20. fejezet
Vihar előtti csend
Fordította: Keiko
Becsukva maga mögött az ajtót Lucca előhúzta
a kulcsát, hogy bezárja a kaszinóhotelbeli tetőtéri lakásának ajtaját, mikor
meghallotta a folyosó másik végén lévő ajtót kinyílni. Megfordult és meglátta
Nerót, Elle-t, Vincentet, Lake-et, Adalynt és Amót távozni Nero lakásából.
Visszafordulva az ajtó felé rájött, hogy
egy perccel túl korán vagy későn akart távozni, a zárba csúsztatta a kulcsot és
bezárta azt.
– Szia Lucca! – Adalyn slisszant ki a fiúk
mögül hatalmas mosollyal az arcán.
Francba.
Túl fáradt volt ehhez és csak haza akart érni.
A következő kulcsot a felső zárba
csúsztatta, nem fordult meg, ahogy azt mondta: – Helló.
Lake volt a következő, aki kisiklott
Vincent és Nero mögül. – Annyira borzasztóan bebiztosítod, hogy a lakásod be
legyen zárva, hogy most már őrzött területnek minősül.
Hogy
távol tartsam az olyan kíváncsi kis szarosokat, min…
– Hogy lehet, hogy soha nem láttam még
belülről? Voltál már bent, Nero? – Elle is előlépett a srácok mögül.
Lucca végül megfordult és karba tett
kezekkel nekitámaszkodott az ajtajának. Neróra nézett és remélte, hogy hazudik.
Elle, Lake és Adalyn mohon a fiú felé
fordították a fejüket.
Vincent is töprengve nézett rá.
Aztán Amo is megfordult.
Nero sajnálkozva nézett Luccára. – Nem.
Kibaszottul
meg foglak ölni. Az öccse tényleg nem hazudott érte.
– Ez elég fur…
Vincent megragadta Lake-et, hogy
elhallgattassa.
– Ige…
Nero ugyanezt tette a barátnőjével.
– Elég elcseszett dolog, hogy még a saját
tesódat sem engeded be – állapította meg Amo.
Lucca megfeszítette az állkapcsát,
miközben Amóra meredt. Felvillant előtte a kép, ahogy kivájja a szemét.
Pislogott egyet, ez segített elűzni a kielégítően borzalmas látomást, mielőtt
higgadtan Elle-re nézett.
– Ugyanúgy néz ki, mint a tiétek, csak ez
a feje tetején áll. Nincs ok, amiért látni kellene.
– Biztos vagyok benne, hogy másképp van
dekorálva. Tényleg senki sem látta? – kérdezte Lake, pillantásával lyukat
égetett az ajtóba, mintha abban reménykedett volna, hogy hirtelen
röntgenlátással rendelkezik.
– Láttam Sal-t korábban kijönni onnan, de
csak őt, és csak egyszer – mondta neki Elle.
– Talán van valahol egy másik bejárat? –
válaszolta Lake, mintha ő ott sem lett volna.
Lucca halálos pillantást vetett Neróra és
Vincentre.
– Nyilvánvalóan szereti a magánéletét
megtartani magának, és nekünk ezt tisztelnünk kellene – állapította meg Adalyn.
Cserében kis mosolyt villantott a lányra.
– Köszönöm, Adalyn. – Talán egy „hűhát”, vagy kettőt hallva megindult a lift
felé, elhaladva az egyik embere mellett, aki nevetett, miközben ő a földet
nézte.
– A büfébe megyünk bekapni valamit, ha
netán éhes lennél – ajánlotta Adalyn.
– Nem, köszi. Majd otthon összedobok valamit.
Igyekezzünk
már.
Nem tudta elég gyorsan beírni az első emelet kódját, mikor Amo végre betette a
seggét a liftbe.
– Hmm… Ez érdekes – suttogta Lake elég
hangosan ahhoz, hogy mindenki meghallja.
A
kibaszott pokolba is, már megint mi van? Úgy tűnt, mintha az
ajtók soha nem akarnának becsukódni.
– Mi? – Elle kíváncsi volt, Adalynnel
egyetemben.
– Valószínűleg az, hogy magam készítem a
kicseszett kajám – mondta a kíváncsiskodó lányoknak. Chloe gyakorlatilag sokkot
kapott, hogy tudta miképp forraljon vizet.
– Nem. – Lake kissé túl ördögien
mosolygott, mielőtt folytatta: – Nedves a hajad. Ki zuhanyozik le az egyik
lakásán, csak hogy aztán átmenjen a másikba? Biztos nagyon piszkos lettél… –
kuncogva hallgatott el.
– Hmmm… Mit csináltál odabenn? – Elle vele
együtt kuncogott.
El
fogom vágni a kibaszott kis tork…
– Valószínűleg tényleg van egy másik
bejárata a nőinek – mondta Amo halk hangon, de nem elég halkan ahhoz, hogy a
többiek ne hallják meg.
Újabb villanás: a vak Amo torkát átvágja a
zsebkésével, csakhogy aztán ez sajnálatos módon egy pislantással eltűnt.
– Szerezned kellene egyet, Amo, így nem
kellene látnom a hulladékokat, akiket hazaviszel minden éjjel.
A liftben síri csend lett a szavait
követően.
Amo nem nyitotta ki a száját, láthatóan
túl bosszús és döbbent volt amiatt, hogy Lucca tudott a lányokról, akiket az
éjszaka közepén vitt haza.
De Lucca még nem végzett vele.
Figyelte, ahogy a számok csökkennek,
tudta, az ajtók bármelyik pillanatban kinyílhatnak. A legvégsőkig várt, mielőtt
még utoljára Amóra nézett és azt kérdezte: – Hogy van Chloe?
Gyakorlatilag láthatta, hogy Amo megöli őt
a fejében, úgy, ahogy volt. Olyan kérdés volt ez, amire nem tudott válaszolni,
figyelembe véve, hogy Chloe telefonja Luccánál volt, mióta hazavitte magához.
Amo megszámlálhatatlan mennyiségű üzenete és hívása mind megválaszolatlanul
maradt.
Lucca most örült, hogy nem ölte meg. Ez
sokkal jobb volt.
– J-jól van. – Elle idegesen próbálta
megtörni köztük a feszültséget.
Azt ajtók végül kezdtek kinyílni és
válaszolt Amónak, miközben továbbra is meredt tá. – Ezt jó hallani.
A férfi hagyta, hogy először a lányok
szálljanak ki, és mikor Amo elment mellette, baljós vigyor terjedt szét az
arcán.
Amikor újabb látomás vetült elé, az már
nem Amo borzalmas meggyilkolásáról szólt. Ez teljesen más volt. Egy látomás,
ami hamarosan valóra válhat, mikor a fiú megtudja, hogy Chloe az enyém.
* * *
Miután leadta a rendelését a pincérnőnek,
Amo étvágya eltűnni látszott. Gyakorlatilag már a liftben eltűnt.
Az asztal végénél ülve nem csatlakozott a
csoport nevetgéléséhez. Nem is akart különösképpen ott lenni, de olyan sokszor
mondta már le őket, mióta Chloe elment Kaliforniába, hogy nem akarta, ha azt
hiszik, összetört. Még akkor se, ha így volt.
Olyan volt, mintha egy darabja elment
volna vele együtt és soha nem tér vissza addig, míg ő nem jön.
Amo újra és újra lejátszotta a fejében az
éjszakát, ami elbaszódott. Az éjszakát, amitől csak korábban távozott
Kaliforniába…
Figyelte
a bevásárló központ másik oldaláról, míg a lány megvette a bőröndjét. Másnap
indult, és még csak el sem mondta neki, hogyan érez iránta. Seggfej volt, hogy
ilyen sokáig várt, de rettegett, hogy elijeszti. A megfelelő időben kellett
elmondania.
Látván,
hogy Chloe kilép az üzletből nem tudta elhinni, hogy három és fél évet töltött
vele a középiskolában, és egyszer sem nézett keresztül a hegeken. Bánni fogja
azt a három és fél évet a halála napjáig.
Egy
pillanatnyi nyugalmat érzett, ahogy messziről bámulta. Elállt tőle a lélegzete,
de csak egy pillanatra.
Durr. Durr.
A
vihar előtti csend elmúlt és a szépség, amit érzett elmosódott. Mostanra csak a
rémület és a rettegés maradt…
Hirtelen felállt, az asztal
elcsendesedett.
– Mindjárt visszajövök.
Amo kiment a büféből, friss levegőre volt
szüksége. Amint odakint volt, úgy érezte ismét kap levegőt…
Szélesre
tárta a karját és figyelte, ahogy Chloe felé fut. Olyan közel volt… olyan
közel, hogy megmentse. Egészen addig nem jött rá, hogy visszatartotta a
lélegzetét, míg testük össze nem ütközött.
Köré
fonva a karjait ez volt az első alkalom, hogy abban az áldásban részesült, hogy
megérinthette azt a lányt, aki elrabolta a szívét. A vihar elvonult és átvette
a helyét a valódi szépség, az a fajta, amiről nem gondoltad volna, hogy
létezik.
Szorosan
tartotta és azt tervezte, hogy soha nem engedi el.
–
Megvagy.
Ez
volt a jel, amire szüksége volt, hogy elmondja neki az érzéseit. Őt választotta…
Az ajtó kinyílása megfordulásra késztette
és meglátta Elle-t kijönni.
– A kajánk bármelyik pillanatban kész
lehet – mondta neki.
Nem mozdult, hogy visszamenjen. Ehelyett
lenézett a lábaira. – Sajnálom, nem fog veled beszélni.
– Nem a te hibád, Elle. Az enyém. – Egy percnyi
csend telepedett közéjük, mielőtt újból megszólalt – Tényleg jól van? – Megölte,
hogy nem tudta.
A lány hangja fájdalmassá vált. –
Gondolom. Minden nap írok neki, de nem tudtam még beszélni vele.
– Egyáltalán nem beszéltél vele?
Elle megrázta a fejét.
Apró vészcsengő szólalt meg a fejében.
– Igyekezz beszélni vele. Győződj meg
róla, hogy rendben van.
– Oké – suttogta Elle.
– Menj be; hideg van. Azonnal megyek én
is.
Az ajtóhoz lépve Elle könnybe lábadó
szemekkel állt meg. – Azt hittem te maradásra készteted. Azt hittem tényleg sikerül,
mikor én elbuktam. Kiderült, hogy egyikünk sem volt képes megmenteni.
El kellett fordulnia, a látása kezdett
homályosulni…
–
Várj – állította meg a lányt, hogy ne szálljon ki olyan hirtelen az autójából. –
Maradj és menj főiskolára itt… Elle-lel és Lake-kel. Felvehetek pár órát. Ki
fog elkísérni, ha Elle vagy én nem vagyunk ott?
Chloe
képtelen volt rá nézni. – Hozzá kell szoknom, hogy magam vagyok.
Újra
próbálta: – De ha itt maradsz, nem kell.
–
Elle-nek nem kell többé vigyáznia rám. Végre élvezheti a sulit anélkül, hogy az
útjába állnék. Érte akarom.
Minden
egyes kimondott szóval lassan kezdett ráébredni, hogy bármi is történt
korábban, mikor a karjaiba futott, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy az ő
gondolta.
–
Mi van veled? Mi van velem?
Még
mindig nem tudta rávenni magát, hogy a fiúra nézzen. – Hozzá fogok szokni. Jót
fog tenni. Neked ott van Nero, Vincent és kaszinóbeli munkád, ami elfoglal, még
csak emlékezni se fogsz rám.
–
Emlékezni fogok rád… – Alig tudott beszélni.
Ekkor
megváltozott. – Arra, hogy néhány hónapon keresztül elkísértél órákra? Hogy a
legjobb barátom a barátod barátnője?
Rácsapva
a kormánykerékre minden kibukott belőle. – Nem hasonlítasz egyik másik lányra
sem, akit ismerek, Chloe. – Mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát, mielőtt
elsuttogta miért volt szükséges… miért kellett itt maradnia vele: – Szeretlek.
Chloe
kipattant az autóból és a bejárat felé futott.
–
Várj! – futott Amo utána. Meg kellett hallgatnia. Maradnia kell!
–
Barátok vagyunk, Amo. Ha maradok… nem megy. Soha nem leszek az, amit akarsz.
Olyan lányra van szükséged, mint Elle vagy Lake. Még Cassandra is jobb lenne
nálam. Te szeretsz a barátaiddal, én meg szeretek egyedül lenni. Ezért megyek
el.
Ez
egy nyilvánvaló hazugság volt. Abban a pillanatban tudta, ahogy a szavak
elhagyták a lány ajkát. Azért megy el, mert fél. Fél a várostól. Fél attól, ami
négy évvel ezelőtt történt. Fél tőle. Fél attól, hogy életében először
szerethetik.
A
hangja ellágyult. – Senki sem szeret egyedül lenni.
–
Én nem vagyok normális; szörnyszülött vagyok.
Ekkor
már látta. Azt tette, amitől tartott. Elijesztette.
–
Magad mondtad.
Amo
szíve a gyomráig süllyedt, visszagondolt az első évre, mikor friss hegeivel
belépett az ebédlőbe.
–
Kibaszott szörnyszülött! – kiabálta, amitől az egész ebédlő nevetésben tört ki
és a „szörnyszülött” szót visszhangozták.
Most
ő volt az, aki nem tudott a lányra nézni, túlságosan szégyellte magát fiatalkori
cselekedetei miatt. Nem hitte, hogy emlékszik rá, vagy hogy ő volt az, aki kikiáltott.
A lány bízott benne; megbocsátott neki a beteg beszólás miatt, mikor neki még
meg kellett bocsátania magának.
–
Miért nem mondtál semmit?
–
Mit kellett volna mondanom? – Chloe kezdte kinyitni az ajtót, készen állt
kizárni őt. – Viszlát, Amo.
Érezte,
hogy elillan.
Patakzó
könnyekkel mondta neki: – Nem gondoltam komolyan.
–
Nincs semmi baj, Amo. Kvittek vagyunk. Én szörnyetegnek hívtalak. – Hangja nyugodtan
csengett, ahogy bement, annak ellenére, hogy látta, a lány szemei is
bekönnyeztek.
Mikor
kezdte becsukni az ajtót, mélyen magában tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy
láthatja őt. Habár, amit nem tudott, hogy ez az utolsó alkalom, hogy édes
hangját hallhatja.
–
Engem nem lehet megjavítani. Sem általad, sem más által. Eltörtem.
Becsukta
az ajtót és ezzel kizárta őt örökre.
Ahogy
a könnycseppek lehullottak az arcára nem tudta, kiért sír jobban: magáért vagy
érte, mert nem volt képes megmenteni…
Visszautasította, hogy a könnyek úgy
hulljanak, mint aznap este. Elment, de nem örökre. Meg fogom menteni.
14 megjegyzés:
Nagyon szépen köszönöm
Imádtam! Tartalmas rész volt. Köszönöm, hogy olavashattam!
Köszönöm ☺️
Köszönöm
Köszi szépen!😘❤😘❤😘❤
Köszönöm!
Húúú, ez nagyon jó fejezet volt:-)
Nagyon szépen köszönöm 😍😊💖
Bármennyire is szomorú ez a rész, kíváncsian várom a folytatást! Köszönöm!
Jó volt, köszönöm szépen!
Köszönöm 🥰
Köszönöm szépen!!!🌹😘
Köszönöm:)Nem tudom melyiküknek drukkoljak!!!
Koszonom :) mikorra varhatoak a kovetkezo reszek
Megjegyzés küldése