Fordította: Feyre
Negyedik fejezett
Liliana
Néha
úgy éreztem, hogy minden nap bizonyítanom kell Apámnak. Várta, hogy elszúrjam,
mint Gianna, de nem voltam benne biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges; soha
nem veszített szem elől. Hacsak nem kezdtem valamit az egyik ókori testőrömmel,
kizárt, hogy beszennyezzem a becsületemet. De apa még mindig nem bocsátott meg
Giannának, ezért nem láttam őt már majdnem két éve. Megtiltották neki, hogy
Chicagóba jöjjön, én pedig nem látogathattam New Yorkba. Ha nem lett volna Aria
sunyisága, még telefonon sem beszélhettem volna Giannával.
Néha
még én is haragot éreztem Gianna iránt, mert a szökése pokollá tette az
életemet. Talán Apánk kevésbé lett volna szigorú, ha Gianna a szabályok szerint
játszik. Aztán voltak pillanatok, amikor csodáltam őt a merészségéért. Nem volt
olyan éjszaka, amikor ne álmodtam volna a szabadságról. Nem igazán akartam
menekülni, de azt kívántam, bárcsak több szabadságot faraghatnék magamnak az
életemben. Szabadságot a randizásra, szabadságot arra, hogy szerelmes legyek és
együtt legyek azzal a személlyel, akivel akarok.
Már
nem is emlékeztem, milyen érzés szerelmesnek lenni. Ahogy Giannát, úgy Romerót
sem láttam már majdnem két éve. Amit akkoriban éreztem iránta, az nem volt
szerelem, közel sem. Csodálat és rajongás volt, ezt most már tudtam. De nem
volt senki más. Persze, nehéz volt olyasvalakivel találkozni, akibe
beleszerethetsz, ha egy lányiskolába jártál, és nem mehettél sehova egyedül.
Az
üvegcsörömpölés hangja szakított ki a gondolataimból. Felugrottam az ágyamról,
és kinyitottam az ajtót.
–
Anya? – szólítottam.
Egész
délelőtt nem volt itthon. Nem jött válasz, de hallottam, hogy valaki mozog a
konyhában.
Kiosontam
a szobámból és lefelé mentem a lépcsőn.
–
Anya? – Újra megpróbáltam, amikor már majdnem elértem a konyhaajtóhoz. Még
mindig nem válaszolt senki. Kinyomtam az ajtót, és beléptem. Egy törött
borosüveg hevert a padlón, körülötte vörösbor. Anya mellette térdelt, krémszínű
szoknyája lassan felszívta a folyadékot, de úgy tűnt, észre sem veszi. Egy
szilánkot bámult a tenyerében, mintha abban lenne a válasz minden kérdésére.
Még sosem láttam őt ilyennek. Odasétáltam hozzá.
–
Anyu? – Szinte soha nem szólítottam így, de ebben a pillanatban ez tűnt a
megfelelő választásnak.
Felnézett,
kék szemei fókuszálatlanok és könnyesek voltak.
–
Ó, itthon vagy?
Hol
máshol lennék? Akartam kérdezni, de ehelyett megérintettem a vállát, és
megkérdeztem:
–
Mi a baj? Jól vagy?
Ismét
a kezében lévő törött üvegdarabra bámult, majd a földre ejtette. Felsegítettem.
Nem állt stabilan a lábán, és éreztem a leheletén az alkohol szagát. Még korán
volt ahhoz, hogy elkezdjen inni, és amúgy sem volt nagy ivó.
–
Az orvosnál voltam.
Megdermedtem.
–
Beteg vagy? Mi a baj?
–
Tüdőrák – mondta egy apró vállrándítással. – Harmadik stádium.
–
De te sosem dohányoztál! Hogy lehetséges ez egyáltalán?
–
Előfordulhat – mondta. – Hamarosan el kell kezdenem a kemoterápiát.
Átkaroltam,
tehetetlennek és kicsinek éreztem magam e hír súlya alatt.
–
Apa tudja?
–
Nem tudtam elérni őt. Nem vette fel a telefonját.
Persze,
hogy nem. Miért válaszolna a felesége hívására? Valószínűleg az egyik
szeretőjével volt.
–
El kell mondanunk Ariának és Giannának. Tudniuk kell róla.
Anya
megragadta a karomat.
–
Nem – mondta határozottan. – Tönkretenné a karácsonyukat. Még nem akarom, hogy
megtudják. Nincs ok arra, hogy aggódjanak. Giannával amúgy sem beszéltem már
régóta, Ariának pedig van elég dolga egy Capo feleségeként.
–
De Anyu, ők is tudni akarnák.
–
Ígérd meg, hogy nem mondod el nekik – követelte.
Lassan
bólintottam. Mi mást tehettem volna?
* * *
Két
órával később hallottam, hogy Apám hazajön, és újabb harminc perccel később Anya
könnyű léptei feljöttek az emeletre, majd becsukódott a nagy hálószoba ajtaja.
Egyedül volt. Apám még mindig lent volt a földszinten? Kiléptem a szobámból, és
az első emeleti irodájába mentem. Egy pillanatnyi habozás után bekopogtam.
Beszélnem kellett vele. Két hét múlva lesz a karácsonyi partink, és most, hogy Anya
beteg volt, Giannát is meg kellene hívni. Neki és Anyának lehetőséget kellene
kapnia arra, hogy egy kis időt töltsenek együtt, és kibéküljenek.
–
Gyere be – mondta Apám.
Kinyitottam
az ajtót, és bedugtam a fejem, félig arra számítottam, hogy lesújtottan és
sírva látom, de néhány papír fölé hajolva dolgozott. Zavartan léptem be.
–
Beszélt veled Anya? - Talán még nem beszélt neki a rákjáról.
Felnézett.
–
Igen, beszélt. Jövő héten kezdi meg a kezelést Chicago legjobb orvosánál.
–
Ó, rendben. – Szünetet tartottam, remélve, hogy valami mást is hallok Apámtól,
de ő csak nézett engem, anélkül, hogy az arcán bármi érzelem is kiült volna. –
Arra gondoltam, hogy Anyának most nagyobb szüksége van a családja támogatására,
mint valaha. Az egész családja támogatására.
Apám
felvonta a szemöldökét.
–
És?
–
Szerintem meg kellene hívnunk Giannát a karácsonyi partinkra. Ő és Anya már
régóta nem látták egymást. Biztos vagyok benne, hogy Anya nagyon örülne, ha
újra láthatná Giannát.
Apám
arca elsötétült.
–
Nem akarom, hogy az a szajha a házamban legyen. Lehet, hogy Matteo megbocsátott
neki, és még feleségül is vette a vétkei ellenére, de én nem vagyok ilyen
kedves.
Nem,
a kedves határozottan nem volt az a szó, amit apámra használnék.
–
De anyának minden támogatásra szüksége van, amit csak kaphat.
–
Nem, és ez volt az utolsó szavam – morogta. – És anyád nem akarja, hogy az
emberek tudjanak a betegségéről. Csak akkor kezdenének el csodálkozni, ha
meghívnánk Giannát. Úgy teszünk, mintha semmi baj nem lenne. Még a nővérednek
vagy bárki másnak sem mondod el, megértetted?
Bólintottam.
De hogyan tudnék egy ilyen titkot megtartani mindenki előtt?
*
* *
A
ház gyönyörűen fel volt díszítve a karácsonyi partinkra. Minden tökéletes volt.
A marhasült és a szarvasgombás krumplipüré illata szállt a szobákban, de én nem
tudtam élvezni. Anya a tegnapi napot és a mai délelőtt nagy részét azzal
töltötte, hogy hányt a kezelése miatt. Több réteg sminkkel nem lehetett látni,
mennyire sápadt, de én tudtam. Csak Apám és én tudtuk. Még Fabinak sem volt
fogalma róla.
Aria
és Luca csak percekkel a többi vendég előtt érkezett meg. Ők amúgy is egy
szállodában szálltak meg, így nem volt túl nehéz eltitkolni előlük anya
állapotát. Aria ragyogóan elmosolyodott, amikor meglátott, és megölelt.
–
Istenem, Lily! Olyan gyönyörű vagy.
Feszülten
elmosolyodtam. Annyira izgatott voltam, amikor néhány hete megtaláltam az ezüst
ruhát, mert felnőttnek éreztem magam benne, és pont a megfelelő módon
hangsúlyozta a vonalaim, de ma nevetségesnek éreztem az izgatottságomat egy
ilyen ruhadarab miatt.
Aria
elhúzódott, és az arcomba nézett.
–
Minden rendben van?
Gyorsan
bólintottam, és figyelmemet Luca felé fordítottam, aki türelmesen várt a nővérem
mögött, hogy sorra kerüljön. Gyorsan megölelt. Még mindig furcsa érzés volt,
hogy így üdvözölt.
–
Apánk még mindig az irodájában van, Anya pedig a konyhában – magyaráztam.
Legalábbis reméltem, hogy Anya nem a fürdőszobában van, és nem hányt megint.
Luca
elsétált mellettem, és a tekintetem Romerón landolt, aki Luca masszív alakja
mögött rejtőzött. A szemem tágra nyílt a látványától. Nem számítottam rá, hogy
eljön. Tavaly Luca egyedül jött Ariával. Elvégre több, mint alkalmas volt arra,
hogy megvédje őt.
–
Helló – mondtam lazán, sokkal nyugodtabbnak tűntem, mint amilyennek éreztem
magam. Még mindig nem tettem túl magam a Romeróba való belezúgásomon, de
megkönnyebbülten vettem észre, hogy már nem vagyok zűrzavaros a közelében. Az
elmúlt hónapok és hetek megváltoztattak.
Romero
Lucának
Scuderivel és Dante Cavallaróval volt dolga; ez volt az egyetlen ok, amiért
egyáltalán Chicagóba jöttem velük. És most, ahogy a Scuderi-kúria ajtajában
álltam, és Lilianát bámultam, azon tűnődtem, hogy nem kellett volna-e valami
kifogást kitalálnom. Amikor utoljára láttam Lilianát, még kislány volt, és bár
még mindig nem volt nő, sokat nőtt. Kibaszottul lenyűgöző volt. Nehéz volt nem
ránézni. Könnyű volt megfeledkezni róla, hogy még néhány hónap van hátra a
nagykorúságáig, könnyű volt elfelejteni, hogy messze nem az én súlycsoportom.
Üdvözlésképpen
biccentett, és hátralépett. Hová tűnt a piruló, flörtölő lány? Be kellett
ismernem, szomorú voltam, hogy már nem a kacér mosolyát adta, bár ez régebben
mindig is zavart.
Követtem
Lucát és Ariát a házba. Hallottam, ahogy Lily léptei közelednek mögöttem,
éreztem a virágos parfümje illatát, és még a szemem sarkából is láttam a karcsú
alakját. Nagy önuralom kellett ahhoz, hogy ne pillantsak át a vállam felett,
hogy még egyszer jól megnézzem őt.
A
következő néhány órát azzal töltöttem, hogy diszkréten figyeltem őt, miközben
úgy tettem, mintha Aria őrzésével lennék elfoglalva, nem mintha amúgy is sok
dolgom lett volna. De minél többet figyeltem Lilyt, annál inkább rájöttem, hogy
valami nincs rendben. Valahányszor azt hitte, hogy senki sem figyel rá, mintha
leeresztett volna, a mosolya lehervadt, a vállai megereszkedtek. Jó színésznő
volt, amikor teljes erejét beleadta, de nekem elég volt az a néhány pillanatnyi
figyelmetlenség. A testőrként eltöltött évek alatt megtanultam, hogy a
legapróbb jelekre is figyeljek.
Amikor
elhagyta a nappalit, és nem tért vissza, aggodalom lett úrrá rajtam. De ő nem az
én felelősségem volt. Az Aria volt. Luca feleségére pillantottam. Elmélyülten
beszélgetett az anyjával és Valentina Cavallaróval. Kimentettem magam. Itt
biztonságban lesz. Luca éppen a szoba túlsó végében volt, és úgy tűnt, hogy
Dantéval és Scuderivel vitatkozik.
Amikor
az előcsarnokban találtam magam, haboztam. Nem voltam biztos benne, hogy
Liliana hová tűnt, és aligha tudtam volna az egész házat átkutatni utána. Ha
valaki megtalálna, azt hihetné, hogy Lucának kémkedek. A tőlem jobbra lévő
folyosóról egy hang vonta magára a figyelmemet, és miután megbizonyosodtam
róla, hogy egyedül vagyok, követtem, amíg meg nem pillantottam Lilianát. A
falnak dőlt, a fejét hátradöntötte, a szemét lehunyta. Láttam rajta, hogy
próbálja összeszedni magát, de még így is lenyűgöző látványt nyújtott.
Kibaszottul gyönyörű volt. Egy nap egy férfi nagyon szerencsés lesz, ha hozzá
megy feleségül.
A
gondolat nem tetszett, de nem időztem el a furcsa reakciómon. Odasétáltam
hozzá, ügyelve arra, hogy a lépteim hallhatóak legyenek, hogy tudja, már nincs
egyedül. Megfeszült, a szemei megrebbentek, de amikor meglátott engem, ismét
megnyugodott, és elfordult. Nem voltam biztos benne, hogy mire véljem a
reakcióját a jelenlétemre. Néhány lépésre tőle megálltam. A tekintetem
végigvándorolt hosszú, karcsú lábain, majd gyorsan az arcára tévedt.
–
Liliana, jól vagy? Már régóta itt vagy.
–
Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy Lilianának szólíts, amikor mindenki mindig
Lilynek hív? – Újra kinyitotta a szemét, és keserűen elmosolyodott. Kibaszottul
csodálatos kék szemei voltak.
–
A nővérem mondta neked, hogy figyelj rám? – kérdezte vádlóan.
Mintha
szükségem lett volna rá, hogy valaki megmondja. Ma este szinte lehetetlen volt
levenni a szemem Lilianáról.
–
Nem, nem ő mondta – mondtam egyszerűen.
Kék
szemei zavartan néztek, aztán oldalra fordította az arcát, hagyva, hogy a
profilját bámuljam. Az álla megingott, de nyelt egyet, és az arckifejezése kisimult.
–
Nem Ariára kell vigyáznod?
–
Luca ott van – mondtam. Kicsit közelebb léptem, túl közel. Lily parfümje az
orromba szállt, és arra késztetett, hogy a hajába temessem az arcomat. Istenem,
kezdtem elveszíteni az eszemet.
–
Látom, hogy valami nincs rendben. Miért nem mondod el nekem?
Lily
összehúzta a szemét.
–
Miért? Nem tartozol értem felelősséggel. És amikor legutóbb találkoztunk, nem
úgy tűnt, hogy túlzottan kedvelnél.
Még
mindig haragudott rám, amiért több mint két évvel ezelőtt megakadályoztam, hogy
megcsókoljon a születésnapján?
–
Talán segíthetek neked – mondtam ehelyett.
Sóhajtott,
a vállai még jobban megereszkedtek. Ezzel a fáradt arckifejezéssel valahogy
idősebbnek, felnőtt nőnek tűnt, és újra emlékeztetnem kellett magam az
ígéretemre és az eskümre. A szemei csordultig teltek könnyel, amikor felnézett
rám, de nem potyogtak.
–
Hé – mondtam halkan. Meg akartam érinteni, el akartam simítani a haját. Baszd
meg! Sokkal többet akartam ennél, de maradtam, ahol voltam. Nem fogdoshattam a
Szervezet Consigliere-nek a lányát. Nem is lett volna szabad egyedül
maradnom vele.
–
Nem mondhatod el senkinek – mondta.
Tétováztam.
Luca volt a Capóm. Voltak dolgok, amiket nem tarthattam titokban előle.
–
Tudod, hogy ezt nem ígérhetem meg anélkül, hogy tudnám, mit fogsz elmondani
nekem.
Aztán
arra gondoltam, hogy talán terhes, talán valaki összetörte a szívét, és ez a
gondolat dühített. Nem kellett volna akarnom őt, nem szabadott volna akarnom
őt, és mégis...
–
Tudom, de ez nem a Szervezetről vagy a Famíliáról szól. Hanem...
Leeresztette
a tekintetét, és nyelt egyet.
–
Istenem, nem szabadna elmondanom senkinek. És utálom ezt. Utálom, hogy
fenntartjuk a színjátékot, miközben a dolgok darabokra hullanak.
Türelmesen
vártam, megadva neki az időt, amire nyilvánvalóan szüksége volt.
A
vállai remegni kezdtek, de még mindig nem sírt. Nem voltam benne biztos, hogy
hogyan csinálta.
–
Az anyám rákos.
Nem
erre számítottam. Bár most, hogy belegondoltam, az anyja sápadtnak tűnt a
vastag sminkréteg ellenére, ami az arcán volt.
Megérintettem
Lily csupasz vállát, és megpróbáltam nem tudomást venni arról, milyen jó érzés,
milyen sima a bőre.
–
Sajnálom. Miért nem beszélsz erről Ariával? Azt hittem, mindent megbeszéltek.
–
Gianna és Aria mindent megbeszélnek. Én vagyok a kishúg, az ötödik kerék. –
Keserűen hangzott. – Sajnálom.
Nagy
levegőt vett, láthatóan próbált úrrá lenni az érzelmein.
–
Apa megtiltotta, hogy bárkinek is elmondjam, még Ariának se, és most itt
vagyok, és elmondom neked.
–
Nem mondom el senkinek – ígértem, mielőtt igazán átgondolhattam volna. Miért
ígértem ilyesmit Lilynek? Luca és a Família volt az elsődleges számomra.
Gondolnom kellett a következményekre, ha a Consigliere felesége megbetegedett.
Ez meggyengítené őt és a Szervezetet? Luca talán így gondolná. És nem csak ez,
nekem kellett volna megvédenem Ariát. Nem az volt a feladatom, hogy elmondjam
neki, hogy az anyja beteg? Ez volt a probléma, ha az ember a farkával kezdett
el gondolkodni. Akkor a dolgok mindig összekuszálódtak.
Lily
kíváncsian oldalra billentette a fejét.
–
Nem fogod?
A
falnak támaszkodtam mellette, és azon gondolkodtam, hogyan fogok kimászni ebből.
–
De nem gondolod, hogy el kellene mondanod a nővérednek? Az anyjáról van szó.
Megérdemli, hogy tudja az igazságot.
–
Tudom, szerinted nem tudom? – suttogta kétségbeesetten. – El akarom mondani
neki. Olyan bűntudatom van, amiért titokban tartom. Mit gondolsz, miért bújkálok
a folyosón?
–
Akkor mondd el neki.
–
Apám dühös lenne, ha megtudná. Már régóta ideges. Néha azt hiszem, elég a
legkisebb incidens, és máris golyót ereszt a fejembe.
Úgy
hangzott, mintha kurvára félne a saját apjától. És a szemétláda ijesztő volt.
Megfogtam a kezét.
–
Csinált veled valamit? Biztos vagyok benne, hogy Luca ki tudná találni, hogyan
tudna biztonságban tartani téged.
Mi
a faszról beszéltem? Scuderi meggyőzné Dantét, hogy háborút indítson, ha Luca
elvenné tőle a legkisebb lányát. Sosem avatkoztunk bele mások családi
problémáiba. Ez volt az egyik legfontosabb szabály a mi világunkban.
–
Apám nem engedné – mondta a lány tárgyilagosan. Tényleg nem az a gyerek volt,
akivel először találkoztam. Ez a világ túl korán vette el az ártatlanságát.
–
És nem tett semmit, de dühös lenne, ha a közvetlen parancsával szembeszegülnék.
–
Ismered a nővéredet, ő soha nem mondaná el senkinek.
–
Akkor neki kellene elviselnie a titkot, és még Anyával sem beszélhetne róla.
Miért minden ilyen kusza? Miért nem lehet normális családom?
–
Nem választhatjuk meg a családunkat.
–
És az én esetemben még a leendő férjemet sem – mondta. Aztán megrázta a fejét. –
Nem tudom, miért mondtam ezt. Nem emiatt kellene most aggódnom. – Lenézett a
kezemre, amely még mindig az övét fogta. Elengedtem. Ha Scuderi vagy az egyik
embere ránk találna, Scuderi újabb okot kapna, hogy kiboruljon.
–
Tudod mit? Elmondom neki – mondta Lily hirtelen. Kiegyenesedett, és hálás mosollyal
nézett rám.
–
Igazad van. Aria megérdemli, hogy megtudja az igazságot. – Most, hogy már nem
támaszkodott a falnak, még közelebb kerültünk egymáshoz. Vissza kellett volna
lépnem egyet, és távolságot tartani, ehelyett azonban a tekintetem az ajkára
tapadt.
Lily
meglepett azzal, hogy elsétált.
–
Köszönöm a segítségedet.
Néztem,
ahogy befordul a sarkon, aztán eltűnt.
Liliana
A
szívem a mellkasomban egyre gyorsabban vert, nemcsak azért, mert kettesben
voltam Romeróval, és alig tudtam úgy távozni, hogy ne csókoltam volna meg,
hanem azért is, mert elhatároztam, hogy szembeszállok Apám parancsával. Lehet,
hogy Romero igazat mondott, és nem mondaná el a nővéremnek és Lucának az
anyámat, de tényleg, miért kellene titkot tartania értem? Nem voltunk egy pár,
még csak barátok sem voltunk. Semmit sem jelentettünk egymásnak. Ez a gondolat
nehéz súlyként nehezedett rám.
Jobb
volt, ha most elmondom Ariának. Előbb-utóbb úgyis rájön, és azt akartam, hogy
tőlem tudja meg. A nappaliban találtam rá, egy tányér prosciuttóval a kezében.
Valentinával beszélgetett. Odasétáltam hozzájuk, és Valentina vett észre
először. Zöld szemében szánalom villant, mielőtt rám mosolygott. Vajon tudta?
Persze,
hogy tudta. Apa valószínűleg rögtön elmondta a főnökének, Danténak, Dante pedig
a feleségének. Vajon apa elmondta másoknak is? Olyanoknak, akikről úgy
gondolta, hogy jobban megérdemlik az igazságot, mint a saját családja?
–
Szia Val – mondtam. – Elrabolhatom tőled Ariát egy pillanatra? Beszélnem kell
vele.
Aria
kérdő pillantást vetett rám, de Valentina csak bólintott. Összekulcsoltam a
kezünk, és lazán átsétáltam vele a szobán. Nem akartam, hogy Apánk vagy Anyánk
gyanút fogjon. Elkaptam Romero tekintetét a szoba másik végében. Luca és Dante
mellett állt, de felém nézett. Bátorítóan bólintott, és valahogy ettől az apró
gesztustól jobban éreztem magam. Az elmúlt két évben meggyőztem magam arról,
hogy a Romeróval való kapcsolatom nem más, mint egy buta fellángolás, de most
már nem voltam benne olyan biztos.
–
Lily, mi folyik itt? Egész este nagyon furcsán viselkedtél – suttogta Aria,
miközben az előcsarnok felé tartottunk.
–
Mindjárt elmondom neked. Szeretném, ha kettesben maradnánk.
Aria
arca elhomályosodott az aggodalomtól.
–
Történt valami? Segítségre van szükséged?
Felvezettem
az emeletre a szobámba. Amikor az ajtó becsukódott mögöttünk, elengedtem Ariát,
és lesüllyedtem az ágyamra. Aria leült mellém.
–
Anya az – mondtam suttogva. – Tüdőrákja van.
Talán
kevésbé direkt módon kellett volna közölnöm vele, de ettől még nem lett volna
kevésbé szörnyű a hír.
Aria
tágra nyílt szemekkel bámult rám, aztán a falnak dőlt, és hangosan fújta ki a
levegőt.
–
Ó, Istenem! Kimerültnek tűnik, de én ezt az Apánkkal való veszekedéseire
fogtam.
–
Még mindig veszekednek, és ettől minden csak rosszabb lesz.
Aria
átkarolt, és egy pillanatig némán tartottuk egymást.
–
Miért nem mondta el ő maga?
–
Apánk nem akarja, hogy bárki megtudja. Tulajdonképpen megtiltotta, hogy
elmondjam neked.
Aria
hátrahúzódott.
–
Megtiltotta neked?
–
Fenn akarja tartani a látszatot. Azt hiszem, zavarban van anya betegsége miatt –
haboztam. – Ezért nem mondtam el azonnal. Nem tudtam, mit tegyek, de beszéltem
Romeróval, és meggyőzött, hogy mondjam el neked.
Aria
végigkutatta az arcom.
–
Romero, hm?
Megvonom
a vállam.
–
Elmondod majd Giannának, ha visszatértél New Yorkba?
–
Természetesen – mondta Aria. – Utálom, hogy nem lehet itt.
Sóhajtott.
–
Beszélni akarok erről Anyával. Szüksége van a támogatásunkra, de hogyan
adhatnánk meg neki, ha nem tudhatunk róla?
Nem
tudtam.
–
Utálom, ahogy Apánk viselkedik. Olyan rideg vele szemben. Olyan szerencsés
vagy, Aria, hogy van egy férjed, aki törődik veled.
–
Tudom. Egy nap neked is ilyened lesz.
Nagyon
reméltem, hogy igaza lesz. Az élet olyan valakivel, mint az apám, olyan pokol
lenne, amit nem tudnék túlélni.
*
* *
Anya
állapota napról-napra romlott. Néha úgy éreztem, hogy elég volt egy pillanatra
félrenéznem, és a bőre máris a szürke egy ijesztőbb árnyalatává változott, és
még többet fogyott. Még a gyönyörű haja is teljesen eltűnt. Már lehetetlen volt
titokban tartani a betegségét. Mindenki tudta. Amikor mások voltak körülötte, Apám
játszotta a rajongó és aggódó férjet, de otthon, amikor egyedül voltunk, alig
bírta elviselni Anya jelenlétét, mintha attól félt volna, hogy fertőző. Rám
hárult, hogy támogassam őt, miközben megpróbáltam átvészelni az utolsó tanévet
az iskolában. Aria, Gianna és én szinte minden nap beszéltünk telefonon.
Nélkülük nem tudtam volna túlélni. És éjszaka, amikor a sötétben feküdtem, és
nem tudtam aludni az aggodalomtól és a félelemtől, eszembe jutott, ahogy Romero
rám nézett a karácsonyi partinkon, mintha most látott volna először, mintha
tényleg nőnek látott volna, és nem csak egy ostoba gyereknek. A barna szemének
tekintete boldogabbá tett, még ha csak egy emlék is volt.
Egy
halk kopogás miatt felültem.
–
Igen? - kérdeztem halkan. Kérlek, nehogy anya megint hányjon. Egyetlen
éjszakát akartam a savas szag nélkül az orromban. Rosszul éreztem magam a
gondolat miatt. Hogy gondolhattam ilyesmit?
Az
ajtó kinyílt, és Fabi dugta be a fejét a résen, mielőtt besurrant volna. Sötét
haja kócos volt, és pizsamában volt. Nem húztam be a függönyt, így láttam
rajta, hogy sírt, de nem említettem. Fabi néhány hónapja töltötte be a
tizenkettedik életévét, és túl büszke volt ahhoz, hogy bevallja az érzéseit
bárkinek, még nekem se.
–
Alszol?
–
Úgy nézek ki, mint aki alszik? – kérdeztem kötekedve.
Megrázta
a fejét, majd a kezét a pizsamanadrágja zsebébe dugta. Túl öreg volt ahhoz,
hogy bebújjon hozzám az ágyba, mert félt valamitől. Apánk letépte volna Fabi
fejét, ha könnyes arccal találja a szobámban. A gyengeség nem az volt, amit Apánk
eltűrt a fiában, vagy igazából barkiben.
–
Akarsz filmet nézni? – oldalra húzódtam. – Úgysem tudok aludni.
–
Csak lányos filmjeid vannak – mondta, mintha hatalmas szívességet kértem volna
tőle, de a DVD-polcom felé indult, és kiválasztott valamit. Aztán leült mellém,
hátát a fejtámlának támasztva. Elkezdődött a film, és sokáig csendben néztük.
–
Szerinted anya meg fog halni? – kérdezte hirtelen Fabi, tekintete a képernyőre
szegeződött.
–
Nem – mondtam minden meggyőződéssel, amit nem éreztem.
*
* *
Ma
volt a tizennyolcadik születésnapom, de nem lesz buli. Anya túl beteg. A
házunkban nem volt hely az ünneplésre vagy a boldogságra. Apa már alig volt
otthon, mindig üzleti úton volt, és nemrég Fabi is elkezdte elkísérni. Így hát
egyedül maradtam Anyával. Persze volt egy ápolónő és a cselédünk, de ők nem
voltak családtagok. Anya nem akarta, hogy ott legyenek, ezért én voltam az, aki
iskola után az ágyánál ült, olvastam neki, és próbáltam úgy tenni, mintha a
szobája nem lenne halál- és reménytelenségszagú. Aria és Gianna reggel felhívott,
hogy boldog születésnapot kívánjanak nekem. Tudtam, hogy meg akartak látogatni,
de Apánk megtiltotta. Még a születésnapomon sem tudott kedves lenni.
Letettem
a könyvet, amit Anyának olvastam. Már aludt. A légzőkészülékének zaja,
kattogása és zörgése betöltötte a szobát. Felálltam, mert sétálnom kellett egy
kicsit. A lábam és a hátam merev volt az egész napos üléstől.
Az
ablakhoz sétáltam, és kikukucskáltam. Körülöttem mindenütt zajlott az élet. A
telefonom zümmögött a zsebemben, kizökkentve a gondolataimból. Kivettem, és egy
ismeretlen számot lattam a képernyőn. A fülemhez nyomtam.
–
Halló? – suttogtam, miközben kisétáltam a folyosóra, hogy ne zavarjam anyámat,
bár a zajok már alig ébresztették fel.
–
Szia, Liliana.
Megdermedtem.
–
Romero? – Nem tudtam elhinni, hogy felhívott, aztán egy szörnyű ötlet jutott
eszembe, és az egyetlen magyarázat a hívására.
–
Istenem, történt valami a nővéreimmel?
–
Nem, nem. Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Csak boldog születésnapot
akartam kívánni neked.
A
hangja lágy, meleg és mély volt, és úgy nyugtatott meg, ahogy a méz tette a
torokfájással.
–
Ó – mondtam. A falnak támasztottam magam, miközben a pulzusom ismét lelassult.
–
Köszönöm. Mondta a nővérem, hogy ma van a születésnapom?
Enyhén
elmosolyodtam. El tudtam képzelni, ahogy Aria ezt teszi, remélve, hogy
felvidít. Nem beszélt velem erről, de eléggé biztos voltam benne, hogy tudja,
hogy ennyi idő után még mindig kedvelem Romerót.
–
Nem kellett. Tudom mikor van a születésnapod.
Nem
szóltam semmit, nem tudtam, mit mondjak. Emlékezett a születésnapomra?
–
Vannak születésnapi terveid?
–
Nem. Itthon maradok, és vigyázok anyámra – mondtam fáradtan.
Nem
emlékeztem, mikor aludtam utoljára egész éjjel. Ha anya nem azért ébresztett
fel, mert hányt vagy fájdalmai voltak, akkor ébren feküdtem és bámultam a
semmibe.
Romero
hallgatott a másik végén, majd még szelídebb hangon szólalt meg.
–
A dolgok javulni fognak. Tudom, hogy a dolgok most reménytelennek tűnnek, de
nem lesz mindig így.
–
Sok halált láttál már életedben. Hogy bírod ezt elviselni?
–
Más, ha valaki, akit szeretsz, haldoklik, vagy ha üzletről van szó.
Óvatosnak
kellett lennie, hogy mit mond a telefonban, ezért megbántam, hogy felhoztam a
témát, de túl jó érzés volt hallani a hangját.
–
Az apám meghalt, amikor tizennégy éves voltam. Nem álltunk olyan közel
egymáshoz, mint szerettem volna, de az ő halála volt az egyetlen, ami eddig
igazán megviselt.
–
Anyámmal nem állunk olyan közel egymáshoz, mint sok barátom az anyjával, és
most, hogy haldoklik, sajnálom.
–
Még van idő. Talán több, mint gondolnád.
Azt
akartam, hogy igaza legyen, de legbelül tudtam, hogy csak hetek kérdése, és
anya elveszíti a csatát.
–
Köszönöm, Romero – mondtam halkan. Látni akartam az arcát, érezni akartam a
megnyugtató illatát.
–
Tégy ma valamit, ami boldoggá tesz, még ha csak valami apróság is.
–
Ez boldoggá tesz – vallottam be.
– Az jó – mondta.
Csend
következett.
–
Most mennem kell.
Hirtelen
zavarba hozott a beismerésem. Mikor hagynom már abba, hogy elarulom magam? Nem
voltam olyan, aki jól el tudta rejteni az érzelmeit, és ezt utáltam.
–
Viszlát – mondta Romero.
Szó
nélkül befejeztem a hívást, majd sokáig bámultam a telefonomat. Túl sokat
néztem ki Romero hívásából? Talán udvarias akart lenni, és a tizennyolcadik
születésnapján felhívni a főnöke feleségének húgát, hogy némi pluszpontot
szerezzen. De Romero nem tűnt ilyen típusnak. Akkor miért hívott? Volt valami
köze ahhoz, ahogy rám nézett a karácsonyi partinkon? Kezdett annyira
megkedvelni, mint én őt?
*
* *
Két
héttel a születésnapom után Anya egészsége tovább romlott. A bőre papírszerű és
hideg volt, a szemei a fájdalomcsillapítóktól elkerekedtek. A szorításom
meglazult, féltem, hogy fájdalmat okozok neki. Olyan törékenynek tűnt. Mélyen
legbelül tudtam, hogy már nem tart sokáig. Hinni akartam, hogy megtörténik a
csoda, de már nem voltam kisgyerek. Jobban tudtam. Néha azt kívántam, bárcsak
még mindig az a naiv kislány lennék, aki régen voltam.
–
Aria? – Anyám halkan szólalt meg.
Felrándultam
a székemben, és közelebb hajoltam.
–
Nem, én vagyok az, Liliana.
Anya
tekintete rám szegeződött, és lágyan elmosolyodott. Szörnyen szomorúnak nézett
ki elnyűtt arcán. Valaha olyan gyönyörű és büszke volt, most pedig csak a héja
volt annak a nőnek.
–
Édes Lilym – mondta
Összepréseltem
az ajkaimat. Anya sosem volt az a túlzottan gyengéd típus. Megölelt minket,
esti meséket olvasott nekünk, és általában igyekezett a legjobb anya lenni, aki
csak tudott, de szinte soha nem becézett minket.
–
Igen, itt vagyok.
Legalábbis
addig, amíg Apám megint el nem akart küldeni. Ha rajta múlott volna, Anyát elzárták
volna mindenkitől, akit szeretett, és csak az általa felbérelt ápolók
gondoskodtak volna róla, amíg végül meg nem hal. Próbáltam azt mondani
magamnak, hogy azért, mert meg akarta védeni, hogy egy büszke nőre úgy
emlékezzenek, ahogyan élt, de van egy olyan érzésem, hogy nem ez volt a fő
indítéka. Néha azon tűnődtem, hogy talán szégyellte őt.
–
Hol vannak a nővéreid? És Fabi? – Átkukucskált a fejem fölött, mintha arra
számított volna, hogy ott látja őket.
Leengedtem
a tekintetem az állára, nem tudtam a szemébe nézni.
–
Fabi az iskolával van elfoglalva.
Ez
egy szemenszedett hazugság volt. Apa gondoskodott róla, hogy Fabi isten tudja,
mivel legyen elfoglalva, így nem töltött túl sok időt anyánkkal. Mintha Apánk
aggódott volna, hogy a betegsége átragad Fabira, ha túl közel kerül hozzá.
–
Aria és Gianna hamarosan itt lesznek. Alig várják, hogy újra láthassanak.
–
Apád felhívta őket? – kérdezte Anya
Nem
akartam megint hazudni neki. De hogyan mondhattam volna el neki, hogy Apánk nem
akarta, hogy meglátogassák a haldokló Anyánkat, hogy nem is tudták volna, hogy
közel áll a halálhoz, ha én nem hívom őket. Megtöltöttem a poharát vízzel, és
az ajkához tartottam.
–
Innod kell.
Anya
ivott egy kis kortyot, de aztán elfordította a fejét.
–
Nem vagyok szomjas.
Megszakadt
a szívem, amikor visszatetten a poharat az éjjeliszekrényére. Kerestem valamit,
amiről beszélhetnék anyámmal, de amiről igazán szerettem volna beszélni vele, a
Romeróba való belezúgásomról, azt nem bízhattam rá.
–
Szükséged van valamire? Hozhatok neked egy kis levest.
Egy
kicsit megrázta a fejét. Furcsa arckifejezéssel figyelt engem, és kezdtem
kényelmetlenül érezni magam. Még abban sem voltam biztos, hogy miért. Olyan
elhagyatottság és vágyakozás tükröződött a tekintetéből, ami egy sötét helyhez
szólt mélyen bennem.
–
Istenem, már nem is emlékszem, milyen érzés fiatalnak és gondtalannak lenni.
Gondtalan?
Már nagyon régóta nem éreztem magam gondtalannak.
–
Annyi mindent akartam csinálni, annyi álmom volt. Minden lehetségesnek tűnt.
A
hangja felerősödött, mintha az emlék energiát merített volna valahonnan a teste
mélyéről.
–
Gyönyörű házad van, sok barátod és gyermekeid, akik szeretnek téged – mondtam,
de már akkor is tudtam, hogy rosszat mondtam, és utáltam ezt az érzést, hogy
mindig rosszat teszek, hogy nem tudok segíteni.
–
Igen – mondta egy szomorú kis mosollyal. Majd elhalványult.
–
Barátok, akik nem látogatnak.
Nem
tagadhattam le, és még abban sem voltam biztos, hogy apám miatt maradtak távol,
vagy hogy valójában soha nem is törődtek anyámmal. Kinyitottam a számat, hogy
mondjak valamit, egy újabb hazugságot, amiért később bűntudatom lesz, de Anya
tovább beszélt.
–
Egy ház, amit véres pénzből fizettek ki.
Anya
soha nem ismerte el, hogy Apám szörnyű dolgokat művel a pénzünkért, és soha nem
volt az a benyomásom, hogy őt is nagyon érdekelte volna. A pénz és a luxus volt
az egyetlen dolog, amit Apánk mindig is önként adott neki és nekünk.
Visszatartottam a lélegzetemet, félig kíváncsian, félig rettegve, hogy mit fog
mondani legközelebb. Megbánta, hogy gyerekei vannak? Csalódást okoztunk neki?
Megveregette
a kezemet.
–
És ti, gyerekek... Jobban kellett volna vigyáznom rátok. Mindig is túl gyenge
voltam ahhoz, hogy kiálljak értetek.
–
Mindent megtettél, amit csak tudtál. Apa amúgy sem hallgatott volna rád.
–
Nem, nem hallgatott volna – suttogta. – De jobban is próbálkozhattam volna.
Annyi mindent bánok.
Nem
tudtam tagadni. Sokszor kívántam, hogy bárcsak kiállt volna értünk, különösen
Giannáért, amikor Apánk megint elvesztette a fejét. De nem volt értelme, hogy
rosszul érezze magát valamiért, amin nem lehetett változtatni.
–
Neked csak ez az egy életed van, Lily. Hozd ki a legjobbat belőle. Bárcsak én
is megtettem volna, és most már késő. Nem akarom, hogy úgy végezd, mint én,
hogy egy elszalasztott lehetőségekkel és elvesztett álmokkal teli életre
tekints vissza. Ne hagyd, hogy az élet elmenjen melletted. Te bátrabb vagy
nálam, elég bátor ahhoz, hogy harcolj a boldogságodért.
Nyeltem
egyet, megdöbbentett a szenvedélyes beszéde.
–
Hogy érted ezt?
–
Mielőtt hozzámentem apádhoz, szerelmes voltam egy fiatalemberbe, aki apám
éttermében dolgozott. Kedves és elbűvölő volt. Ő nem volt a mi világunk része.
Az
ajtó felé pillantottam, aggódtam, hogy Apám meghallja, amit mondunk. Mintha ez
megtörténhetne. Mintha tényleg betenné a lábát ebbe a szobába.
–
Szeretted őt?
–
Talán. De a szerelem olyasvalami, ami idővel fejlődik, és nekünk erre soha nem
volt lehetőségünk. Nagyon tudtam volna szeretni őt, ebben biztos vagyok.
Egyszer megcsókoltuk egymást a kukák mögött. Hideg volt odakint, és szemétszag,
de ez volt életem legromantikusabb pillanata. – Édes mosoly ült ki az arcára,
olyan kifejezés, amit még soha nem láttam anyámon.
A
szánalom összeszorította a szívemet. Vajon Apám soha nem csinált érte semmi
romantikusat?
–
Mi van apával?
–
Az apád... – elhalkult. Vett néhány remegő lélegzetet. Még az oxigénpalack
segítségével is nehezen kapott levegőt.
–
Neki nincs ideje romantikára. Sosem volt neki.
De
volt ideje kurvákra az anyám háta mögött. Még én is tudtam róluk, pedig
általában én voltam az utolsó, aki az ilyesmiről tudomást szerzett. Soha nem
hallottam, hogy egy kedves szót is szólt volna anyámhoz. Mindig azt
feltételeztem, hogy csak zárt ajtók mögött tudta kimutatni a gyengédségét, de
most rájöttem, hogy valószínűleg soha nem is tette. Az egyetlen kedves dolog,
amit valaha is tett, az az volt, hogy drága ékszereket vett neki.
–
Ne érts félre, tisztelem az apádat.
–
De nem szereted őt – fejeztem be.
Mindig
is biztos voltam benne, hogy Anya szerette Apámat, még akkor is, ha ő nem
viszonozta az érzést, de az, hogy kiderült, hogy nincs köztük semmi, valahogy
olyan volt, mint egy gyomorszájba vágó ütés. Aria és Gianna a legjobbat hozták
ki a rendezett házasságukból, de most rájöttem, hogy sokan nem voltak ilyen
szerencsések, és soha nem szerették, vagy még csak nem is tűrték a férjüket. A
legtöbb nő a mi világunkban egy szeretet nélküli házasság csapdájába esett egy
megcsaló, sőt néha erőszakos férfival.
Sóhajtott,
a szemei lecsúkodtak a bőre még sápadtabb lett, mint korábban.
–
Mindig azt mondtam magamnak, hogy van még időm arra, hogy azt tegyem, amit
szeretek, hogy boldog legyek, és most? Most már túl késő.
Mindig
ütésnek érzem majd ezeket a szavakat, valahányszor csak kimondja őket?
–
Nem – mondtam remegve. – Nem az. Ne add fel.
Szomorú
mosollyal nézett rám.
–
Már nem tart sokáig. Számomra nincs más, csak megbánás. De előtted még ott áll
az egész élet, Liliana. Ígérd meg nekem, hogy a lehető legteljesebben fogod
élni. Próbálj meg boldog lenni.
Nagyot
nyeltem. Anyám egész életemben azt mondta, hogy fogadjam el a sorsomat, legyek
jó kislány, legyek szófogadó.
–
Szerelemből akarok férjhez menni.
–
Ezt kellene tenned – suttogta.
–
Apám nem fogja megengedni. Talál majd nekem valakit, ugye?
–
Aria és Gianna jó párost alkottak. Nem kell taktikai okokból megházasodnod.
Szabadnak kell lenned, hogy beleszeress és hozzámehess ahhoz a különleges
fiúhoz.
Romero
képe pattant ki a fejemből, és pillangók hada töltötte meg a gyomromat.
–
Emlékszem arra a tekintetre – mondta Anya halkan. – Van valaki, hm?
Elpirultam.
–
Ez butaság. Nem is érdeklem őt.
–
Hogyhogy nem érdekled? Gyönyörű vagy, intelligens és jó családból származol.
Őrült lenne, ha nem esne beléd.
Soha
nem beszéltem még így Anyával, és hihetetlenül szomorú voltam, hogy a rák
kellett ahhoz, hogy ilyen közel kerüljünk egymáshoz. Azt kívántam, bárcsak
korábban is ilyen anya lett volna, aztán bűntudatom támadt, amiért ilyesmit
gondoltam.
–
Ő nem olyasvalaki, akit Apám helyeselne – mondtam végül. És ez hatalmas
alulértékelés volt. – Ő csak egy katona.
–
Ó – suttogta Anya. Nehezen tudta nyitva tartani a szemét.
–
Ne hagyd, hogy bárki is megakadályozzon abban, hogy elérd a boldogságot.
Az
utolsó szavakat alig lehetett hallani, ahogy Anya lassan álomba merült.
Kicsúsztattam a kezem az övé alól, és felálltam. A légzése nehézkes volt,
reszelős és lapos. Szinte el tudtam képzelni, hogy bármelyik pillanatban
abbamaradhat. Kihátráltam a szobából, de nem zártam be az ajtót. Biztos akartam
lenni benne, hogy meghallom, ha Anya segítségért kiált. A lépcsőház felé vettem
az irányt, ahol majdnem beleütköztem Apába.
–
Anya örülni fog, hogy láthat – mondtam. – De épp most aludt el, úgyhogy egy
kicsit várnod kell.
Meglazította
a nyakkendőjét.
–
Nem az anyádhoz mentem. Van még néhány megbeszélésem.
–
Ó, persze.
Ezért
volt olyan illata, mint egy parfümériának, és ezért volt gyűrött az öltönye. A
délelőttöt az egyik kurvájával töltötte, és valószínűleg már úton volt a
következőhöz.
–
De később szívesen látna téged.
Apa
összehúzta a szemét.
–
Felhívtad a nővéredet? Luca felhívott ma reggel, hogy elmondja, ő és Aria úton
vannak Chicagóba, hogy meglátogassák az anyádat.
–
Joguk van elbúcsúzni.
–
Tényleg azt hiszed, hogy így akarják látni az anyádat? Anyád valaha büszke nő
volt, ha még épelméjű lenne, nem akarná, hogy bárki is ilyen szánalmas
állapotban lássa.
Düh
bugyogott fel.
–
Csak szégyelled őt, ennyi az egész!
Figyelmeztetően
felemelte az egyik ujját.
–
Óvatosan! Ne beszélj velem ilyen hangnemben. Tudom, hogy nagy nyomás alatt
vagy, de a türelmem mostanában fogytán van.
Összepréseltem
az ajkaimat.
–
Aria és Luca még mindig jönnek, vagy megtiltottad nekik, hogy meglátogassák?
Nem
említettem, hogy Gianna is meglátogatja. Hamarosan megtudja, és akkor Luca
remélhetőleg ott lesz, hogy megnyugtassa.
–
Délutánra ideérnek. Így Lucanak és Danténak lesz alkalmuk megbeszélni az
üzletet.
Ezért
aggódott? Az üzlet miatt? A felesége haldoklott, és ő leszarta. Bólintottam, és
újabb szó nélkül távoztam. Fél órával később ismét végig néztem, ahogy apám
elhagyja a házat. Volt idő, amikor felnéztem rá. Amikor láttam őt a fekete
öltönyében, és azt hittem, ő a legfontosabb ember a világon. De ez nem tartott
sokáig. Amikor először emelt kezet Anyára, tudtam, hogy nem az az ember, akinek
hittem.
*
* *
Aria,
Gianna és Luca két órával később érkezett meg. Matteo New Yorkban maradt.
Nemcsak azért, mert Lucának szüksége volt valakire, akiben megbízik, hanem
azért is, mert Gianna találkozása Apánkkal úgyis robbanásveszélyes lesz. Ha
Matteo is ott lenne, valaki meghalna.
Aria
és Gianna szorosan megöleltek üdvözlésképpen.
–
Hogy vagy? – kérdezte Aria.
Megvonta
a vállamat.
–
Nem tudom. Nehéz Anyát ilyen gyengének látni.
–
És az, hogy Apánk úgy viselkedik, mint egy bunkó, nem segít – motyogta Gianna.
Luca
aprót bólintott.
–
A konyhában várok. Még el kell intéznem néhány telefont.
Volt
egy olyan érzésem, hogy csak időt akart hagyni nekünk kettesben anyánkkal, és
ezért hálás voltam. Majdnem megkérdeztem tőle Romerót, de aztán leállítottam
magam
Felvezettem
a nővéreimet az emeletre. Amikor beléptünk Anya hálószobájába, döbbenet villant
át az arcukon. Még én is, aki minden nap társaságot nyújtottam neki, minden
reggel megdöbbentem, amikor megláttam, milyen összetörten néz ki, és a szag is
borzalmas volt. Az ápolók naponta kétszer fertőtlenítőszerrel tisztították a
padlót és a bútorokat, de a rothadás és a vizelet bűze még mindig mindent
beborított. Úgy tűnt, még a ruhámra és a bőrömre is rátapadt, és eltömítette az
orromat, amikor éjszaka nem tudtam aludni.
Anya
ébren volt, de egy pillanatba telt, mire a felismerés megcsillant a szemében.
Aztán elmosolyodott, és egy pillanatra, az orrában eltűnő csövek ellenére, nem
úgy nézett ki, mint akit a halál már megbélyegzett. Aria azonnal az ágyhoz
lépett, és óvatosan átölelte Anyát. Gianna megfeszült mellettem. Ő és Anya már
jó ideje nem látták egymást, és nem éppen jó viszonyban váltak el. Amikor Aria
hátralépett, Anya tekintete Giannán állapodott meg, és sírni kezdett.
–
Ó, Gianna – suttogta.
Gianna
anyánk felé sietett, és átölelte. Szinte megszakadt a szívem, hogy ennek az
újra egyesülésnek ilyen szörnyű oka volt. Azt kívántam, bárcsak már jóval a mai
nap előtt így jöttünk volna össze. Még két széket húztam az ágy felé, és amellé
állítottam, amelyen számtalan órát töltöttem. Mindannyian leültünk, és Anya egy
idő után először nézett békésen. Hagytam, hogy Aria és Gianna beszéljenek, és
hallgattam. Gianna hozzám hajolt, amikor Aria egy új New York-i kiállításról
mesélt Anyának.
–
Hol van Fabi? Nem kéne itthon lennie?
–
Apánk mindig elküld érte valakit az iskolába, és aztán vacsoráig nem látom
Fabit.
–
Már be is avatja Fabit? Még túl fiatal ehhez a baromsághoz.
–
Nem tudom. Nehéz Fabival erről beszélni. Már nem mond el mindent úgy, mint
régen. Sokat változott, mióta Anya megbetegedett. Néha rá sem ismerek.
–
A maffia mindenkit megváltoztat. Kiszívja belőlük a jót – motyogta Gianna.
–
Nézd meg Matteót, Lucát és Romerót, ők sem csak rossz emberek.
Gianna
felsóhajtott.
–
De nem is jók. Távolról sem. Fabi esetében tudom, milyen volt, mielőtt a
rothadás belé fúrta volna magát, de Lucát és Matteót mindig is csak Made Manként
ismertem, úgyhogy ez más – Gianna elgondolkodva összehúzta a szemét. – Még
mindig bele vagy zúgva Romeróba? Nem kellett volna már új célpontra váltanod?
Elpirultam,
de nem válaszoltam. Szerencsére Aria bevonta Giannát a beszélgetésbe, és így
újra megnyugodhattam.
*
* *
Gianna,
Aria és én elaludtunk a székünkben. Két órával később Apánk éles hangja
ébresztett fel minket.
–
Mit keres itt?
Felültem,
és néhány másodpercig tartott, amíg összeszedtem magam. Apánk az ajtóban állt,
és tőrrel bámult Giannára. Még mindig nem bocsátotta meg neki, amit tett.
Valószínűleg a sírba is magával viszi a haragját.
–
Nem azért jöttem, hogy lássalak, hidd el – motyogta Gianna.
Aria
felállt a székéről, és odament Apánkhoz, hogy gyorsan megölelje. Általában
mindig felderült a hangulata, ha a lány a közelében volt, de most rá sem
nézett.
–
Nem akarom, hogy a házamban legyél – mondta Giannának.
Pár
lépéssel mögötte kiszúrtam Fabit, aki láthatóan nem tudta, hogyan reagáljon.
Tudtam, hogy nagyon hiányzott neki Gianna, és mindig is szívesen beszélt vele
telefonon, de Apánk befolyása az utóbbi hónapokban egyre nőtt rá, és egyértelmű
volt, hogy a kisöcsém nem tudja, melyik oldalt válassza.
Felálltam,
és aggódó pillantást vetettem Anyára. Még mindig ki volt ütve a gyógyszerektől.
Nem akartam, hogy tanúja legyen ennek.
–
Kérlek, beszéljük meg ezt odakint – suttogtam.
Apánk
sarkon fordult, és kilépett a folyosóra anélkül, hogy egyetlen pillantást
vetett volna Anyára. Mi többiek követtük. Gianna esélyt sem adott Fabinak, hogy
döntsön, megölelte, és egy pillanat múlva ő is visszaölelte. Apánk az öcsémre
sandított. Nem tudtam elhinni, hogy egyszer nem volt képes a hülye büszkeségét
háttérbe szorítani. Anyának szüksége volt ránk az utolsó napjaiban, de ő
leszarta. Még azt sem várta meg, hogy becsukjam az ajtót, mielőtt újra rákezdett.
–
Megtiltottam, hogy betegye a lábát ebbe a házba – vicsorgott.
Becsuktam
az ajtót, és nekitámaszkodtam. Remegett a lábam.
–
Ez Anya háza is, és ő kérte, hogy találkozzunk – mondta Gianna.
Ez
igaz volt. Már nem is számoltam, hányszor kérdezett Anya Giannáról.
–
Én fizettem ezért a házért, és a szavam törvény.
–
Hát nem tiszteled a haldokló feleséged kívánságát? – Gianna sziszegett.
Egészen
biztos voltam benne, hogy apa megütötte volna Giannát, még akkor is, ha ő
Matteo felesége, de Luca abban a pillanatban feljött az emeletre. Ez nem
akadályozta meg Apánkat abban, hogy még több csúnya dolgot mondjon, Gianna
pedig rögtön visszaszólt neki. Nem bírtam tovább. Elrohantam mellettük. A
veszekedésük végigkísért a folyosón, és még lent is hallottam a kiabálásukat.
Beviharzottam a konyhába, bevágtam az ajtót, és nekitámaszkodtam, mielőtt a
kezembe temettem az arcomat. A könnyek, amelyekkel oly sokáig küzdöttem, a
szemgolyóimhoz nyomódtak. Nem tudtam visszatartani őket.
Egy
zajra felnéztem. Romero a konyhapultnál állt, és a kávéscsészéje fölött engem
figyelt. Zavartan összerezzentem, és gyorsan megpróbáltam megtörölni az arcom.
–
Sajnálom – mondtam. – Nem tudtam, hogy valaki van itt.
Egyáltalán
nem is tudtam, hogy Romero itt van, de nem kellett volna meglepődnöm. Mivel
Matteo New Yorkban maradt, Lucának szüksége volt valakire, aki szemmel tartja a
nővéreimet, amikor ő elfoglalt.
–
Ez a te otthonod – mondta egyszerűen.
A
tekintete kedves és megértő volt. El kellett fordítanom a tekintetem, különben
tényleg elkezdtem volna bőgni, takony és zokogás meg minden, és ez volt az
utolsó dolog, amit akartam.
–
Régen az volt – suttogtam. Tudtam, hogy be kellene fognom a számat, de a szavak
csak jöttek.
–
De most úgy érzem, mintha csapdába estem volna. Nincs semmi jó. Bárhová nézek,
csak sötétség van, csak betegség, gyűlölet és félelem. – Elhallgattam,
megdöbbenve a kirohanásomtól.
Romero
letette a kávéját.
–
Mikor hagytad el utoljára a házat?
Nem
is tudtam. Megvontam a vállamat.
–
Sétáljunk egyet. Ihatunk egy kávét. Nagyon meleg van odakint.
Eufória
tört át a sötét felhőn, ami az elmúlt hetekben az érzelmeimet jelentette.
–
Biztos, hogy nem baj?
–
Megkérdezem Lucát, de nem látom, miért lenne gond. Csak egy pillanat.
Félreálltam,
hogy el tudjon menni mellettem. Finom aftershave-jének illatát megéreztem,
ahogy elhaladt mellettem, és legszívesebben az ingébe nyomtam volna az orromat,
hogy vigaszt találjak az illatában. A tekintetem követte őt, széles vállát és
keskeny csípőjét. Anyám szavai ismét átfutottak az agyamon. Talán a boldogság
mégsem volt olyan messze, mint gondoltam.
Romero
Még
csak meg sem kellett volna fontolnom, hogy egyedül legyek Lilyvel, sem most,
sem máskor. Akkor sem, amikor nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen felnőttnek
néz ki. Már nem az a kislány volt, akivel először találkoztam. Most már
házasodó korú nő volt, de nem volt az én súlycsoportom. Legalábbis az apja
mércéje szerint. Én voltam az egyik legjobb harcos New Yorkban, csak Luca és
Matteo tudott olyan jól bánni a késsel vagy a fegyverrel, mint én, és nem
voltam éppen nincstelen, de semmiképp sem voltam maffiakirály, és nem
engedhettem meg magamnak egy olyan penthouse-t, mint Luca lakása. Nem is voltam
benne biztos, hogy mi a faszért gondolkodtam most ilyen dolgokon. Nem akartam
megkérni Lily kezét, sem most, sem soha, és jelenleg fontosabb dolgok voltak,
amikkel foglalkoznom kellett.
A
vitatkozás hangját követve másztam fel a lépcsőn. Gianna és az apja megint
összevesztek, és Luca mintha próbálta volna megakadályozni, hogy letépjék
egymás fejét. Az egyetlen probléma az volt, hogy úgy nézett ki, mint aki közel
áll ahhoz, hogy elveszítse a saját eszét. Odasétáltam hozzájuk, és Luca
elkeseredett pillantást vetett rám. Scuderi egy púp volt a hátamon, és Luca nem
volt a legtürelmesebb ember ezen a bolygón. Rossz kombináció. Felém jött.
–
El fogom veszíteni a kibaszott eszemet, ha Gianna és az öregje nem hagyják abba
a veszekedést.
–
Lily rosszul viseli a dolgot. Hónapok óta szemtanúja kell, hogy legyen az anyja
betegségének. El akarom vinni sétálni és meginni egy kávét, hogy elterelje a
gondolatait.
Luca
olyan arckifejezéssel fürkészte az arcom, ami cseppet sem tetszett.
–
Persze, de tényleg nincs szükségem több problémára. A dolgok New York és
Chicago között már így is ingatagok.
–
Nem teszek semmi olyat, ami ártana a Chicagóval való kapcsolatunknak.
Luca
bólintott, de nem tűnt meggyőzöttnek. Visszapillantott Scuderi és a két lánya
felé.
–
Jobb, ha visszamegyek. Gyere vissza vacsora előtt, akkor Scuderinek nem kell
megtudnia, hogy Liliana valaha is elhagyta a házat. A fattyú aligha figyel
valamire, legkevésbé arra a lányra.
Sarkon
fordultam és hátrahagytam Lucát, hogy közvetítsen Scuderi és Gianna között. Lily
a konyhaasztalnál ült, amikor beléptem a szobába, de gyorsan felállt, szép
arcán reménykedő kifejezéssel. Csinos? Mi a fasz van, Romero? Nem kezdhettem el
így gondolkodni, amikor a közelében voltam. A vonalak könnyen elmosódtak, és Lucának
igaza volt. Nem volt szükségünk még több problémára.
–
Na? Elmehetünk valahova? – kérdezte Lily ugyanazzal a reményteli mosollyal az
arcán.
Megálltam
tőle több, mint egy karnyújtásnyira.
–
Igen, de vissza kell érnünk vacsora előtt.
Így
alig több, mint két óránk maradt.
Egy
csipetnyi csalódottság villant fel a szemében, de gyorsan el is tűnt.
–
Akkor menjünk.
Kiléptünk
a házból, Lily pedig megállt a járdán, és boldogan hajtotta félre a fejét. A
napsugarak lágy fénybe borították az arcát.
–
Ez olyan jó érzés – mondta halkan.
Annyi
mindent ismerek, ami még jobb érzés.
Hogy
nézne ki az arca a szenvedély tüzében? Ez olyasmi volt, amit valószínűleg sosem
tudok meg. Nem szóltam semmit, csak néztem, ahogyan a napfényben fürdőzik.
Zavart
mosollyal pislogott rám.
–
Bocsánat. Csak vesztegetem az időt. Úgy volt, hogy kávézunk, és nem állunk
egész nap a járdán.
–
Ez rólad szól. Ha inkább itt maradnál és élveznéd a napsütést, azt is
megtehetjük. Nem bánom. – Egy kibaszott kicsit sem. Lilyt nézni egész nap
tudtam volna.
Megrázta
a fejét. Szőke haja lágy hullámokban terült el a vállán, és meg kellett
akadályoznom magam, hogy kinyúljak érte. Valamilyen okból, amit nem tudtam,
kinyújtottam felé a karomat. Tétovázás nélkül összekulcsolta a karját az
enyémmel, és vigyorra húzta a száját, ahogy felnézett rám. A fenébe is! Végig
vezettem az utcán.
–
Ismersz egy jó kávézót? Az elmúlt években rengetegszer jártam Chicagóban, de
nem vagyok annyira járatos a kulináris szférában.
–
Tíz perc sétára van egy kis kávézó fantasztikus kávéval és finom süteményekkel.
Elmehetnénk oda. Általában csak elvitelre rendelek mindent, de leülhetnénk, ha
szeretnél?
Sok
mindenre vágytam, a legtöbbjükhöz az is hozzá tartozott, hogy Lily meztelenül
feküdjön az ágyamban.
–
Ez jól hangzik. Menjünk előre.
–
Tudod, mit szeretek benned? Hogy olyan laza és nyugodt vagy. Olyan vagy, mint a
szomszéd srác. aranyos és kedves.
–
Lily, én egy Made Man vagyok. Ne csinálj belőlem hőst, aki nem vagyok. Nem
vagyok kedves vagy aranyos.
–
Számomra az vagy – mondta könnyedén. Kék szemei túlságosan is
bizalomgerjesztőek voltak. Nem tudta, hogy miket gondoltam róla, a legtöbbjük
nem volt szép. Annyi mocskos dolgot akartam vele csinálni, hogy még a felét sem
értette volna meg, és ezért kellett távolságot tartanom. Talán felnőttnek tűnt,
de még túl fiatal volt, túl ártatlan.
Csak
mosolyogtam.
–
Próbálkozom.
–
Jól csinálod – mondta kötekedve.
A
szomorúság és a reménytelenség egyelőre eltűnt az arcáról, és ez volt minden
bátorítás, amire szükségem volt.
Liliana
Romero
vigyorgott.
–
Köszönöm.
Ekkor
megcsókolhattam volna. Olyan jóképű és szexi volt.
–
Nagyon szívesen – mondtam. Végig sétáltunk az utcán a kis kávézó felé, amely
úgy nézett ki, mintha Párizs egyik macskaköves utcájába tartozna, nem pedig
Chicagóba. Furcsa volt egy olyan férfival sétálni, aki nem volt nálam kétszer idősebb,
mint apám testőrei. Csak amikor megálltunk a pultnál, engedte el Romero a
karomat, de addig úgy sétáltunk egymáshoz közel, mint a szerelmesek. Milyen
érzés lenne, ha ez lenne az igazság? Ha nem csak el akarná terelni a
figyelmemet a beteg anyámról, ha tényleg egy pár lennénk?
–
Minden rendben? – kérdezte Romero halkan.
Bámultam.
Gyorsan a pult mögött álló lányra tereltem a figyelmemet, aki a rendelésünkre
várt.
–
Egy cappucinót és egy Red Velvet Cupcake-et – mondtam zavartan. Ez volt a
szokásos rendelésem, és az agyam túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy megnézzem
a táblán a napi ajánlatokat.
–
Nekem is ugyanezt – mondta Romero, és elővette a pénztárcáját, hogy kifizesse
mindkettőnk számláját.
–
Nem kellett volna az enyémet is kifizetned – suttogtam, amikor az ablak
melletti szabad asztalhoz sétáltunk.
Romero felvonta az egyik sötét szemöldökét.
–
Egy nő sosem fizet, ha velem van.
–
Ó? – mondtam kíváncsian.
Romero
úgy nézett, mintha már megbánta volna a megjegyzését, de már késő volt.
Felkeltette a kíváncsiságomat.
–
Hány barátnőd volt már?
Ez
egy nagyon személyes kérdés volt.
Romero
kuncogott.
–
Ezt nem fogom elmondani.
–
Ez azt jelenti, hogy sok – mondtam nevetve.
A
felszolgáló hozta a rendelésünket, időt adva Romerónak, hogy összeszedje magát.
Amint hallótávolságon kívülre került, azt mondtam:
–
Tudom, hogy mennek a dolgok az embereinkkel. Sok nőtök van.
–
Szóval mindannyiunkat ismersz? – kérdezte Romero. Úgy dőlt hátra a székében,
mintha a világon semmi gondja nem lenne.
Kortyoltam
egyet a cappucinómból.
–
A nők beszélnek, és ahogy hallottam, a legtöbb Made Man nem mond nemet a Szervezet
bordélyházainak. A legtöbbjüknek ez valamiféle hobbi, hogy minél több nőt
szerezzenek.
–
Sok férfi így tesz, de nem mindegyik.
–
Tehát te vagy a kivétel? – kérdeztem kétkedve. Azt akartam, hogy igaz legyen,
de realista voltam.
Romero
beleharapott a süteményébe, láthatóan mérlegelte, mit mondjon nekem.
–
Voltak vad napjaim, amikor fiatalabb voltam, talán tizennyolc vagy tizenkilenc.
–
És most? Van barátnőd? Menyasszonyod?
Mindig
elhessegettem a gondolatot, de ahogy Romero beszélt, ez érvényes lehetőség
volt. Belekortyoltam a kávémba, örültem, hogy a kezemben érzem a csészét. Adott
valamit, amire koncentrálhattam. Romero olvashatatlan arckifejezéssel rázta a
fejét.
–
Nem, voltak barátnőim az elmúlt években, de nehéz állandó kapcsolatot
fenntartani, ha mindig a munka az első. Katona vagyok. A Família mindig is a
legfontosabb lesz számomra. A legtöbb nő ezt nem bírja elviselni.
–
A legtöbb nőt nem kérdezik meg, hogy akarja-e ezt az életet vagy sem. Mi a
helyzet az elrendezett házassággal?
–
Nem tetszik az ötlet, hogy valaki megmondja, kit vegyek el.
–
Szóval a családod sosem próbált összehozni valakivel?
Romero
elvigyorodott. Legszívesebben az ölébe másztam volna.
–
Dehogynem. Olaszok vagyunk, a vérünkben van, hogy beleavatkozzunk a gyerekeink
életébe.
–
De neked soha nem tetszett egyik lány sem, akit javasoltak?
–
Némelyik eléggé tetszett, de vagy nem érdekeltem őket, vagy nem tudtam elképzelni,
hogy velük töltsem az életem hátralévő részét.
–
És soha senki nem próbált meg házasságra kényszeríteni?
–
Hogyan kényszeríthetnének?
Bólintottam.
Igen, hogyan? Ő egy Made Man volt, nem egy ostoba lány.
–
Igazad van. Meg tudod hozni a saját döntéseidet.
Romero
letette a csészéjét.
–
Luca megkérhetne, hogy házasodjak politikai okokból. Valószínűleg nem
utasítanám vissza.
–
De ő nem tenne ilyet – mondtam.
–
Talán te is választhatsz majd magadnak. Lehet, hogy hamarosan találkozol a
tökéletes férfival, aki talán méltó lesz apád szemében.
A
tökéletes srác ott ült előttem. Bántott, hogy Romero azt sugallta, hogy találok
valaki mást. Nem vette észre, hogy érzek iránta valamit? Nem akartam olyan
pasit találni, akit apám helyeselne. Az előttem ülő férfit akartam.
Ezután
véletlenszerű dolgokról beszélgettünk, semmi fontosról, és túlságosan hamar
vissza kellett indulnunk az otthonomba. Ezúttal nem fűztük össze a karunkat.
Próbáltam nem csalódott lenni, de nehéz volt. Amikor beléptünk a ház
előcsarnokába, éreztem, hogy a szomorúság súlya visszatér a vállamra.
Romero
könnyedén megérintette a karomat. A tekintetem végigfutott erős állkapcsán,
amelyen sötét borosta volt, gondterhelt barna szemén, kiemelkedő arccsontjain.
És akkor megtettem azt, amit megfogadtam magamnak, hogy nem teszek többé, de
pont ebben a pillanatban, ebben a hideg, reménytelen házban ő volt a fény, én
pedig a lepke. Lábujjhegyre toltam magam, és megcsókoltam. Az érintés a
legrövidebb érintés volt, de többre vágytam. Romero megragadta a karomat, és
ellökött magától.
–
Liliana, ne!
Kibontakoztam
a szorításából, és újabb szó nélkül távoztam. Anya azt mondta, hogy
kockáztatnom kell a boldogságomért, és én pontosan ezt tettem.
Romero
Beviharzottam
a konyhába. Kellett még egy kávé. Az ajtó túl nagy erővel csapódott be
mögöttem. Legszívesebben apró darabokra téptem volna valamit. Az ajkaim még
mindig bizsergettek attól a nevetséges csóktól. Még csak annak sem lehetett
igazán nevezni. Túl gyorsan véget ért. Mert úgy viselkedtem, mint a
kötelességtudó katona, akinek lennem kellett volna. Baszd meg.
Készítettem
magamnak egy kávét, és egy kortyban megittam, majd hangos csattanással letettem
a csészét.
A
konyhaajtó kinyílt, és Luca kérdő tekintettel hajolt be az ajtón.
–
Ugye tudod, hogy ez nem a te otthonod? Nem hiszem, hogy Scuderi örülne, ha
tönkretennéd a drága márványpultját. – A szája sarka szinte mosolyra húzódott.
A
konyhaszigetnek dőltem.
–
Szerintem Scuderi azt sem tudja, hol van a konyhája. Egyébként is, hol van?
Gyanúsan csend van a házban. Azt hittem, Giannával sosem hagyják abba a veszekedést.
Luca
arckifejezése elsötétült.
–
Még mindig veszekednének, de Scuderi elment egy megbeszélésre, amit nekem is
hamarosan meg kell tennem. Dante és én ma este valami olasz étteremben fogunk
beszélgetni az oroszokról, amit imád.
–
Feltételezem, itt maradok, hogy szemmel tartsam a nőket – mondtam szűkszavúan.
A gondolat, hogy egész este Lily körül legyek, aggasztott.
Luca
odajött hozzám.
–
Aggódnom kell amiatt, hogy mi történt közted és Liliana között, amíg elmentetek
kávézni? Akarom-e egyáltalán tudni?
Rábámultam.
–
Semmi sem történt, Luca. Ismersz engem, jó katona vagyok.
–
Te is egy fickó vagy farokkal, Liliana pedig egy gyönyörű lány, aki évek óta
flörtöl veled. Ez néha szerencsétlen balesetekhez vezethet.
Nagy
levegőt vettem.
–
Bassza meg – motyogta Luca. – Csak vicceltem. Csak azt ne mondd, hogy tényleg
történt valami.
–
Liliana megcsókolt, de ezt aligha nevezheted annak. Az ajkaink alig értek
össze, én pedig ellöktem magamtól, úgyhogy nincs miért aggódnod.
–
Ó, de aggódnom kell, tekintve a sajnálkozást az arcodon, amikor azt mondtad,
hogy alig értek össze az ajkaitok. Te akarod őt.
–
Igen, akarom őt – motyogtam, és kezdett idegesíteni a vallatása. Luca régebben
az a srác volt, aki nem tudta a gatyájában tartani, most pedig nagyképűen
viselkedett.
–
De nem fogok cselekedni. Tudok uralkodni magamon. Soha nem tennék olyat, amivel
ártanék a Famíliának.
Luca
megveregette a vállamat.
–
Tudom. És ha valaha is fennáll a veszély, hogy az eszed helyett a farkadat
követed, ne feledd, hogy Liliana sok mindenen megy keresztül. Valószínűleg csak
figyelemelterelésre vágyik. Sebezhető és fiatal. Tudom, hogy nem hagyod, hogy
tönkretegye az életét.
Ez
volt a bűntudat, ha valaha is láttam ilyet. Bólintottam, mert a nyelvem hegyén
várakozó szavak túl durvák voltak a Capómnak. Aria abban a pillanatban
lépett be a konyhába, de megállt, amikor meglátott minket.
–
Megzavartam valamit? – Luca és köztem vetett egy pillantást.
–
Arra gondoltam, hogy elkezdhetnénk a vacsorát. Apa szabadnapot adott a
cselédünknek, mert most nem akar senkit a házban látni. Ez azt jelenti, hogy
nekünk kell főznünk.
–
Rendeljünk pizzát – mondta Luca. Odasétált a feleségéhez, és magához húzta,
mielőtt megcsókolta a feje búbját. Az első néhány évben, amikor Lucának
dolgoztam, mindent feltettem volna rá, hogy nem képes ilyen gyengédségre.
–
Volt valami köze a beszélgetéseteknek Lilyhez? – kérdezte Aria lazán,
miközben pizzafutárszolgálatok szórólapjait lapozgatta.
Nem
szóltam semmit, Luca pedig vállat vont.
–
Miért kérdezed? – kérdezte.
Aria
megrázta a fejét.
–
Nem vagyok vak. Lily azóta furcsán viselkedik, hogy visszatért a Romeróval tett
sétáról. – Figyelmeztető pillantást vetett rám. – Nem akarom, hogy egyedül
legyen veled.
Luca
szemöldöke felszaladt. Tudtam, hogy én is eléggé megdöbbentnek tűnhetek.
–
Ne nézz így rám. Tudod, hogy kedvellek Romero, de Lily mostanában annyi
mindenen ment keresztül, és amikor rólad van szó, leáll az agya. Nem akarok
aggódni miatta.
–
Szóval most már az erényét véded? – kérdeztem szarkasztikusan.
–
Hé – mondta Luca élesen. – Ne beszélj vele ilyen hangnemben.
Aria
megrázta a fejét.
–
Nem, semmi baj. Nem az erényét védem. Csak nem akarom, hogy baja essen. Neked
is vannak fiatalabb testvéreid, nem akarod őket biztonságban tudni?
–
De igen – mondtam. – És soha nem tennék olyat, amivel Lilynek ártanék. De
tiszteletben tartom a kívánságodat. Mostantól nem leszek egyedül Lilyvel.
Egy
szűkszavú biccentéssel Luca irányába elindultam kifelé a konyhából. Aria szavai
nem tetszettek nekem. Luca megbízott bennem, bár egy birtokló szemétláda volt,
de Aria nem bízott bennem a húgával kapcsolatban. Persze az igazság az volt,
hogy engem távolról sem érdekelt Aria. Nem voltam vak. Gyönyörű volt, és
határozottan szexi, de soha nem fantáziáltam róla, és nem csak azért, mert tudtam,
hogy Luca levágná a farkamat. Lilyvel más volt a helyzet. Többször elképzeltem
magam alatt a meztelen testét, és amikor a közelébe kerültem, legszívesebben a
falhoz szorítottam volna, és kibaszottul el akartam bánni vele. Ez volt a
legnagyobb probléma. Talán ez volt a legjobb, hogy Aria parancsa most egy újabb
akadályt jelentettek Lily és köztem.
4 megjegyzés:
Köszönöm szépen!
Köszönöm szépen ezt a hosszú részt!❤️❤️❤️
Nagyon szépen köszönöm, csodássá tetted a napomat! :)
Jenni
Köszönöm szépen
Megjegyzés küldése