11. fejezet
Mindig
Fordította: Keiko
Lucca előre dőlt, könyökét a térdére
támasztotta. Durván beleszántott a hajába és arra gondolt, miképp nem tudta
befejezni a mondatot, mielőtt a lány elillant.
Mikor Chloe nem tudott elég gyorsan
elfutni előle, ő épp az ellenkezőjét akarta.
Az idő, amit mellette ülve töltött a
földön nem csak a lány számára volt teszt, hanem neki is. Azt elmondta neki, hogy
segíteni fog felülkerekedni az érintéstől való félelmén, de azt nem, hogy ő
viszont a sötétséggel fog megküzdeni, hogy ne vegye túl korán birtokba. Meg
akart bizonyosodni róla, hogy tudja kezelni a közelségét. Az volt a legnehezebb
az egészben, hogy oly közel volt, mégse követelhette magának. Agyának egy
becsavarodott része folyamatosan suttogott: Érintsd
meg, csókold meg, vedd el… De nem tette. Harcolt sötét vágyai ellen…
miatta.
Úgy tervezte minden este kicsit közelebb
kerül hozzá. Gondolta, hogy csak nehezebb lesz, akár fájdalmas is, leküzdeni a
sötétséget, mikor ujjai végül a hegekre simulnak.
Léptek zajára kapva fel a fejét meglátta
Dragót a szobában. Visszaejtette a fejét, hogy beletúrjon a hajába.
– Nem látom, hogy a lány kezeli ezt…
téged. Annyira elcseszett – mondta Drago keresztbe fonva a karját, ahogy a
túlsó falnak támaszkodott.
Csak egyetlen lehetőség volt. – Majd
megtanulja.
Drago újabb kérdése cikázott a levegőben:
– Tényleg megéri ezért a lányért mindez?
Lucca egy pillanatra lehunyta a szemét…
Chloe
elutasította a felé nyújtott kezet. – S-sajnálom. Germafób vagyok.
–
Nem, én sajnálom – mondta neki Lake feltartott kezekkel. – Ha valaha szükséged
lenne valakire, akivel beszélhetsz, én meghallgatlak. Tudom milyen egyedül
lenni.
Lucca
a távolból figyelte a szóváltást. Követte Chloét kifelé, de Lake, az egyik
katonája lánya is követte őt. Érzékelnie kellett Chloe aggodalmát, épp úgy,
ahogy ő is tette, miközben figyelte az érettségi partin.
Mielőtt
a lány elfordult volna, pár szót még otthagyott neki.
–
Nem kellene eltakarnod az arcodat. Gyönyörű.
Nem
tudta, mit várt Lake-től, mikor megközelítette Chloét, különösen miután
hallotta, miféle horrort kellett nap mint nap kiállniuk a középiskola alatt, de
őszintén szólva erre nem számított.
Chloét
bámulta most a megvilágított pavilon alatt viruló virágokkal körbevéve, és
elállt a lélegzete. Hónapok óta erre a napra várt.
Távolságot
tartani és messziről figyelni az őrületbe kergette. Nem egyszer volt lehetősége
beszélni vele azon utolsó alkalom után, de most az idő elérkezett.
Bekerítve
őt, mint a legutóbb, elállta a kijáratot. – Hé, kedvesem.
Ő
összerezzenve pillantott fel rá.
Előhúzott
egy cigit és az ajkai közé tette, beszéd közben fel-le ugrál a szál. – Hallom
még mindig azt mondod, hogy germafób vagy. Gondoltál rá valaha is, hogy elmondd
az igazságot csak egyszer? – Meggyújtotta a végét a Zippójával.
A
lány elfordítva a tekintetét lenézett szorongatott kezére, puha, bizonytalan
hangja megnyugtatott benne valamit. – E-ez nem hazugság.
Akkor bizonyítsd.
Néhány
lépést felé téve megállt előtte és kitárta a kezét. – Gyerünk, kedvesem; csak
egyszer próbáld meg.
Ha
még mindig imádkozott volna, most megtette volna ebben a pillanatban. Figyelte,
miképp bámul a felé nyújtott kézre maga előtt, és kétségbeesetten szükségét
érezte, hogy felé nyúljon és megérintse.
Azzal,
hogy túlságosan összpontosított az arcára, majdnem elszalasztotta –– kezének
legapróbb mozdulatát az övé felé, mielőtt megállt.
–
N-nem tudom.
Amit
tett, egy jel volt. Ő is érezte. Még ha figyelmen kívül is hagyta, nem
tagadhatta, hogy ott volt ez a felvillanyozó vonzás köztük.
Hangja
parancsoló tónust öltött, nem akart több hazugságot, ahogy megkérdezte. – Miért
nem?
Tekintete
találkozott az övével felnézve sötét szempilláin keresztül, miközben elsuttogta
titkát. – Mert félek.
Félt
az érintéstől. Ezt már az elejétől kezdve tudta, de az, hogy beismertette vele
szükséges volt számára, ha egy napon túl akarja juttatni rajta. A titkai
rábízásával kellett kezdenie.
Helyet
foglalt a lány előtt álló széken. – Ez nem volt olyan rossz, kedvesem. –
Beleszippantva a cigarettájába többet akart. – Nyár van, és te még mindig
hosszú ujjú felsőt viselsz.
Nem
válaszolt, de figyelte, ahogy leellenőrzi fekete ruhája ujjainak hosszúságát és
lehúzza őket, és csak ennyire volt szüksége, hogy tudja, ismét igaza volt.
Egyszer sem látta rövidujjú felsőkben, nem számított, milyen az időjárás,
amiből arra következtetett, hogy rejteget valamit az anyag alatt.
Elkapva
az őt vizslató pillantását felfedte, hogy egy részét még mindig izgatta.
Még
jobban izgatni akarta a fantáziáját, így előhúzta a Zippóját és kinyitotta. Nem
tartott soká elbűvölni őt az ujjai közt hullámzó fénnyel.
–
Mész fősulira?
–
Igen, természetesen.
Gyorsabban
kezdte lengetni. Ennek a kérdésnek a fontossága olyasmi, amit a lány egyelőre
nem fog tudni megérteni. – Hova?
–
A Stanfordra… Kaliforniába. – Oly könnyedén mondta, mikor elbűvölte, nem
dadogott.
Egy
csettintéssel becsukta a gyújtót, mivel megkapta, amire szüksége volt. – Az
borzalmasan messze van, kedvesem. Szerintem menekülsz. – Felállt és ismét
lenézett a lányra, befogadva mindent róla, amit csak tudott a következő
alkalomig. Ettől kevésbé fájdalmas volt a várakozás.
Chloe
visszatartotta a lélegzetét és nem mozdult.
A
sebhelyek az arcán elgondolkodtatták arról, amit Lake mondott az imént.
–
Igaza van, tudod. Azok a hegek gyönyörűek.
Arról
álmodozott, hogy minden nap megérinti őket, és most el is képzelte, hogy
megteszi. Érintsd meg a hegeket… suttogta a sötétség.
Elsétált
onnan, mielőtt olyasmit tett volna, amit megbán, és ezzel az álmaitól sétált
el. Egy pillanatra majdnem érezte, milyen lenne megérinteni. Egy pillanatra
majdnem érezte, milyen lenne vele lenni. A legboldogabb dolog volt, amit egész
létezése során érzett…
Kinyitva a szemét kétsége sem volt afelől,
hogy: – Mindig.
13 megjegyzés:
Köszönöm :)
Köszönöm!
Köszönöm! ☺
Köszönöm ☺️
Köszönöm szépen
Köszönöm!
Hűűhaaaaa!!! Nagyon köszönöm!!! 😊😊😊👌👌👌❤️
Köszönöm a fordítást!!!! :-)
Köszönöm 😍😘🥰
Köszönöm!🌹
Nagyon köszönöm :)
Lucca olyan mint egy pók. Szépen lassan szövi a hálóját... Izgalmas! Köszönöm!
Köszönöm 😊
Megjegyzés küldése