Sarah Brianne - Made Men 4. - Lucca

22. fejezet

Ez volt az; az idő elérkezett

Fordította: Keiko

Chloe minden este leküzdötte a rémálmokat a legutóbbi alkalom óta, de nem ma este. Teste az egyik szörnyeteghez tartozott, míg az elméje és lelke még mindig egy másikhoz. Hagyta, hogy a démonjai eljöjjenek érte, többé értelmetlen volt küzdeni ellenük…

Végső reménye, hogy megmentik az ördögtől eltűnt. Senki sem fog érte jönni, és ha valaki mégis, az már túl késő lesz. Ahhoz, hogy megmentsék, valaki rosszabbnak kellene elvenni a lelkét az ördögtől, és sajátjaként jogot formálni rá. Habár egy ilyen embernek nem kellene léteznie –– nem létezik, és ha mégis, egyáltalán nem mentené meg…

– Chloe… Chloe, kelj fel és minden rendben lesz. – Ismételte Lucca a szavakat, amelyek kihozták a lányt a rémálomból.

Kinyitva a szemeit megpillantotta a férfit az ágy szélén ülni és a párnán fekvő tincseivel játszadozott.

Megrémülve gyorsan felült és arrébb mászott tőle, a rémálmok és a fáradsága nem segített.

– Komolyan azt hiszed, hogy bántanálak, kedvesem? Miután ilyennek láttalak?

Nem hiszem, hogy megérted, mit jelentesz számára, visszhangoztak Maria szavai a fejében.

Ökölbe szorítva a kezét körmei hozzáértek a tenyeréhez és a fájdalom rezzenése elérte az arcát is.

– Mi a baj? – kezdte Lucca tanulmányozni.

– S-semmi.

A férfi felkapcsolta az éjjeli lámpát és ránézett, látta, hogy ökölbe szorított keze rózsaszín foltos volt. – Hadd nézzem.

– J-jól va…

– Vagy kitartod őket, vagy magam teszem meg – szakította félbe.

Lenyelve a gombócot a torkában kezei remegni kezdtek, ahogy kinyitotta és megmutatta gyulladt és véres tenyerét.

Lucca szó nélkül felállt és kiment a szobából.

Perceknek tűnő idő telt el, mire visszajött egy dobozzal. Visszatérve az ágy szélére kinyitotta azt, felfedve egy elsősegélydobozt.

– Gyere közelebb – utasította dallamos hangon.

Chloe azon kapta magát, hogy engedelmeskedik, kissé közelebb kúszott hozzá. Vagy ez volt, vagy maga mozdította volna meg a lányt.

– Most engedni fogod, hogy megérintselek, kedvesem. – Nem engedélyt kért, tényeket közölt.

– N-ne. – Próbált visszacsúszni, de a férfi ráhajolt és kezével mindkét oldalán megtámaszkodott, ezzel nem hagyott helyet számára, nem menekülhetett.

A valaha dallamos hang elmélyült és parancsoló lett. – Hagyni fogod, hogy megérintselek.

Lehunyta a szemét és visszatartotta a lélegzetét. Ez volt az; az idő elérkezett.

Nyugton maradt, amennyire bírt, és érezte, hogy hideg ujjbegyek gyengéden megérintik tűzforró kezét. Hideg kezével felfordította és cirógatni kezdte a tenyerét.

Kinyitotta a szemét, hogy lássa, Lucca teljes figyelmét a bőrének szenteli. Majdhogynem úgy tűnt, mintha az emlékezetébe akarná vésni a kezét, amint hideg ujjhegyei végigsimítottak a gyulladt területeken, óvatosan táncolva a vágások körül.

Keze hátrahagyta az övét és a dobozba nyúlt, hogy alkoholt öntsön egy pamacsra. Mikor a hideg érintés visszatért, kissé hátraugrott, amitől a férfi a szemébe nézett.

Az övébe bámulva az teljesen zöldnek látszódott a kék halvány nyoma nélkül.

– Ez fájni fog.

Lassan bólintott, képtelen volt félrenézni zöld szeméről.

Most, mikor megérintette, nem húzódott el az érintésétől. Azon kapta magát, hogy képtelen elfordítani róla a tekintetét. Olyan volt, mintha egy teljesen más énjét pillantotta volna meg.

Lucca elszakította a tekintetét róla, figyelme visszatért a kezeire. Sötét haja egy része, ami általában hátra volt simítva, most az arcába hullott. Nem törődött vele, míg a kezeit ápolta. Úgy tűnt, mintha… törődött volna vele, ha ez egyáltalán lehetséges.

Csípett, mikor áttörölte a sebeket, de a fizikai fájdalom többé nem zavarta. Sohasem hasonlít majd a mentális kínzás fájdalmához, amit el kellett és még mindig el kell viselnie.

Lucca nem kapkodott, ahogy kitisztított minden vágást, megbizonyosodva róla, hogy nem hagyott ki egyetlen nyílt sebet sem. Újra a dobozba nyúlva előhúzott egy kenőcsöt, és elkezdte felvinni az egész tenyerére.

A kenőcs jól esett megviselt bőrének könnyed, hűvös érintése mellett. Még mindig megigézte az előtte ülő ember.

Ezután lassan bekötötte mindkét kezét fehér gézzel. Miután biztosította őket, végigsimított az egyik kifestett körmén.

– Tetszik ez a szín.

Úgy érezvén, meg kell magyaráznia a sötétlila árnyalatot, így szólt: – M-Maria választotta.

– Szépen mutat a világos bőröd mellett – mormogta.

Chloét mintha kirángatták volna, mikor ujjai egy pillanattal tovább időztek az övén. Gyorsan elhúzta a kezét tőle, képtelen volt tovább elviselni a közelségét.

Csak nem hagytam…? Nagyot nyelt, nem értette, hogyan hagyhatta, hogy ilyen sokáig hozzá érjen.

Mikor a férfi összepakolta a készletet zöld szemei eltűntek gyengédebb viselkedésével együtt. – Azt akarom, hogy holnap levágd a körmeidet, mikor felébredtél. – Felállt és lekapcsolta az éjjeli lámpát. – Aludj vissza.

Nehezen lélegezve hátradőlt és becsúszott az ágy közepére, ahol a takarók alá fészkelte magát, mintha az megvédené tőle.

Figyelte, ahogy sötét alakja keresztül halad a szobán és bemegy a hozzá tartozó fürdőszobába, ahol magára zárta az ajtót.

Próbálva lelassítani a lélegzetét hosszú, mély levegőt vett. Hagyni fogod, hogy megérintselek…

Még mindig érezte jeges érintését, ami végigsimított fájó tenyerén, mintha belevésődött volna a mozgása által. Lázadnia kellett volna az érintése ellen, de ehelyett mintha megigézte volna.

Hallotta, hogy megindul a víz a fürdőben, a hang nyugalmat hozott számára.

Aludj vissza…

Újabb hosszú, mély lélegzet és lehunyta a szemét, elsodródott. Nyilvánvaló volt, hogy a bűbája még mindig a markában tartotta.

* * *

Lucca megmosta a kezét, majd hideg vizet fröcskölt az arcára, próbálta megfékezni magát. Megérinteni őt, miközben figyelte jobb volt, mint bármi más, amit valaha megtapasztalt az életében. Rengeteg nőt érintett, de nem olyat, aki ő lett volna.

Ha élete hátralévő részében csak egyszerűen érinthetné, megtenné. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy sötét oldalát sohasem csillapítanák azok a kicsavart dolgok, amiket meg akart tenni vele, együtt tudna élni ezzel.

Ez volt minden, amit megtehetett, hogy ne menjen oda vissza és kezdje elölről az egészet.

Tedd meg, suttogta a sötétség.

Nedves kezével hátrasímítva a haját próbálta eltaszítani magától a képet, ahogy végigfuttatja az ujját a hegeken.

Tudod, hogy akarod…

– Pofa be – suttogta durván a tükörképének.

Amennyire akarta, annyira nem most volt itt az ideje. Jobban rettegett tőle, mint valaha Mariának köszönhetően. Ő akart az lenni, aki elmondja neki, mikor készenállt rá, hogy elfogadja annak, aki volt. Most minden, amiért eddig dolgozott, hogy jól érezze magát vele, hogy bízzon benne, kirepült az ablakon, és kezdhetett mindent elölről.

A fürdő ajtajához lépve lekapcsolta a villanyt, majd kinyitotta az ajtót, és benézett a szobába, ahol Chloe már mélyen aludt.

Csendesen helyet foglalt a sarokban álló székben. Hátradőlve elkényelmesedett az előtte álló éjszakához, nem akarta ismét egyedül hagyni a rémálmaival.

Gyakorlatilag tönkretette a kezeit, és volt egy olyan érzése, hogy ő a hibás, miután szembe állította a rémisztő igazsággal az irodájában.

Tudván, hogy túl messzire hajtotta, egyedül hagyta, engedte, hogy visszavonuljon szobája biztonságába. Ehelyett azt a saját poklává változtatta azzal, hogy megcsonkította magát. Soha többet.

Lucca nem tudta megállni, hogy ne gondoljon vissza arra, amit Chloe ismételgetett. Amo el fog jönni értem… Meg fog menteni.

Egy olyan férfi számára, akinek nem kellett volna semmit éreznie, ezek a szavak mélyen sebeztek. A lány még nem érthette; még csak nem is tudta, hogy ő pontosan ugyanezt próbálta tenni.