Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

20. fejezet

Vihar előtti csend

Fordította: Keiko

Becsukva maga mögött az ajtót Lucca előhúzta a kulcsát, hogy bezárja a kaszinóhotelbeli tetőtéri lakásának ajtaját, mikor meghallotta a folyosó másik végén lévő ajtót kinyílni. Megfordult és meglátta Nerót, Elle-t, Vincentet, Lake-et, Adalynt és Amót távozni Nero lakásából.

Visszafordulva az ajtó felé rájött, hogy egy perccel túl korán vagy későn akart távozni, a zárba csúsztatta a kulcsot és bezárta azt.

– Szia Lucca! – Adalyn slisszant ki a fiúk mögül hatalmas mosollyal az arcán.

Francba. Túl fáradt volt ehhez és csak haza akart érni.

A következő kulcsot a felső zárba csúsztatta, nem fordult meg, ahogy azt mondta: – Helló.

Lake volt a következő, aki kisiklott Vincent és Nero mögül. – Annyira borzasztóan bebiztosítod, hogy a lakásod be legyen zárva, hogy most már őrzött területnek minősül.

Hogy távol tartsam az olyan kíváncsi kis szarosokat, min…

– Hogy lehet, hogy soha nem láttam még belülről? Voltál már bent, Nero? – Elle is előlépett a srácok mögül.

Lucca végül megfordult és karba tett kezekkel nekitámaszkodott az ajtajának. Neróra nézett és remélte, hogy hazudik.

Elle, Lake és Adalyn mohon a fiú felé fordították a fejüket.

Vincent is töprengve nézett rá.

Aztán Amo is megfordult.

Nero sajnálkozva nézett Luccára. – Nem.

Kibaszottul meg foglak ölni. Az öccse tényleg nem hazudott érte.

– Ez elég fur…

Vincent megragadta Lake-et, hogy elhallgattassa.

– Ige…

Nero ugyanezt tette a barátnőjével.

– Elég elcseszett dolog, hogy még a saját tesódat sem engeded be – állapította meg Amo.

Lucca megfeszítette az állkapcsát, miközben Amóra meredt. Felvillant előtte a kép, ahogy kivájja a szemét. Pislogott egyet, ez segített elűzni a kielégítően borzalmas látomást, mielőtt higgadtan Elle-re nézett.

– Ugyanúgy néz ki, mint a tiétek, csak ez a feje tetején áll. Nincs ok, amiért látni kellene.

– Biztos vagyok benne, hogy másképp van dekorálva. Tényleg senki sem látta? – kérdezte Lake, pillantásával lyukat égetett az ajtóba, mintha abban reménykedett volna, hogy hirtelen röntgenlátással rendelkezik.

– Láttam Sal-t korábban kijönni onnan, de csak őt, és csak egyszer – mondta neki Elle.

– Talán van valahol egy másik bejárat? – válaszolta Lake, mintha ő ott sem lett volna.

Lucca halálos pillantást vetett Neróra és Vincentre.

– Nyilvánvalóan szereti a magánéletét megtartani magának, és nekünk ezt tisztelnünk kellene – állapította meg Adalyn.

Cserében kis mosolyt villantott a lányra. – Köszönöm, Adalyn. – Talán egy „hűhát”, vagy kettőt hallva megindult a lift felé, elhaladva az egyik embere mellett, aki nevetett, miközben ő a földet nézte.

– A büfébe megyünk bekapni valamit, ha netán éhes lennél – ajánlotta Adalyn.

– Nem, köszi. Majd otthon összedobok valamit.

Igyekezzünk már. Nem tudta elég gyorsan beírni az első emelet kódját, mikor Amo végre betette a seggét a liftbe.

– Hmm… Ez érdekes – suttogta Lake elég hangosan ahhoz, hogy mindenki meghallja.

A kibaszott pokolba is, már megint mi van? Úgy tűnt, mintha az ajtók soha nem akarnának becsukódni.

– Mi? – Elle kíváncsi volt, Adalynnel egyetemben.

– Valószínűleg az, hogy magam készítem a kicseszett kajám – mondta a kíváncsiskodó lányoknak. Chloe gyakorlatilag sokkot kapott, hogy tudta miképp forraljon vizet.

– Nem. – Lake kissé túl ördögien mosolygott, mielőtt folytatta: – Nedves a hajad. Ki zuhanyozik le az egyik lakásán, csak hogy aztán átmenjen a másikba? Biztos nagyon piszkos lettél… – kuncogva hallgatott el.

– Hmmm… Mit csináltál odabenn? – Elle vele együtt kuncogott.

El fogom vágni a kibaszott kis tork…

– Valószínűleg tényleg van egy másik bejárata a nőinek – mondta Amo halk hangon, de nem elég halkan ahhoz, hogy a többiek ne hallják meg.

Újabb villanás: a vak Amo torkát átvágja a zsebkésével, csakhogy aztán ez sajnálatos módon egy pislantással eltűnt.

– Szerezned kellene egyet, Amo, így nem kellene látnom a hulladékokat, akiket hazaviszel minden éjjel.

A liftben síri csend lett a szavait követően.

Amo nem nyitotta ki a száját, láthatóan túl bosszús és döbbent volt amiatt, hogy Lucca tudott a lányokról, akiket az éjszaka közepén vitt haza.

De Lucca még nem végzett vele.

Figyelte, ahogy a számok csökkennek, tudta, az ajtók bármelyik pillanatban kinyílhatnak. A legvégsőkig várt, mielőtt még utoljára Amóra nézett és azt kérdezte: – Hogy van Chloe?

Gyakorlatilag láthatta, hogy Amo megöli őt a fejében, úgy, ahogy volt. Olyan kérdés volt ez, amire nem tudott válaszolni, figyelembe véve, hogy Chloe telefonja Luccánál volt, mióta hazavitte magához. Amo megszámlálhatatlan mennyiségű üzenete és hívása mind megválaszolatlanul maradt.

Lucca most örült, hogy nem ölte meg. Ez sokkal jobb volt.

– J-jól van. – Elle idegesen próbálta megtörni köztük a feszültséget.

Azt ajtók végül kezdtek kinyílni és válaszolt Amónak, miközben továbbra is meredt tá. – Ezt jó hallani.

A férfi hagyta, hogy először a lányok szálljanak ki, és mikor Amo elment mellette, baljós vigyor terjedt szét az arcán.

Amikor újabb látomás vetült elé, az már nem Amo borzalmas meggyilkolásáról szólt. Ez teljesen más volt. Egy látomás, ami hamarosan valóra válhat, mikor a fiú megtudja, hogy Chloe az enyém.

* * *

Miután leadta a rendelését a pincérnőnek, Amo étvágya eltűnni látszott. Gyakorlatilag már a liftben eltűnt.

Az asztal végénél ülve nem csatlakozott a csoport nevetgéléséhez. Nem is akart különösképpen ott lenni, de olyan sokszor mondta már le őket, mióta Chloe elment Kaliforniába, hogy nem akarta, ha azt hiszik, összetört. Még akkor se, ha így volt.

Olyan volt, mintha egy darabja elment volna vele együtt és soha nem tér vissza addig, míg ő nem jön.

Amo újra és újra lejátszotta a fejében az éjszakát, ami elbaszódott. Az éjszakát, amitől csak korábban távozott Kaliforniába…

Figyelte a bevásárló központ másik oldaláról, míg a lány megvette a bőröndjét. Másnap indult, és még csak el sem mondta neki, hogyan érez iránta. Seggfej volt, hogy ilyen sokáig várt, de rettegett, hogy elijeszti. A megfelelő időben kellett elmondania.

Látván, hogy Chloe kilép az üzletből nem tudta elhinni, hogy három és fél évet töltött vele a középiskolában, és egyszer sem nézett keresztül a hegeken. Bánni fogja azt a három és fél évet a halála napjáig.

Egy pillanatnyi nyugalmat érzett, ahogy messziről bámulta. Elállt tőle a lélegzete, de csak egy pillanatra.

Durr. Durr.

A vihar előtti csend elmúlt és a szépség, amit érzett elmosódott. Mostanra csak a rémület és a rettegés maradt…

Hirtelen felállt, az asztal elcsendesedett.

– Mindjárt visszajövök.

Amo kiment a büféből, friss levegőre volt szüksége. Amint odakint volt, úgy érezte ismét kap levegőt…

Szélesre tárta a karját és figyelte, ahogy Chloe felé fut. Olyan közel volt… olyan közel, hogy megmentse. Egészen addig nem jött rá, hogy visszatartotta a lélegzetét, míg testük össze nem ütközött.

Köré fonva a karjait ez volt az első alkalom, hogy abban az áldásban részesült, hogy megérinthette azt a lányt, aki elrabolta a szívét. A vihar elvonult és átvette a helyét a valódi szépség, az a fajta, amiről nem gondoltad volna, hogy létezik.

Szorosan tartotta és azt tervezte, hogy soha nem engedi el.

– Megvagy.

Ez volt a jel, amire szüksége volt, hogy elmondja neki az érzéseit. Őt választotta…

Az ajtó kinyílása megfordulásra késztette és meglátta Elle-t kijönni.

– A kajánk bármelyik pillanatban kész lehet – mondta neki.

Nem mozdult, hogy visszamenjen. Ehelyett lenézett a lábaira. – Sajnálom, nem fog veled beszélni.

– Nem a te hibád, Elle. Az enyém. – Egy percnyi csend telepedett közéjük, mielőtt újból megszólalt – Tényleg jól van? – Megölte, hogy nem tudta.

A lány hangja fájdalmassá vált. – Gondolom. Minden nap írok neki, de nem tudtam még beszélni vele.

– Egyáltalán nem beszéltél vele?

Elle megrázta a fejét.

Apró vészcsengő szólalt meg a fejében.

– Igyekezz beszélni vele. Győződj meg róla, hogy rendben van.

– Oké – suttogta Elle.

– Menj be; hideg van. Azonnal megyek én is.

Az ajtóhoz lépve Elle könnybe lábadó szemekkel állt meg. – Azt hittem te maradásra készteted. Azt hittem tényleg sikerül, mikor én elbuktam. Kiderült, hogy egyikünk sem volt képes megmenteni.

El kellett fordulnia, a látása kezdett homályosulni…

– Várj – állította meg a lányt, hogy ne szálljon ki olyan hirtelen az autójából. – Maradj és menj főiskolára itt… Elle-lel és Lake-kel. Felvehetek pár órát. Ki fog elkísérni, ha Elle vagy én nem vagyunk ott?

Chloe képtelen volt rá nézni. – Hozzá kell szoknom, hogy magam vagyok.

Újra próbálta: – De ha itt maradsz, nem kell.

– Elle-nek nem kell többé vigyáznia rám. Végre élvezheti a sulit anélkül, hogy az útjába állnék. Érte akarom.

Minden egyes kimondott szóval lassan kezdett ráébredni, hogy bármi is történt korábban, mikor a karjaiba futott, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy az ő gondolta.

– Mi van veled? Mi van velem?

Még mindig nem tudta rávenni magát, hogy a fiúra nézzen. – Hozzá fogok szokni. Jót fog tenni. Neked ott van Nero, Vincent és kaszinóbeli munkád, ami elfoglal, még csak emlékezni se fogsz rám.

– Emlékezni fogok rád… – Alig tudott beszélni.

Ekkor megváltozott. – Arra, hogy néhány hónapon keresztül elkísértél órákra? Hogy a legjobb barátom a barátod barátnője?

Rácsapva a kormánykerékre minden kibukott belőle. – Nem hasonlítasz egyik másik lányra sem, akit ismerek, Chloe. – Mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát, mielőtt elsuttogta miért volt szükséges… miért kellett itt maradnia vele: – Szeretlek.

Chloe kipattant az autóból és a bejárat felé futott.

– Várj! – futott Amo utána. Meg kellett hallgatnia. Maradnia kell!

– Barátok vagyunk, Amo. Ha maradok… nem megy. Soha nem leszek az, amit akarsz. Olyan lányra van szükséged, mint Elle vagy Lake. Még Cassandra is jobb lenne nálam. Te szeretsz a barátaiddal, én meg szeretek egyedül lenni. Ezért megyek el.

Ez egy nyilvánvaló hazugság volt. Abban a pillanatban tudta, ahogy a szavak elhagyták a lány ajkát. Azért megy el, mert fél. Fél a várostól. Fél attól, ami négy évvel ezelőtt történt. Fél tőle. Fél attól, hogy életében először szerethetik.

A hangja ellágyult. – Senki sem szeret egyedül lenni.

– Én nem vagyok normális; szörnyszülött vagyok.

Ekkor már látta. Azt tette, amitől tartott. Elijesztette.

– Magad mondtad.

Amo szíve a gyomráig süllyedt, visszagondolt az első évre, mikor friss hegeivel belépett az ebédlőbe.

– Kibaszott szörnyszülött! – kiabálta, amitől az egész ebédlő nevetésben tört ki és a „szörnyszülött” szót visszhangozták.

Most ő volt az, aki nem tudott a lányra nézni, túlságosan szégyellte magát fiatalkori cselekedetei miatt. Nem hitte, hogy emlékszik rá, vagy hogy ő volt az, aki kikiáltott. A lány bízott benne; megbocsátott neki a beteg beszólás miatt, mikor neki még meg kellett bocsátania magának.

– Miért nem mondtál semmit?

– Mit kellett volna mondanom? – Chloe kezdte kinyitni az ajtót, készen állt kizárni őt. – Viszlát, Amo.

Érezte, hogy elillan.

Patakzó könnyekkel mondta neki: – Nem gondoltam komolyan.

– Nincs semmi baj, Amo. Kvittek vagyunk. Én szörnyetegnek hívtalak. – Hangja nyugodtan csengett, ahogy bement, annak ellenére, hogy látta, a lány szemei is bekönnyeztek.

Mikor kezdte becsukni az ajtót, mélyen magában tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy láthatja őt. Habár, amit nem tudott, hogy ez az utolsó alkalom, hogy édes hangját hallhatja.

– Engem nem lehet megjavítani. Sem általad, sem más által. Eltörtem.

Becsukta az ajtót és ezzel kizárta őt örökre.

Ahogy a könnycseppek lehullottak az arcára nem tudta, kiért sír jobban: magáért vagy érte, mert nem volt képes megmenteni…

Visszautasította, hogy a könnyek úgy hulljanak, mint aznap este. Elment, de nem örökre. Meg fogom menteni.