11. fejezet

Mindig

Fordította: Keiko

Lucca előre dőlt, könyökét a térdére támasztotta. Durván beleszántott a hajába és arra gondolt, miképp nem tudta befejezni a mondatot, mielőtt a lány elillant.

Mikor Chloe nem tudott elég gyorsan elfutni előle, ő épp az ellenkezőjét akarta.

Az idő, amit mellette ülve töltött a földön nem csak a lány számára volt teszt, hanem neki is. Azt elmondta neki, hogy segíteni fog felülkerekedni az érintéstől való félelmén, de azt nem, hogy ő viszont a sötétséggel fog megküzdeni, hogy ne vegye túl korán birtokba. Meg akart bizonyosodni róla, hogy tudja kezelni a közelségét. Az volt a legnehezebb az egészben, hogy oly közel volt, mégse követelhette magának. Agyának egy becsavarodott része folyamatosan suttogott: Érintsd meg, csókold meg, vedd el… De nem tette. Harcolt sötét vágyai ellen… miatta.

Úgy tervezte minden este kicsit közelebb kerül hozzá. Gondolta, hogy csak nehezebb lesz, akár fájdalmas is, leküzdeni a sötétséget, mikor ujjai végül a hegekre simulnak.

Léptek zajára kapva fel a fejét meglátta Dragót a szobában. Visszaejtette a fejét, hogy beletúrjon a hajába.

– Nem látom, hogy a lány kezeli ezt… téged. Annyira elcseszett – mondta Drago keresztbe fonva a karját, ahogy a túlsó falnak támaszkodott.

Csak egyetlen lehetőség volt. – Majd megtanulja.

Drago újabb kérdése cikázott a levegőben: – Tényleg megéri ezért a lányért mindez?

Lucca egy pillanatra lehunyta a szemét…

Chloe elutasította a felé nyújtott kezet. – S-sajnálom. Germafób vagyok.

– Nem, én sajnálom – mondta neki Lake feltartott kezekkel. – Ha valaha szükséged lenne valakire, akivel beszélhetsz, én meghallgatlak. Tudom milyen egyedül lenni.

Lucca a távolból figyelte a szóváltást. Követte Chloét kifelé, de Lake, az egyik katonája lánya is követte őt. Érzékelnie kellett Chloe aggodalmát, épp úgy, ahogy ő is tette, miközben figyelte az érettségi partin.

Mielőtt a lány elfordult volna, pár szót még otthagyott neki.

– Nem kellene eltakarnod az arcodat. Gyönyörű.

Nem tudta, mit várt Lake-től, mikor megközelítette Chloét, különösen miután hallotta, miféle horrort kellett nap mint nap kiállniuk a középiskola alatt, de őszintén szólva erre nem számított.

Chloét bámulta most a megvilágított pavilon alatt viruló virágokkal körbevéve, és elállt a lélegzete. Hónapok óta erre a napra várt.

Távolságot tartani és messziről figyelni az őrületbe kergette. Nem egyszer volt lehetősége beszélni vele azon utolsó alkalom után, de most az idő elérkezett.

Bekerítve őt, mint a legutóbb, elállta a kijáratot. – Hé, kedvesem.

Ő összerezzenve pillantott fel rá.

Előhúzott egy cigit és az ajkai közé tette, beszéd közben fel-le ugrál a szál. – Hallom még mindig azt mondod, hogy germafób vagy. Gondoltál rá valaha is, hogy elmondd az igazságot csak egyszer? – Meggyújtotta a végét a Zippójával.

A lány elfordítva a tekintetét lenézett szorongatott kezére, puha, bizonytalan hangja megnyugtatott benne valamit. – E-ez nem hazugság.

Akkor bizonyítsd.

Néhány lépést felé téve megállt előtte és kitárta a kezét. – Gyerünk, kedvesem; csak egyszer próbáld meg.

Ha még mindig imádkozott volna, most megtette volna ebben a pillanatban. Figyelte, miképp bámul a felé nyújtott kézre maga előtt, és kétségbeesetten szükségét érezte, hogy felé nyúljon és megérintse.

Azzal, hogy túlságosan összpontosított az arcára, majdnem elszalasztotta –– kezének legapróbb mozdulatát az övé felé, mielőtt megállt.

– N-nem tudom.

Amit tett, egy jel volt. Ő is érezte. Még ha figyelmen kívül is hagyta, nem tagadhatta, hogy ott volt ez a felvillanyozó vonzás köztük.

Hangja parancsoló tónust öltött, nem akart több hazugságot, ahogy megkérdezte. – Miért nem?

Tekintete találkozott az övével felnézve sötét szempilláin keresztül, miközben elsuttogta titkát. – Mert félek.

Félt az érintéstől. Ezt már az elejétől kezdve tudta, de az, hogy beismertette vele szükséges volt számára, ha egy napon túl akarja juttatni rajta. A titkai rábízásával kellett kezdenie.

Helyet foglalt a lány előtt álló széken. – Ez nem volt olyan rossz, kedvesem. – Beleszippantva a cigarettájába többet akart. – Nyár van, és te még mindig hosszú ujjú felsőt viselsz.

Nem válaszolt, de figyelte, ahogy leellenőrzi fekete ruhája ujjainak hosszúságát és lehúzza őket, és csak ennyire volt szüksége, hogy tudja, ismét igaza volt. Egyszer sem látta rövidujjú felsőkben, nem számított, milyen az időjárás, amiből arra következtetett, hogy rejteget valamit az anyag alatt.

Elkapva az őt vizslató pillantását felfedte, hogy egy részét még mindig izgatta.

Még jobban izgatni akarta a fantáziáját, így előhúzta a Zippóját és kinyitotta. Nem tartott soká elbűvölni őt az ujjai közt hullámzó fénnyel.

– Mész fősulira?

– Igen, természetesen.

Gyorsabban kezdte lengetni. Ennek a kérdésnek a fontossága olyasmi, amit a lány egyelőre nem fog tudni megérteni. – Hova?

– A Stanfordra… Kaliforniába. – Oly könnyedén mondta, mikor elbűvölte, nem dadogott.

Egy csettintéssel becsukta a gyújtót, mivel megkapta, amire szüksége volt. – Az borzalmasan messze van, kedvesem. Szerintem menekülsz. – Felállt és ismét lenézett a lányra, befogadva mindent róla, amit csak tudott a következő alkalomig. Ettől kevésbé fájdalmas volt a várakozás.

Chloe visszatartotta a lélegzetét és nem mozdult.

A sebhelyek az arcán elgondolkodtatták arról, amit Lake mondott az imént.

– Igaza van, tudod. Azok a hegek gyönyörűek.

Arról álmodozott, hogy minden nap megérinti őket, és most el is képzelte, hogy megteszi. Érintsd meg a hegeket… suttogta a sötétség.

Elsétált onnan, mielőtt olyasmit tett volna, amit megbán, és ezzel az álmaitól sétált el. Egy pillanatra majdnem érezte, milyen lenne megérinteni. Egy pillanatra majdnem érezte, milyen lenne vele lenni. A legboldogabb dolog volt, amit egész létezése során érzett…

Kinyitva a szemét kétsége sem volt afelől, hogy: – Mindig.