Mikor hagynom már abba, hogy elarulom magam? Nem voltam olyan, aki jól el tudta rejteni az érzelmeit, és ezt utáltam.

– Viszlát – mondta Romero.

Szó nélkül befejeztem a hívást, majd sokáig bámultam a telefonomat. Túl sokat néztem ki Romero hívásából? Talán udvarias akart lenni, és a tizennyolcadik születésnapján felhívni a főnöke feleségének húgát, hogy némi pluszpontot szerezzen. De Romero nem tűnt ilyen típusnak. Akkor miért hívott? Volt valami köze ahhoz, ahogy rám nézett a karácsonyi partinkon? Kezdett annyira megkedvelni, mint én őt?

* * *

Két héttel a születésnapom után Anya egészsége tovább romlott. A bőre papírszerű és hideg volt, a szemei a fájdalomcsillapítóktól elkerekedtek. A szorításom meglazult, féltem, hogy fájdalmat okozok neki. Olyan törékenynek tűnt. Mélyen legbelül tudtam, hogy már nem tart sokáig. Hinni akartam, hogy megtörténik a csoda, de már nem voltam kisgyerek. Jobban tudtam. Néha azt kívántam, bárcsak még mindig az a naiv kislány lennék, aki régen voltam.

– Aria? – Anyám halkan szólalt meg.

Felrándultam a székemben, és közelebb hajoltam.

– Nem, én vagyok az, Liliana.

Anya tekintete rám szegeződött, és lágyan elmosolyodott. Szörnyen szomorúnak nézett ki elnyűtt arcán. Valaha olyan gyönyörű és büszke volt, most pedig csak a héja volt annak a nőnek.

– Édes Lilym – mondta

Összepréseltem az ajkaimat. Anya sosem volt az a túlzottan gyengéd típus. Megölelt minket, esti meséket olvasott nekünk, és általában igyekezett a legjobb anya lenni, aki csak tudott, de szinte soha nem becézett minket.

– Igen, itt vagyok.

Legalábbis addig, amíg Apám megint el nem akart küldeni. Ha rajta múlott volna, Anyát elzárták volna mindenkitől, akit szeretett, és csak az általa felbérelt ápolók gondoskodtak volna róla, amíg végül meg nem hal. Próbáltam azt mondani magamnak, hogy azért, mert meg akarta védeni, hogy egy büszke nőre úgy emlékezzenek, ahogyan élt, de van egy olyan érzésem, hogy nem ez volt a fő indítéka. Néha azon tűnődtem, hogy talán szégyellte őt.

– Hol vannak a nővéreid? És Fabi? – Átkukucskált a fejem fölött, mintha arra számított volna, hogy ott látja őket.

Leengedtem a tekintetem az állára, nem tudtam a szemébe nézni.

– Fabi az iskolával van elfoglalva.

Ez egy szemenszedett hazugság volt. Apa gondoskodott róla, hogy Fabi isten tudja, mivel legyen elfoglalva, így nem töltött túl sok időt anyánkkal. Mintha Apánk aggódott volna, hogy a betegsége átragad Fabira, ha túl közel kerül hozzá.

– Aria és Gianna hamarosan itt lesznek. Alig várják, hogy újra láthassanak.

– Apád felhívta őket? – kérdezte Anya

Nem akartam megint hazudni neki. De hogyan mondhattam volna el neki, hogy Apánk nem akarta, hogy meglátogassák a haldokló Anyánkat, hogy nem is tudták volna, hogy közel áll a halálhoz, ha én nem hívom őket. Megtöltöttem a poharát vízzel, és az ajkához tartottam.

– Innod kell.

Anya ivott egy kis kortyot, de aztán elfordította a fejét.

– Nem vagyok szomjas.

Megszakadt a szívem, amikor visszatetten a poharat az éjjeliszekrényére. Kerestem valamit, amiről beszélhetnék anyámmal, de amiről igazán szerettem volna beszélni vele, a Romeróba való belezúgásomról, azt nem bízhattam rá.

– Szükséged van valamire? Hozhatok neked egy kis levest.

Egy kicsit megrázta a fejét. Furcsa arckifejezéssel figyelt engem, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Még abban sem voltam biztos, hogy miért. Olyan elhagyatottság és vágyakozás tükröződött a tekintetéből, ami egy sötét helyhez szólt mélyen bennem.

– Istenem, már nem is emlékszem, milyen érzés fiatalnak és gondtalannak lenni.

Gondtalan? Már nagyon régóta nem éreztem magam gondtalannak.

– Annyi mindent akartam csinálni, annyi álmom volt. Minden lehetségesnek tűnt.

A hangja felerősödött, mintha az emlék energiát merített volna valahonnan a teste mélyéről.

– Gyönyörű házad van, sok barátod és gyermekeid, akik szeretnek téged – mondtam, de már akkor is tudtam, hogy rosszat mondtam, és utáltam ezt az érzést, hogy mindig rosszat teszek, hogy nem tudok segíteni.

– Igen – mondta egy szomorú kis mosollyal. Majd elhalványult.

– Barátok, akik nem látogatnak.

Nem tagadhattam le, és még abban sem voltam biztos, hogy apám miatt maradtak távol, vagy hogy valójában soha nem is törődtek anyámmal. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, egy újabb hazugságot, amiért később bűntudatom lesz, de Anya tovább beszélt.

– Egy ház, amit véres pénzből fizettek ki.

Anya soha nem ismerte el, hogy Apám szörnyű dolgokat művel a pénzünkért, és soha nem volt az a benyomásom, hogy őt is nagyon érdekelte volna. A pénz és a luxus volt az egyetlen dolog, amit Apánk mindig is önként adott neki és nekünk. Visszatartottam a lélegzetemet, félig kíváncsian, félig rettegve, hogy mit fog mondani legközelebb. Megbánta, hogy gyerekei vannak? Csalódást okoztunk neki?

Megveregette a kezemet.

– És ti, gyerekek... Jobban kellett volna vigyáznom rátok. Mindig is túl gyenge voltam ahhoz, hogy kiálljak értetek.

– Mindent megtettél, amit csak tudtál. Apa amúgy sem hallgatott volna rád.

– Nem, nem hallgatott volna – suttogta. – De jobban is próbálkozhattam volna. Annyi mindent bánok.

Nem tudtam tagadni. Sokszor kívántam, hogy bárcsak kiállt volna értünk, különösen Giannáért, amikor Apánk megint elvesztette a fejét. De nem volt értelme, hogy rosszul érezze magát valamiért, amin nem lehetett változtatni.

– Neked csak ez az egy életed van, Lily. Hozd ki a legjobbat belőle. Bárcsak én is megtettem volna, és most már késő. Nem akarom, hogy úgy végezd, mint én, hogy egy elszalasztott lehetőségekkel és elvesztett álmokkal teli életre tekints vissza. Ne hagyd, hogy az élet elmenjen melletted. Te bátrabb vagy nálam, elég bátor ahhoz, hogy harcolj a boldogságodért.

Nyeltem egyet, megdöbbentett a szenvedélyes beszéde.

– Hogy érted ezt?

– Mielőtt hozzámentem apádhoz, szerelmes voltam egy fiatalemberbe, aki apám éttermében dolgozott. Kedves és elbűvölő volt. Ő nem volt a mi világunk része.

Az ajtó felé pillantottam, aggódtam, hogy Apám meghallja, amit mondunk. Mintha ez megtörténhetne. Mintha tényleg betenné a lábát ebbe a szobába.

– Szeretted őt?

– Talán. De a szerelem olyasvalami, ami idővel fejlődik, és nekünk erre soha nem volt lehetőségünk. Nagyon tudtam volna szeretni őt, ebben biztos vagyok. Egyszer megcsókoltuk egymást a kukák mögött. Hideg volt odakint, és szemétszag, de ez volt életem legromantikusabb pillanata. – Édes mosoly ült ki az arcára, olyan kifejezés, amit még soha nem láttam anyámon.

A szánalom összeszorította a szívemet. Vajon Apám soha nem csinált érte semmi romantikusat?

– Mi van apával?

– Az apád... – elhalkult. Vett néhány remegő lélegzetet. Még az oxigénpalack segítségével is nehezen kapott levegőt.

– Neki nincs ideje romantikára. Sosem volt neki.

De volt ideje kurvákra az anyám háta mögött. Még én is tudtam róluk, pedig általában én voltam az utolsó, aki az ilyesmiről tudomást szerzett. Soha nem hallottam, hogy egy kedves szót is szólt volna anyámhoz. Mindig azt feltételeztem, hogy csak zárt ajtók mögött tudta kimutatni a gyengédségét, de most rájöttem, hogy valószínűleg soha nem is tette. Az egyetlen kedves dolog, amit valaha is tett, az az volt, hogy drága ékszereket vett neki.

– Ne érts félre, tisztelem az apádat.

– De nem szereted őt – fejeztem be.

Mindig is biztos voltam benne, hogy Anya szerette Apámat, még akkor is, ha ő nem viszonozta az érzést, de az, hogy kiderült, hogy nincs köztük semmi, valahogy olyan volt, mint egy gyomorszájba vágó ütés. Aria és Gianna a legjobbat hozták ki a rendezett házasságukból, de most rájöttem, hogy sokan nem voltak ilyen szerencsések, és soha nem szerették, vagy még csak nem is tűrték a férjüket. A legtöbb nő a mi világunkban egy szeretet nélküli házasság csapdájába esett egy megcsaló, sőt néha erőszakos férfival.

Sóhajtott, a szemei lecsúkodtak a bőre még sápadtabb lett, mint korábban.

– Mindig azt mondtam magamnak, hogy van még időm arra, hogy azt tegyem, amit szeretek, hogy boldog legyek, és most? Most már túl késő.

Mindig ütésnek érzem majd ezeket a szavakat, valahányszor csak kimondja őket?

– Nem – mondtam remegve. – Nem az. Ne add fel.

Szomorú mosollyal nézett rám.

– Már nem tart sokáig. Számomra nincs más, csak megbánás. De előtted még ott áll az egész élet, Liliana. Ígérd meg nekem, hogy a lehető legteljesebben fogod élni. Próbálj meg boldog lenni.

Nagyot nyeltem. Anyám egész életemben azt mondta, hogy fogadjam el a sorsomat, legyek jó kislány, legyek szófogadó.

– Szerelemből akarok férjhez menni.

– Ezt kellene tenned – suttogta.

– Apám nem fogja megengedni. Talál majd nekem valakit, ugye?

– Aria és Gianna jó párost alkottak. Nem kell taktikai okokból megházasodnod. Szabadnak kell lenned, hogy beleszeress és hozzámehess ahhoz a különleges fiúhoz.

Romero képe pattant ki a fejemből, és pillangók hada töltötte meg a gyomromat.

– Emlékszem arra a tekintetre – mondta Anya halkan. – Van valaki, hm?

Elpirultam.

– Ez butaság. Nem is érdeklem őt.

– Hogyhogy nem érdekled? Gyönyörű vagy, intelligens és jó családból származol. Őrült lenne, ha nem esne beléd.

Soha nem beszéltem még így Anyával, és hihetetlenül szomorú voltam, hogy a rák kellett ahhoz, hogy ilyen közel kerüljünk egymáshoz. Azt kívántam, bárcsak korábban is ilyen anya lett volna, aztán bűntudatom támadt, amiért ilyesmit gondoltam.

– Ő nem olyasvalaki, akit Apám helyeselne – mondtam végül. És ez hatalmas alulértékelés volt. – Ő csak egy katona.

– Ó – suttogta Anya. Nehezen tudta nyitva tartani a szemét.

– Ne hagyd, hogy bárki is megakadályozzon abban, hogy elérd a boldogságot.

Az utolsó szavakat alig lehetett hallani, ahogy Anya lassan álomba merült. Kicsúsztattam a kezem az övé alól, és felálltam. A légzése nehézkes volt, reszelős és lapos. Szinte el tudtam képzelni, hogy bármelyik pillanatban abbamaradhat. Kihátráltam a szobából, de nem zártam be az ajtót. Biztos akartam lenni benne, hogy meghallom, ha Anya segítségért kiált. A lépcsőház felé vettem az irányt, ahol majdnem beleütköztem Apába.

– Anya örülni fog, hogy láthat – mondtam. – De épp most aludt el, úgyhogy egy kicsit várnod kell.

Meglazította a nyakkendőjét.

– Nem az anyádhoz mentem. Van még néhány megbeszélésem.

– Ó, persze.

Ezért volt olyan illata, mint egy parfümériának, és ezért volt gyűrött az öltönye. A délelőttöt az egyik kurvájával töltötte, és valószínűleg már úton volt a következőhöz.

– De később szívesen látna téged.

Apa összehúzta a szemét.

– Felhívtad a nővéredet? Luca felhívott ma reggel, hogy elmondja, ő és Aria úton vannak Chicagóba, hogy meglátogassák az anyádat.

– Joguk van elbúcsúzni.

– Tényleg azt hiszed, hogy így akarják látni az anyádat? Anyád valaha büszke nő volt, ha még épelméjű lenne, nem akarná, hogy bárki is ilyen szánalmas állapotban lássa.

Düh bugyogott fel.

– Csak szégyelled őt, ennyi az egész!

Figyelmeztetően felemelte az egyik ujját.

– Óvatosan! Ne beszélj velem ilyen hangnemben. Tudom, hogy nagy nyomás alatt vagy, de a türelmem mostanában fogytán van.

Összepréseltem az ajkaimat.

– Aria és Luca még mindig jönnek, vagy megtiltottad nekik, hogy meglátogassák?

Nem említettem, hogy Gianna is meglátogatja. Hamarosan megtudja, és akkor Luca remélhetőleg ott lesz, hogy megnyugtassa.

– Délutánra ideérnek. Így Lucanak és Danténak lesz alkalmuk megbeszélni az üzletet.

Ezért aggódott? Az üzlet miatt? A felesége haldoklott, és ő leszarta. Bólintottam, és újabb szó nélkül távoztam. Fél órával később ismét végig néztem, ahogy apám elhagyja a házat. Volt idő, amikor felnéztem rá. Amikor láttam őt a fekete öltönyében, és azt hittem, ő a legfontosabb ember a világon. De ez nem tartott sokáig. Amikor először emelt kezet Anyára, tudtam, hogy nem az az ember, akinek hittem.

* * *

Aria, Gianna és Luca két órával később érkezett meg. Matteo New Yorkban maradt. Nemcsak azért, mert Lucának szüksége volt valakire, akiben megbízik, hanem azért is, mert Gianna találkozása Apánkkal úgyis robbanásveszélyes lesz. Ha Matteo is ott lenne, valaki meghalna.

Aria és Gianna szorosan megöleltek üdvözlésképpen.

– Hogy vagy? – kérdezte Aria.

Megvonta a vállamat.

– Nem tudom. Nehéz Anyát ilyen gyengének látni.

– És az, hogy Apánk úgy viselkedik, mint egy bunkó, nem segít – motyogta Gianna.

Luca aprót bólintott.

– A konyhában várok. Még el kell intéznem néhány telefont.

Volt egy olyan érzésem, hogy csak időt akart hagyni nekünk kettesben anyánkkal, és ezért hálás voltam. Majdnem megkérdeztem tőle Romerót, de aztán leállítottam magam

Felvezettem a nővéreimet az emeletre. Amikor beléptünk Anya hálószobájába, döbbenet villant át az arcukon. Még én is, aki minden nap társaságot nyújtottam neki, minden reggel megdöbbentem, amikor megláttam, milyen összetörten néz ki, és a szag is borzalmas volt. Az ápolók naponta kétszer fertőtlenítőszerrel tisztították a padlót és a bútorokat, de a rothadás és a vizelet bűze még mindig mindent beborított. Úgy tűnt, még a ruhámra és a bőrömre is rátapadt, és eltömítette az orromat, amikor éjszaka nem tudtam aludni.

Anya ébren volt, de egy pillanatba telt, mire a felismerés megcsillant a szemében. Aztán elmosolyodott, és egy pillanatra, az orrában eltűnő csövek ellenére, nem úgy nézett ki, mint akit a halál már megbélyegzett. Aria azonnal az ágyhoz lépett, és óvatosan átölelte Anyát. Gianna megfeszült mellettem. Ő és Anya már jó ideje nem látták egymást, és nem éppen jó viszonyban váltak el. Amikor Aria hátralépett, Anya tekintete Giannán állapodott meg, és sírni kezdett.

– Ó, Gianna – suttogta.

Gianna anyánk felé sietett, és átölelte. Szinte megszakadt a szívem, hogy ennek az újra egyesülésnek ilyen szörnyű oka volt. Azt kívántam, bárcsak már jóval a mai nap előtt így jöttünk volna össze. Még két széket húztam az ágy felé, és amellé állítottam, amelyen számtalan órát töltöttem. Mindannyian leültünk, és Anya egy idő után először nézett békésen. Hagytam, hogy Aria és Gianna beszéljenek, és hallgattam. Gianna hozzám hajolt, amikor Aria egy új New York-i kiállításról mesélt Anyának.

– Hol van Fabi? Nem kéne itthon lennie?

– Apánk mindig elküld érte valakit az iskolába, és aztán vacsoráig nem látom Fabit.

– Már be is avatja Fabit? Még túl fiatal ehhez a baromsághoz.

– Nem tudom. Nehéz Fabival erről beszélni. Már nem mond el mindent úgy, mint régen. Sokat változott, mióta Anya megbetegedett. Néha rá sem ismerek.

– A maffia mindenkit megváltoztat. Kiszívja belőlük a jót – motyogta Gianna.

– Nézd meg Matteót, Lucát és Romerót, ők sem csak rossz emberek.

Gianna felsóhajtott.

– De nem is jók. Távolról sem. Fabi esetében tudom, milyen volt, mielőtt a rothadás belé fúrta volna magát, de Lucát és Matteót mindig is csak Made Manként ismertem, úgyhogy ez más – Gianna elgondolkodva összehúzta a szemét. – Még mindig bele vagy zúgva Romeróba? Nem kellett volna már új célpontra váltanod?

Elpirultam, de nem válaszoltam. Szerencsére Aria bevonta Giannát a beszélgetésbe, és így újra megnyugodhattam.

* * *

Gianna, Aria és én elaludtunk a székünkben. Két órával később Apánk éles hangja ébresztett fel minket.

– Mit keres itt?

Felültem, és néhány másodpercig tartott, amíg összeszedtem magam. Apánk az ajtóban állt, és tőrrel bámult Giannára. Még mindig nem bocsátotta meg neki, amit tett. Valószínűleg a sírba is magával viszi a haragját.

– Nem azért jöttem, hogy lássalak, hidd el – motyogta Gianna.

Aria felállt a székéről, és odament Apánkhoz, hogy gyorsan megölelje. Általában mindig felderült a hangulata, ha a lány a közelében volt, de most rá sem nézett.

– Nem akarom, hogy a házamban legyél – mondta Giannának.

Pár lépéssel mögötte kiszúrtam Fabit, aki láthatóan nem tudta, hogyan reagáljon. Tudtam, hogy nagyon hiányzott neki Gianna, és mindig is szívesen beszélt vele telefonon, de Apánk befolyása az utóbbi hónapokban egyre nőtt rá, és egyértelmű volt, hogy a kisöcsém nem tudja, melyik oldalt válassza.

Felálltam, és aggódó pillantást vetettem Anyára. Még mindig ki volt ütve a gyógyszerektől. Nem akartam, hogy tanúja legyen ennek.

– Kérlek, beszéljük meg ezt odakint – suttogtam.

Apánk sarkon fordult, és kilépett a folyosóra anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna Anyára. Mi többiek követtük. Gianna esélyt sem adott Fabinak, hogy döntsön, megölelte, és egy pillanat múlva ő is visszaölelte. Apánk az öcsémre sandított. Nem tudtam elhinni, hogy egyszer nem volt képes a hülye büszkeségét háttérbe szorítani. Anyának szüksége volt ránk az utolsó napjaiban, de ő leszarta. Még azt sem várta meg, hogy becsukjam az ajtót, mielőtt újra rákezdett.

– Megtiltottam, hogy betegye a lábát ebbe a házba – vicsorgott.

Becsuktam az ajtót, és nekitámaszkodtam. Remegett a lábam.

– Ez Anya háza is, és ő kérte, hogy találkozzunk – mondta Gianna.

Ez igaz volt. Már nem is számoltam, hányszor kérdezett Anya Giannáról.

– Én fizettem ezért a házért, és a szavam törvény.

– Hát nem tiszteled a haldokló feleséged kívánságát? – Gianna sziszegett.

Egészen biztos voltam benne, hogy apa megütötte volna Giannát, még akkor is, ha ő Matteo felesége, de Luca abban a pillanatban feljött az emeletre. Ez nem akadályozta meg Apánkat abban, hogy még több csúnya dolgot mondjon, Gianna pedig rögtön visszaszólt neki. Nem bírtam tovább. Elrohantam mellettük. A veszekedésük végigkísért a folyosón, és még lent is hallottam a kiabálásukat. Beviharzottam a konyhába, bevágtam az ajtót, és nekitámaszkodtam, mielőtt a kezembe temettem az arcomat. A könnyek, amelyekkel oly sokáig küzdöttem, a szemgolyóimhoz nyomódtak. Nem tudtam visszatartani őket.

Egy zajra felnéztem. Romero a konyhapultnál állt, és a kávéscsészéje fölött engem figyelt. Zavartan összerezzentem, és gyorsan megpróbáltam megtörölni az arcom.

– Sajnálom – mondtam. – Nem tudtam, hogy valaki van itt.

Egyáltalán nem is tudtam, hogy Romero itt van, de nem kellett volna meglepődnöm. Mivel Matteo New Yorkban maradt, Lucának szüksége volt valakire, aki szemmel tartja a nővéreimet, amikor ő elfoglalt.

– Ez a te otthonod – mondta egyszerűen.

A tekintete kedves és megértő volt. El kellett fordítanom a tekintetem, különben tényleg elkezdtem volna bőgni, takony és zokogás meg minden, és ez volt az utolsó dolog, amit akartam.

– Régen az volt – suttogtam. Tudtam, hogy be kellene fognom a számat, de a szavak csak jöttek.

– De most úgy érzem, mintha csapdába estem volna. Nincs semmi jó. Bárhová nézek, csak sötétség van, csak betegség, gyűlölet és félelem. – Elhallgattam, megdöbbenve a kirohanásomtól.

Romero letette a kávéját.

– Mikor hagytad el utoljára a házat?

Nem is tudtam. Megvontam a vállamat.

– Sétáljunk egyet. Ihatunk egy kávét. Nagyon meleg van odakint.

Eufória tört át a sötét felhőn, ami az elmúlt hetekben az érzelmeimet jelentette.

– Biztos, hogy nem baj?

– Megkérdezem Lucát, de nem látom, miért lenne gond. Csak egy pillanat.

Félreálltam, hogy el tudjon menni mellettem. Finom aftershave-jének illatát megéreztem, ahogy elhaladt mellettem, és legszívesebben az ingébe nyomtam volna az orromat, hogy vigaszt találjak az illatában. A tekintetem követte őt, széles vállát és keskeny csípőjét. Anyám szavai ismét átfutottak az agyamon. Talán a boldogság mégsem volt olyan messze, mint gondoltam.

Romero

Még csak meg sem kellett volna fontolnom, hogy egyedül legyek Lilyvel, sem most, sem máskor. Akkor sem, amikor nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen felnőttnek néz ki. Már nem az a kislány volt, akivel először találkoztam. Most már házasodó korú nő volt, de nem volt az én súlycsoportom. Legalábbis az apja mércéje szerint. Én voltam az egyik legjobb harcos New Yorkban, csak Luca és Matteo tudott olyan jól bánni a késsel vagy a fegyverrel, mint én, és nem voltam éppen nincstelen, de semmiképp sem voltam maffiakirály, és nem engedhettem meg magamnak egy olyan penthouse-t, mint Luca lakása. Nem is voltam benne biztos, hogy mi a faszért gondolkodtam most ilyen dolgokon. Nem akartam megkérni Lily kezét, sem most, sem soha, és jelenleg fontosabb dolgok voltak, amikkel foglalkoznom kellett.

A vitatkozás hangját követve másztam fel a lépcsőn. Gianna és az apja megint összevesztek, és Luca mintha próbálta volna megakadályozni, hogy letépjék egymás fejét. Az egyetlen probléma az volt, hogy úgy nézett ki, mint aki közel áll ahhoz, hogy elveszítse a saját eszét. Odasétáltam hozzájuk, és Luca elkeseredett pillantást vetett rám. Scuderi egy púp volt a hátamon, és Luca nem volt a legtürelmesebb ember ezen a bolygón. Rossz kombináció. Felém jött.

– El fogom veszíteni a kibaszott eszemet, ha Gianna és az öregje nem hagyják abba a veszekedést.

– Lily rosszul viseli a dolgot. Hónapok óta szemtanúja kell, hogy legyen az anyja betegségének. El akarom vinni sétálni és meginni egy kávét, hogy elterelje a gondolatait.

Luca olyan arckifejezéssel fürkészte az arcom, ami cseppet sem tetszett.

– Persze, de tényleg nincs szükségem több problémára. A dolgok New York és Chicago között már így is ingatagok.

– Nem teszek semmi olyat, ami ártana a Chicagóval való kapcsolatunknak.

Luca bólintott, de nem tűnt meggyőzöttnek. Visszapillantott Scuderi és a két lánya felé.

– Jobb, ha visszamegyek. Gyere vissza vacsora előtt, akkor Scuderinek nem kell megtudnia, hogy Liliana valaha is elhagyta a házat. A fattyú aligha figyel valamire, legkevésbé arra a lányra.

Sarkon fordultam és hátrahagytam Lucát, hogy közvetítsen Scuderi és Gianna között. Lily a konyhaasztalnál ült, amikor beléptem a szobába, de gyorsan felállt, szép arcán reménykedő kifejezéssel. Csinos? Mi a fasz van, Romero? Nem kezdhettem el így gondolkodni, amikor a közelében voltam. A vonalak könnyen elmosódtak, és Lucának igaza volt. Nem volt szükségünk még több problémára.

– Na? Elmehetünk valahova? – kérdezte Lily ugyanazzal a reményteli mosollyal az arcán.

Megálltam tőle több, mint egy karnyújtásnyira.

– Igen, de vissza kell érnünk vacsora előtt.

Így alig több, mint két óránk maradt.

Egy csipetnyi csalódottság villant fel a szemében, de gyorsan el is tűnt.

– Akkor menjünk.

Kiléptünk a házból, Lily pedig megállt a járdán, és boldogan hajtotta félre a fejét. A napsugarak lágy fénybe borították az arcát.

– Ez olyan jó érzés – mondta halkan.

Annyi mindent ismerek, ami még jobb érzés.

Hogy nézne ki az arca a szenvedély tüzében? Ez olyasmi volt, amit valószínűleg sosem tudok meg. Nem szóltam semmit, csak néztem, ahogyan a napfényben fürdőzik.

Zavart mosollyal pislogott rám.

– Bocsánat. Csak vesztegetem az időt. Úgy volt, hogy kávézunk, és nem állunk egész nap a járdán.

– Ez rólad szól. Ha inkább itt maradnál és élveznéd a napsütést, azt is megtehetjük. Nem bánom. – Egy kibaszott kicsit sem. Lilyt nézni egész nap tudtam volna.

Megrázta a fejét. Szőke haja lágy hullámokban terült el a vállán, és meg kellett akadályoznom magam, hogy kinyúljak érte. Valamilyen okból, amit nem tudtam, kinyújtottam felé a karomat. Tétovázás nélkül összekulcsolta a karját az enyémmel, és vigyorra húzta a száját, ahogy felnézett rám. A fenébe is! Végig vezettem az utcán.

– Ismersz egy jó kávézót? Az elmúlt években rengetegszer jártam Chicagóban, de nem vagyok annyira járatos a kulináris szférában.

– Tíz perc sétára van egy kis kávézó fantasztikus kávéval és finom süteményekkel. Elmehetnénk oda. Általában csak elvitelre rendelek mindent, de leülhetnénk, ha szeretnél?

Sok mindenre vágytam, a legtöbbjükhöz az is hozzá tartozott, hogy Lily meztelenül feküdjön az ágyamban.

– Ez jól hangzik. Menjünk előre.

– Tudod, mit szeretek benned? Hogy olyan laza és nyugodt vagy. Olyan vagy, mint a szomszéd srác. aranyos és kedves.

– Lily, én egy Made Man vagyok. Ne csinálj belőlem hőst, aki nem vagyok. Nem vagyok kedves vagy aranyos.

– Számomra az vagy – mondta könnyedén. Kék szemei túlságosan is bizalomgerjesztőek voltak. Nem tudta, hogy miket gondoltam róla, a legtöbbjük nem volt szép. Annyi mocskos dolgot akartam vele csinálni, hogy még a felét sem értette volna meg, és ezért kellett távolságot tartanom. Talán felnőttnek tűnt, de még túl fiatal volt, túl ártatlan.

Csak mosolyogtam.

– Próbálkozom.

– Jól csinálod – mondta kötekedve.

A szomorúság és a reménytelenség egyelőre eltűnt az arcáról, és ez volt minden bátorítás, amire szükségem volt.

Liliana

Romero vigyorgott.

– Köszönöm.

Ekkor megcsókolhattam volna. Olyan jóképű és szexi volt.

– Nagyon szívesen – mondtam. Végig sétáltunk az utcán a kis kávézó felé, amely úgy nézett ki, mintha Párizs egyik macskaköves utcájába tartozna, nem pedig Chicagóba. Furcsa volt egy olyan férfival sétálni, aki nem volt nálam kétszer idősebb, mint apám testőrei. Csak amikor megálltunk a pultnál, engedte el Romero a karomat, de addig úgy sétáltunk egymáshoz közel, mint a szerelmesek. Milyen érzés lenne, ha ez lenne az igazság? Ha nem csak el akarná terelni a figyelmemet a beteg anyámról, ha tényleg egy pár lennénk?

– Minden rendben? – kérdezte Romero halkan.

Bámultam. Gyorsan a pult mögött álló lányra tereltem a figyelmemet, aki a rendelésünkre várt.

– Egy cappucinót és egy Red Velvet Cupcake-et – mondtam zavartan. Ez volt a szokásos rendelésem, és az agyam túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy megnézzem a táblán a napi ajánlatokat.

– Nekem is ugyanezt – mondta Romero, és elővette a pénztárcáját, hogy kifizesse mindkettőnk számláját.

– Nem kellett volna az enyémet is kifizetned – suttogtam, amikor az ablak melletti szabad asztalhoz sétáltunk.

Romero felvonta az egyik sötét szemöldökét.

– Egy nő sosem fizet, ha velem van.

– Ó? – mondtam kíváncsian.

Romero úgy nézett, mintha már megbánta volna a megjegyzését, de már késő volt. Felkeltette a kíváncsiságomat.

– Hány barátnőd volt már?

Ez egy nagyon személyes kérdés volt.

Romero kuncogott.

– Ezt nem fogom elmondani.

– Ez azt jelenti, hogy sok – mondtam nevetve.

A felszolgáló hozta a rendelésünket, időt adva Romerónak, hogy összeszedje magát. Amint hallótávolságon kívülre került, azt mondtam:

– Tudom, hogy mennek a dolgok az embereinkkel. Sok nőtök van.

– Szóval mindannyiunkat ismersz? – kérdezte Romero. Úgy dőlt hátra a székében, mintha a világon semmi gondja nem lenne.

Kortyoltam egyet a cappucinómból.

– A nők beszélnek, és ahogy hallottam, a legtöbb Made Man nem mond nemet a Szervezet bordélyházainak. A legtöbbjüknek ez valamiféle hobbi, hogy minél több nőt szerezzenek.

– Sok férfi így tesz, de nem mindegyik.

– Tehát te vagy a kivétel? – kérdeztem kétkedve. Azt akartam, hogy igaz legyen, de realista voltam.

Romero beleharapott a süteményébe, láthatóan mérlegelte, mit mondjon nekem.

– Voltak vad napjaim, amikor fiatalabb voltam, talán tizennyolc vagy tizenkilenc.

– És most? Van barátnőd? Menyasszonyod?

Mindig elhessegettem a gondolatot, de ahogy Romero beszélt, ez érvényes lehetőség volt. Belekortyoltam a kávémba, örültem, hogy a kezemben érzem a csészét. Adott valamit, amire koncentrálhattam. Romero olvashatatlan arckifejezéssel rázta a fejét.

– Nem, voltak barátnőim az elmúlt években, de nehéz állandó kapcsolatot fenntartani, ha mindig a munka az első. Katona vagyok. A Família mindig is a legfontosabb lesz számomra. A legtöbb nő ezt nem bírja elviselni.

– A legtöbb nőt nem kérdezik meg, hogy akarja-e ezt az életet vagy sem. Mi a helyzet az elrendezett házassággal?

– Nem tetszik az ötlet, hogy valaki megmondja, kit vegyek el.

– Szóval a családod sosem próbált összehozni valakivel?

Romero elvigyorodott. Legszívesebben az ölébe másztam volna.

– Dehogynem. Olaszok vagyunk, a vérünkben van, hogy beleavatkozzunk a gyerekeink életébe.

– De neked soha nem tetszett egyik lány sem, akit javasoltak?

– Némelyik eléggé tetszett, de vagy nem érdekeltem őket, vagy nem tudtam elképzelni, hogy velük töltsem az életem hátralévő részét.

– És soha senki nem próbált meg házasságra kényszeríteni?

– Hogyan kényszeríthetnének?

Bólintottam. Igen, hogyan? Ő egy Made Man volt, nem egy ostoba lány.

– Igazad van. Meg tudod hozni a saját döntéseidet.

Romero letette a csészéjét.

– Luca megkérhetne, hogy házasodjak politikai okokból. Valószínűleg nem utasítanám vissza.

– De ő nem tenne ilyet – mondtam.

– Talán te is választhatsz majd magadnak. Lehet, hogy hamarosan találkozol a tökéletes férfival, aki talán méltó lesz apád szemében.

A tökéletes srác ott ült előttem. Bántott, hogy Romero azt sugallta, hogy találok valaki mást. Nem vette észre, hogy érzek iránta valamit? Nem akartam olyan pasit találni, akit apám helyeselne. Az előttem ülő férfit akartam.

Ezután véletlenszerű dolgokról beszélgettünk, semmi fontosról, és túlságosan hamar vissza kellett indulnunk az otthonomba. Ezúttal nem fűztük össze a karunkat. Próbáltam nem csalódott lenni, de nehéz volt. Amikor beléptünk a ház előcsarnokába, éreztem, hogy a szomorúság súlya visszatér a vállamra.

Romero könnyedén megérintette a karomat. A tekintetem végigfutott erős állkapcsán, amelyen sötét borosta volt, gondterhelt barna szemén, kiemelkedő arccsontjain. És akkor megtettem azt, amit megfogadtam magamnak, hogy nem teszek többé, de pont ebben a pillanatban, ebben a hideg, reménytelen házban ő volt a fény, én pedig a lepke. Lábujjhegyre toltam magam, és megcsókoltam. Az érintés a legrövidebb érintés volt, de többre vágytam. Romero megragadta a karomat, és ellökött magától.

– Liliana, ne!

Kibontakoztam a szorításából, és újabb szó nélkül távoztam. Anya azt mondta, hogy kockáztatnom kell a boldogságomért, és én pontosan ezt tettem.

Romero

Beviharzottam a konyhába. Kellett még egy kávé. Az ajtó túl nagy erővel csapódott be mögöttem. Legszívesebben apró darabokra téptem volna valamit. Az ajkaim még mindig bizsergettek attól a nevetséges csóktól. Még csak annak sem lehetett igazán nevezni. Túl gyorsan véget ért. Mert úgy viselkedtem, mint a kötelességtudó katona, akinek lennem kellett volna. Baszd meg.

Készítettem magamnak egy kávét, és egy kortyban megittam, majd hangos csattanással letettem a csészét.

A konyhaajtó kinyílt, és Luca kérdő tekintettel hajolt be az ajtón.

– Ugye tudod, hogy ez nem a te otthonod? Nem hiszem, hogy Scuderi örülne, ha tönkretennéd a drága márványpultját. – A szája sarka szinte mosolyra húzódott.

A konyhaszigetnek dőltem.

– Szerintem Scuderi azt sem tudja, hol van a konyhája. Egyébként is, hol van? Gyanúsan csend van a házban. Azt hittem, Giannával sosem hagyják abba a veszekedést.

Luca arckifejezése elsötétült.

– Még mindig veszekednének, de Scuderi elment egy megbeszélésre, amit nekem is hamarosan meg kell tennem. Dante és én ma este valami olasz étteremben fogunk beszélgetni az oroszokról, amit imád.

– Feltételezem, itt maradok, hogy szemmel tartsam a nőket – mondtam szűkszavúan. A gondolat, hogy egész este Lily körül legyek, aggasztott.

Luca odajött hozzám.

– Aggódnom kell amiatt, hogy mi történt közted és Liliana között, amíg elmentetek kávézni? Akarom-e egyáltalán tudni?

Rábámultam.

– Semmi sem történt, Luca. Ismersz engem, jó katona vagyok.

– Te is egy fickó vagy farokkal, Liliana pedig egy gyönyörű lány, aki évek óta flörtöl veled. Ez néha szerencsétlen balesetekhez vezethet.

Nagy levegőt vettem.

– Bassza meg – motyogta Luca. – Csak vicceltem. Csak azt ne mondd, hogy tényleg történt valami.

– Liliana megcsókolt, de ezt aligha nevezheted annak. Az ajkaink alig értek össze, én pedig ellöktem magamtól, úgyhogy nincs miért aggódnod.

– Ó, de aggódnom kell, tekintve a sajnálkozást az arcodon, amikor azt mondtad, hogy alig értek össze az ajkaitok. Te akarod őt.

– Igen, akarom őt – motyogtam, és kezdett idegesíteni a vallatása. Luca régebben az a srác volt, aki nem tudta a gatyájában tartani, most pedig nagyképűen viselkedett.

– De nem fogok cselekedni. Tudok uralkodni magamon. Soha nem tennék olyat, amivel ártanék a Famíliának.

Luca megveregette a vállamat.

– Tudom. És ha valaha is fennáll a veszély, hogy az eszed helyett a farkadat követed, ne feledd, hogy Liliana sok mindenen megy keresztül. Valószínűleg csak figyelemelterelésre vágyik. Sebezhető és fiatal. Tudom, hogy nem hagyod, hogy tönkretegye az életét.

Ez volt a bűntudat, ha valaha is láttam ilyet. Bólintottam, mert a nyelvem hegyén várakozó szavak túl durvák voltak a Capómnak. Aria abban a pillanatban lépett be a konyhába, de megállt, amikor meglátott minket.

– Megzavartam valamit? – Luca és köztem vetett egy pillantást.

– Arra gondoltam, hogy elkezdhetnénk a vacsorát. Apa szabadnapot adott a cselédünknek, mert most nem akar senkit a házban látni. Ez azt jelenti, hogy nekünk kell főznünk.

– Rendeljünk pizzát – mondta Luca. Odasétált a feleségéhez, és magához húzta, mielőtt megcsókolta a feje búbját. Az első néhány évben, amikor Lucának dolgoztam, mindent feltettem volna rá, hogy nem képes ilyen gyengédségre.

– Volt valami köze a beszélgetéseteknek Lilyhez? – kérdezte Aria lazán, miközben pizzafutárszolgálatok szórólapjait lapozgatta.

Nem szóltam semmit, Luca pedig vállat vont.

– Miért kérdezed? – kérdezte.

Aria megrázta a fejét.

– Nem vagyok vak. Lily azóta furcsán viselkedik, hogy visszatért a Romeróval tett sétáról. – Figyelmeztető pillantást vetett rám. – Nem akarom, hogy egyedül legyen veled.

Luca szemöldöke felszaladt. Tudtam, hogy én is eléggé megdöbbentnek tűnhetek.

– Ne nézz így rám. Tudod, hogy kedvellek Romero, de Lily mostanában annyi mindenen ment keresztül, és amikor rólad van szó, leáll az agya. Nem akarok aggódni miatta.

– Szóval most már az erényét véded? – kérdeztem szarkasztikusan.

– Hé – mondta Luca élesen. – Ne beszélj vele ilyen hangnemben.

Aria megrázta a fejét.

– Nem, semmi baj. Nem az erényét védem. Csak nem akarom, hogy baja essen. Neked is vannak fiatalabb testvéreid, nem akarod őket biztonságban tudni?

– De igen – mondtam. – És soha nem tennék olyat, amivel Lilynek ártanék. De tiszteletben tartom a kívánságodat. Mostantól nem leszek egyedül Lilyvel.

Egy szűkszavú biccentéssel Luca irányába elindultam kifelé a konyhából. Aria szavai nem tetszettek nekem. Luca megbízott bennem, bár egy birtokló szemétláda volt, de Aria nem bízott bennem a húgával kapcsolatban. Persze az igazság az volt, hogy engem távolról sem érdekelt Aria. Nem voltam vak. Gyönyörű volt, és határozottan szexi, de soha nem fantáziáltam róla, és nem csak azért, mert tudtam, hogy Luca levágná a farkamat. Lilyvel más volt a helyzet. Többször elképzeltem magam alatt a meztelen testét, és amikor a közelébe kerültem, legszívesebben a falhoz szorítottam volna, és kibaszottul el akartam bánni vele. Ez volt a legnagyobb probléma. Talán ez volt a legjobb, hogy Aria parancsa most egy újabb akadályt jelentettek Lily és köztem.