Cora Reilly - Maffiába születve 4. - A kísértés hatalmában

Fordította: Feyre

Hatodik fejezet

Liliana

Halálsápadtan néztem ki a gyásztól. Aria, Gianna és én ugyanazt a szerény fekete ruhát és balettcipőt viseltük, a hajunkat kontyba tűztük. Nem viseltem sminket, bár a szemem alatt ijesztő árnyékok voltak. Apánk hatalmas temetést szervezett; drága tölgyfa koporsó, tengernyi gyönyörű virág, csak a legjobb ételek az utána következő toron. Úgy viselkedett, mint egy megviselt özvegyember, akire mindenki számított. Csodálatos műsor volt. Ott kellett volna lennie Anyának, amikor igazán szüksége volt rá. Ez csak azért volt, hogy lenyűgözze az embereket, és talán azért, hogy jobban érezze magát. Még egy olyan férfinak is, mint ő, bűntudatot kellett éreznie, amiért elhagyta a haldokló feleségét.

A temetés nagy dolog volt a mi világunkban. Apa fontos ember volt, ezért Anya halála társadalmi esemény volt. Mindenki részt akart venni rajta, és mindenki krokodilkönnyeket hullajtott, amikor részvétet nyilvánított. Az én szemem száraz volt, mint a homok. Láttam, hogy az emberek felém pillantanak, arra várva, hogy elsírjam magam Anyám miatt, hogy mutassak valami reakciót, amit mindannyian vártak tőlem. De én nem tudtam sírni. Nem akartam sírni, nem, amikor körül voltam véve ennyi emberrel és a hamis könnyeikkel. Úgy tettek, mintha törődtek volna anyámmal, mintha ismerték volna, de közülük senki sem látogatta meg, amikor az ágyhoz volt kötve. Számukra már jóval a halála előtt halott volt. Abban a pillanatban, hogy már nem volt az a csillogó társasági hölgy, úgy dobták el, mint egy koszos rongyot. Rosszul voltam tőlük, mindannyiuktól.

Apa átkarolta Fabi és az én vállamat, miközben a koporsó felé vezetett minket. Megborzongtam az érintésétől. Azt hiszem, nem vette észre, hogy a közelségétől való undor váltotta ki a reakciómat, mert valóban megszorította a vállamat. Hihetetlen önuralom kellett ahhoz, hogy ott maradjak, ahol voltam, és ne szakadjak el tőle.

A pap elkezdte az imát, miközben a koporsót lassan leeresztették a földbe. A szempilláimon keresztül felnéztem, és elkaptam Romero tekintetét a sír felett. Lucával és Matteóval ellentétben, aki iderepült a temetésre, Romero nem állhatott ezen az oldalon a családunkkal. Ünnepélyes volt az arckifejezése, ahogy egymást néztük, de aztán visszaeresztette a tekintetét a koporsóra. Az elmúlt napokban került engem. Ha beléptem a szobába, ahol éppen tartózkodott, általában valami ostoba kifogással távozott. Nyilvánvaló volt, hogy nem bírta elviselni a jelenlétemet, és nem tudta, hogyan mondhatná el nekem. Most már mindenki túlságosan óvatos volt a testvéreim és körülöttem. Azt kívántam, bárcsak elmondaná az igazat. Meg tudnék vele birkózni. Apám visszavezetett minket a többi gyászoló felé, el Anyám sírjától, és végre elengedett. Halkan fújtam ki a levegőt, örültem, hogy kikerültem a reflektorfényből, és távol kerültem Apámtól.

Abban a pillanatban, amikor az emberek a koporsó felé indultak, hogy végső búcsút vegyenek tőle, hátráltam. Senki sem állított meg. Úgy tűnt, senki sem vette észre. El voltak foglalva a műsorukkal. Megfordultam, és nem néztem vissza. Lerohantam az ösvényen, el a sírtól. Még abban sem voltam biztos, hogy hová megyek. A temető hatalmas volt, rengeteg hely volt, ahol nyugalmat és csendet találhattam. Elértem egy olyan részhez, amely még pazarabb volt, mint ahová anyámat temették. Régi családi sírboltok sorai vettek körül. A legtöbbjük zárva volt, de az egyik vaskapu nyitva állt. Elindultam arra, és miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sem figyel, kinyitottam, és besurrantam. Hűvös volt a páncélteremben, és penészszag terjengett az orromban. Minden szürke márványból volt. Lassan lehuppantam, és hátamat a hideg falnak támasztva leültem.

Az ilyen pillanatokban értettem meg, miért szökött el Gianna. Soha nem éreztem késztetést arra, hogy örökre magam mögött hagyjam ezt az életet, de néha szerettem volna legalább egy kis időre elmenekülni. Tudtam, hogy előbb-utóbb valaki észreveszi majd az eltűnésemet, és keresni fog, de még az sem érdekelt, hogy Apám kiakad.

Kevesebb, mint egy óra telt el, mire meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja a távolban. Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de egy hang sem jött ki belőle. A fejemet a márványkőnek támasztottam, és kikukucskáltam a vaskapu rácsain keresztül. Életemben oly sokszor éreztem úgy, hogy láthatatlan rácsok vesznek körül, és most ezek mögött kerestem menedéket. Keserű mosoly csavarta el az ajkam. Lépések hallatszódtak. Visszatartottam a lélegzetem, amikor valaki a kapun belülre lépett.

Egy magas, ismerős testalkatú alak magasodott fölém. Romero. Még nem látott engem, de a szeme a környezetet fürkészte. Pontosan a rejtekhelyem nézte, és éppen el akart fordulni. Maradhattam volna elbújva, egyedül a haragommal, a nyomorúságommal és a szomorúságommal, de hirtelen nem akartam ezt. Valamiért azt akartam, hogy Romero megtaláljon. Nem színlelt könnyeket, és nem volt családtag, biztonságban voltam. Halkan megköszörültem a torkomat, de természetesen egy olyan férfi figyelmét, mint Romero, nem kerülte el. Megfordult, és a szeme rám fókuszált. Felém tartott, kinyitotta a kaput, és lehajtott fejjel lépett be, mert túl magas volt ahhoz, hogy álljon. Kinyújtotta felém a kezét. Kerestem a szemében a szánalmat, amit annyira gyűlöltem, de csupán aggódónak tűnt, és talán még úgy is, mint aki törődik velem. Nem voltam biztos benne, mit kezdjek az aggodalmával, amikor nem is olyan régen még mindent megtett, hogy távol tartsa magát tőlem.

A kezemet az övébe csúsztattam, és az ujjai körém zárultak, mielőtt felhúzott a lábamra. A mozdulat lendülete egyenesen Romero karjaiba lökött. Vissza kellett volna húzódnom. El kellett volna löknie. De nem így történt.

Jó érzés volt ilyen közel lenni valakihez, érezni a melegét, valami olyasmit, ami az utóbbi időben annyira hiányzott az életemből. Lassan hátrált ki, még mindig szorosan ölelt.

– Már majdnem egy órája keresünk téged – mondta Romero halkan, aggódva, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy milyen közel vannak az ajkai, és milyen jó illata van.

– Apád örülni fog, hogy biztonságban vagy.

Az apám. Düh tört fel bennem amiatt, ahogyan az elmúlt hónapokban viselkedett. Annyira belefáradtam a dühbe, abba, hogy nem tudtam, hová tegyem. Lábujjhegyre álltam, lehunytam a szemem, és az ajkamat Romero ajkára szorítottam. Ez volt a harmadik alkalom, hogy ezt tettem. Úgy tűnt, sosem tanulok a dolgokból, de már nem is féltem attól, hogy visszautasítanak. Annyira elzsibbadtam belül, kizárt volt, hogy bármi újra fájdalmat okozzon nekem.

Romero keze a vállamhoz ért, mintha el akart volna lökni, de aztán csak megpihentette ott, meleg és erős volt. Nem próbálta elmélyíteni a csókot, de az ajkaink egymáshoz simultak. Csak a legapróbb érintés volt, és még ennek is túl gyorsan vége lett. Valami végigfutott az arcomon, és megakadt az ajkamon. Soha nem gondoltam volna, hogy az első igazi csókomnak könny íze lesz. Visszaereszkedtem a talpamra és a szemeim kinyíltak. Túlságosan kimerült voltam, túl szomorú, túl dühös ahhoz, hogy zavarba jöjjek a tetteim miatt.

Romero az arcomat figyelte, sötét szemöldöke összehúzva.

– Lily – kezdte, de aztán tényleg sírni kezdtem, kövér könnyek gördültek végig az arcomon. Az arcomat Romero mellkasába temettem. Átölelte a tarkómat, és hagyta, hogy zokogjak. Romero karjainak biztonságában mertem teret adni a szomorúságomnak, nem féltem, hogy elnyel. Tudtam, hogy Romero nem hagyná. Talán nevetséges elképzelés volt, de hittem, hogy Romero mindentől megóv engem. Próbáltam elfelejteni őt, próbáltam továbblépni, keresni valaki mást, akire összpontosíthatok, de nem sikerült.

– Vissza kellene térnünk. Apád már biztosan betegre aggódja magát.

– Nem aggódik értem. Csak amiatt aggódik, hogy rossz fényt vetek rá – mondtam halkan, hátrahúzódva. Megtöröltem az arcom. Romero lesöpört egy tincset, ami a nedves bőrömre tapadt. Még mindig közel álltunk egymáshoz, de most, hogy jobban kordában tudtam tartani az érzelmeimet, hátraléptem, szégyenkezve amiatt, ahogy rávetettem magam. Már megint. Örültem, hogy nem tudtam olvasni a gondolataiban. Nem akartam tudni, mit gondol most rólam.

Romero telefonja megcsörrent, és miután bocsánatkérően rám mosolygott, felvette.

– Igen, velem van. Mindjárt ott leszünk.

Egy idős férfi felé bámultam, aki egy sír előtt állt. Az ajkai mozogtak, és erősen támaszkodott a sétapálcájára. Az volt az érzésem, hogy az elhunyt feleségéhez beszél, elmondja neki, milyenek voltak a napjai, mennyire szeretné, ha újra együtt lehetne vele. Apám soha nem lenne ilyen. Úgy tűnt, hogy máris túltette magát Anya halálán.

Romero enyhén megérintette a vállamat, és én majdnem visszaborultam a karjaiba, de ezúttal erős voltam.

– Készen állsz a visszaindulásra?

Készen állok? Nem. Nem akartam látni Apámat, és nem akartam látni a hamis gyászt. Nem akartam még egy szót hallani a szánalomról.

– Igen.

Egyikünk sem említette a csókot, miközben visszasétáltunk anyám sírja felé. Romero megcsókolt, vagy hagyta, hogy megcsókoljam, szánalomból, ez volt a kegyetlen igazság. Csak Luca és Aria várt ránk.

Aria felém sietett, és szorosan átölelt.

– Jól vagy?

Azonnal rosszul éreztem magam. Ő is elvesztette az Anyánkat. Ő is szomorú volt, és most mindennek tetejébe még miattam is aggódnia kellett.

– Igen, csak szükségem volt egy kis időre egyedül.

Aria megértően bólintott.

– Apa és a többi vendég már átvonult a házba a torra. Nekünk is oda kellene mennünk, különben Apánk még dühösebb lesz.

Bólintottam. Aria olyan pillantást vetett Romeróra, amit nehezen tudtam megfejteni. Aztán a kocsi felé vezetett, a karja szorosan a vállam köré fonódott. Luca és Romero lemaradtak. Nem néztem vissza újra Anya sírjára, tudtam, hogy az túl sok lett volna nekem.

– Miért néztél így Romeróra? – kérdeztem halkan, ahogy elhelyezkedtünk a hátsó ülésen.

Aria ártatlan arcot vágott, de nem vettem be. Túl jól ismertem őt, még ha a köztünk lévő távolság miatt nem is álltunk már olyan közel egymáshoz, mint régen. Sóhajtott egyet.

– Azt mondtam neki, hogy maradjon távol tőled.

– Hogy mit? – sziszegtem.

Luca a válla fölött ránk pillantott, én pedig még jobban lehalkítottam a hangomat. Reméltem, hogy nem hallotta, amit mondtam. Úgy tűnt, Romero azzal volt elfoglalva, hogy találjon egy jó rádióállomást.

– Miért csináltad ezt? – kérdeztem suttogva.

– Lily, nem akarom, hogy bajod essen. Azt hiszed, hogy Romero majd boldogabbá tesz, és segít a szomorúságodon, de csak ront a helyzeten. Talán azt hiszed, hogy beleszerettél, de nem szabad összetévesztened a magányt valami mással.

Hitetlenkedve bámultam a nővéremre.

– Nem vagyok hülye. Ismerem a saját érzéseimet.

Aria megfogta a kezemet.

– Kérlek, ne légy mérges, Lily. Én csak meg akarlak védeni téged.

Mindenki mindig azt mondta, hogy meg akar védeni. Kíváncsi voltam, mitől. Az élettől?

* * *

Két nappal később Aria, Gianna, Matteo, Romero és Luca elindultak New Yorkba. Nem voltam biztos benne, hogy mikor látom őket újra. Aria megkérdezte Apánkat, hogy meglátogathatom-e őket néhány hétre a nyáron, de ő egy nem túl burkolt pillantással Gianna irányába elutasította. Bátor arcot vágtam, és azt mondtam nekik, hogy a barátaimmal leszek elfoglalva, és vigyázok Fabira. Romero még csak meg sem ölelt búcsúzóul, és soha nem volt alkalmunk négyszemközt beszélgetni. Talán jobb is volt, hogy nem kérdezhettem meg a csókról.

Aria még aznap este felhívott, és próbált megbizonyosodni arról, hogy tényleg jól vagyok. Nem voltam jól, de nem mondtam el neki.

Ehelyett megtanultam végigcsinálni a mozdulatokat, és megpróbáltam úgy tenni, mintha minden rendben menne. De a barátaim vagy nyaraltak, vagy családi ügyekkel voltak elfoglalva, én pedig egyedül töltöttem a napjaimat a házunkban, csak a szobalány és az ősöreg testőröm volt a társaságom. Apám és Fabi szinte végig távol voltak, és amikor visszatértek, újabb és újabb titkokat osztottak meg egymással, amikről velem nem beszélhettek, és még a jelenlétükben is egyedül éreztem magam. Az a magány, amit akkor érezel, amikor emberek vesznek körül, a legrosszabb fajta volt.

Gyakran töltöttem órákat a székben ülve az ágy mellett, ahol Anya meghalt, az utolsó szavain gondolkodva, és azon tűnődve, hogyan kellene betartanom az ígéretemet. Apa nem engedte, hogy egyetemre menjek, nem engedte, hogy New Yorkba látogassak, nem akarta, hogy a barátaimmal bulizzak. Csak annyit tehettem, hogy vártam, hogy történjen valami, hogy élhessem az életet. Talán, ha Anya nem halt volna meg, Apám a nyarat azzal töltötte volna, hogy bemutasson a lehetséges férjjelölteknek, és a közeljövőben megtervezhettem volna az esküvőmet. Még ez is jobbnak tűnt volna, mint ahogy az életem most alakult, anélkül, hogy bármire is várhattam volna.

Romero

Luca, Matteo és én kártyáztunk, amikor megszólalt Aria mobilja. Giannával ült a kanapén, bort ittak és nevettek.

Abban a pillanatban, amikor Aria beszélni kezdett, tudtam, hogy valami nincs rendben. Luca is letette a kártyáját.

– Miért nem hívtál korábban? Azonnal velünk kellett volna küldened!

Luca felállt.

– Velem is beszélhetsz – mondta Aria, majd Luca felé pillantott.

– Apám beszélni akar veled.

Odatartotta neki a telefont, és Luca aggódó pillantást vetett a feleségére.

Gianna átment a szobán a nővére felé.

– Mi folyik itt?

Rossz előérzetem volt.

– Lily ma elájult. Úgy tűnik, nem sokat eszik a temetés óta.

Felálltam a székemből.

– Jól van?

Aria bólintott.

– Fizikailag igen. Apánk hívott egy orvost, és azt mondta, hogy többet kell ennie és innia. De ennél többről van szó. Abból, amit mondott, Lily szinte végig egyedül volt, mióta elmentünk. Senki sem gondoskodott róla. Nem hiszem el, hogy engedtem, hogy Apám rábeszéljen arra, hogy ott hagyjam. Azonnal magammal kellett volna hoznom New Yorkba.

– Becsületemre legyen mondva, Lilianának nem esik bántódása, ha itt van. Védve lesz. Erről gondoskodni fogok – mondta Luca. Aztán meghallgatta, amit Scuderi a másik végén mondott.

– Ezzel tisztában vagyok. Hidd el, Liliana ugyanolyan biztonságban lesz itt, mint Chicagóban.

Ismét végighallgatta, majd letette a telefont.

Aria odasietett hozzá.

–És? Megengedi neki, hogy idejöjjön?

Luca feszesen elmosolyodott.

– Beleegyezett, hogy az egész nyarat itt töltse, talán még azon túl is. Úgy tűnt, nagyon aggódik érte.

– Tényleg? Ez nagyszerű! – mondta Aria sugárzóan.

– Kétlem, hogy azért teszi, mert aggódik, de kit érdekel, amíg megengedi, hogy velünk maradjon – mondta Gianna.

– Mikor fog megérkezni? – kérdeztem, próbáltam lazának hangzani, mintha csak egy aggódó katona lennék, aki gondoskodik arról, hogy eleget tudjon tenni a testőri kötelességének.

Luca arckifejezése egyértelművé tette, hogy egy pillanatig sem vette be, de Aria túlságosan elmerült az eufóriájában ahhoz, hogy feltűnjön neki.

– Holnap délután.

– A mi lakásunkban fog lakni, ugye? – kérdezte Aria.

Luca bólintott.

– Megígértem apádnak, hogy személyesen gondoskodom róla, hogy biztonságban legyen.

– Úgy érted, hogy nem fog szórakozni, vagy isten ments, beszennyezni a tisztaságát – motyogta Gianna.

– Igen, azt – mondta Luca tárgyilagosan. – És mivel háború lehet a Szervezettel, ha nem tartom be az ígéretemet, mindent megteszek, hogy csak nagyon korlátozottan szórakozhasson.

A tekintete ismét rám talált, és el kellett fojtanom egy káromkodást. Még csak nem is tudott arról a csókról, amit Lilyvel a temetőben váltottunk. Azon tűnődtem, mennyivel rosszabb lenne, ha tudná.

– A nyarat Hamptonsban tölthetnénk. Túl meleg és fülledt a város, és a villát amúgy sem használjuk elég gyakran. – Aria megérintette Luca alkarját, és az egyik olyan pillantásával fixírozta, amely mindig betalált.

– Kérlek, Luca? Nem akarom, hogy Lily a lakásban ragadjon. Hamptonsban feküdhetünk a medencénél, úszhatunk az óceánban, és kirándulhatunk a hajónkkal.

– Oké, oké – mondta Luca rezignáltan. – De Matteo és én nem maradhatunk veletek egész idő alatt. Jelenleg sok mindennel kell foglalkoznunk. Romerónak és Sandrónak kell majd vigyáznia rád, amíg távol vagyunk.

Aria egy pillantást vetett felém. Valószínűleg elgondolkodott azon, hogy jó ötlet-e, hogy a húga közelében legyek, és őszintén szólva én is ugyanezen tűnődtem.